Mielőtt belekezdenék, mindenkit figyelmeztetek: nem egyszerű a történet. Aki népmesei, letisztult világképre vágyik, olvasson mást, van elég, dolgoznak más kollégák is, bőséges a választék. Akik viszont kíváncsiak a Donáth-ügy fejleményeire, próbáljanak figyelni, nem kizárt, hogy érdemes lesz. Érdemes, viszont bonyolult ügyről van szó, részletekben a gazság.
Ez kissé ellentmond annak, hogy a hölgy „csak a TV2-nek nyilatkozik”, de annak is oka volt meg annak is, hogy megszegte ezt a szabályt, majd meglátják. Egyelőre summázzuk, mi is a mondókájának lényege.
Első sorban is, fenntartja a vádat, nem is tehet nagyon másként, hiszen rendőrségi feljelentést tett. Viszont eddig nem ismertük a feljelentés tartalmát. Jobban mondva, annak részleteit – a TV2 és a kormánymédia rémmeséire kellett hagyatkoznunk. Nos, a hölgy azt állítja, hogy a lelkész fogdosta volna, méghozzá hosszú ideje, sőt, ez másokkal is megtörtént volna, olyan is akadt aki talán ezért mondott fel. Én pedig talán kínai sárkány vagyok. Nem bizonyos, de talán. Ha – teszem azt – a szomszéd kifőzde szakácsa állítja rólam, akkor vagy így van, vagy nem, ellenem is érdemes lenne indítani egy vizsgálatot, de legalábbis a kormánymédia felszólíthatna, hogy valljak színt: vagyok én egy szárnyak nélkül is repülni képes kelet-ázsiai mitikus hüllő, avagy nem vagyok?
Azonban a feljelentés nem ezért született.
Hát akkor miért?
Azért, mert a lelkész állítólag fojtogatta volna a takarítónőt.
„Az incidens június elején, egy szombati napon történt, és ahogy az napvilágra is került, egy szentkép előtt hagyta a takarítókocsiját, ahol tudta, hogy nem szabadott volna, ezzel dühítette fel a lelkészt. Azzal védekezett, hogy mások is így szokták, és nem „tolta rá” a képre, direkt egy oszlop mellé állította, hogy senkinek ne legyen útban, míg pár percre bement rendbe tenni egy öltözőt.
„Mikor meghallottam a hangját, és láttam, ahogy tolja felém a kocsit, már tudtam, hogy baj van” - mondta, az első gondolata az volt, hogy egyáltalán „mi a túrót keres ő benn szombaton”. Ugyanis inkább már elkerülte Donáthot, így inkább szombaton dolgozott, nem vasárnap, amikor a lelkész az aznapi szertartás miatt rendszerint bent volt.
„Két kézzel torkon ragadott, majd erősen megszorította a nyakamat, és így tartotta jó ideig, miközben a kocsiról beszélt. Hogy ezt viccnek szánta vagy komolyan gondolta, nem tudni, de én nagyon megijedtem, és sírva is fakadtam” – szó szerint így írta le a bántalmazást abban a hivatalos panaszban, amit az otthon igazgatója a feljelentés napján vett át tőle. Egy másik iratban az a részlet is szerepel, hogy Donáth azt kérdezte tőle, „volt-e már megszorongatva”, mielőtt állítása szerint így tett.” (HVG)
Hogy a helyzet nem életszerű, azt talán ne is bolygassuk, a valóság tele van merőben való- és életszerűtlen eseményekkel, de hogyan kerül szentkép egy evangélikus szeretetotthonba? A kérdés azért jó, mert az evangélikus egyházban megengedett az oltárkép használata, általában véve Jézus vagy bibliai történetek ábrázolása sem tilos, de az egyházi intézményekben nincsenek szentképek, már csak azért sem, mert úgy általában a szentek tiszteletét is elvetik. Illetve az életüket példaként lehet tisztelni, de már fohászkodni hozzájuk, kultuszt építeni nekik az Ágostai Hitvallás szerint nem helyes. Luther a maga idejében megvédte a műalkotásokat a képrombolóktól – igen helyesen – de a protestáns vallások templomaiban nincsenek szentképek. Soha nem is voltak. Ha képről van szó, vagy az oltárképet emlegeti a hölgy – akiről a jelek szerint a közeljövőben nem fognak előadótermet vagy kollégiumot elnevezni Wittenbergában nagy műveltsége és éles elméje miatt – vagy egy Luther-portrét nézhetett „szentképnek”, de az csak egy műtárgy, annak nem jár vallásos tisztelet. Egy oltárt meg tán csak felismert volna...
Szóval, már a helyszín és a motiváció is különösen hangzik. Látlelet viszont van, lássuk, mit mond.
„A tarkón hátul, illetve a hajtőnél kb. 1 cm-es vörös folt, illetve egy területen halvány elmosódott bőrpír látható, a kórisme bevérzés gyanú a nyak területén. Rögzítették állítását az iratban, miszerint nyaka fájdalmas, és sírógörcse volt.”
Ez sok minden lehet és még több minden nem. Összesen annyit bizonyít, hogy valami történt a hölgy tarkója környékén. Felhívnám a figyelmet arra a talán nem mindenki előtt ismert tényre, miszerint egy embernek egy kezén mindösszesen öt ujja van, így két kezes torkon ragadás esetén vajmi kevéssé valószínű, hogy csak egy ujjnak a nyoma marad meg a tízből, illetve ha így van, akkor nem történt semmiféle erőkifejtés. De nézetem az, hogy nem így történt és nem volt semmiféle fojtogatás.
Az sem érdektelen, hogy az aljas hecckampánynak azt a részét, mely Donáth Annát próbálta szexuális zaklatással besározni, egyértelműen cáfolja az interjúalany:
„Amióta ott dolgozom, ilyen diák besegítő a takarításban nem is volt, arról tudnék”
Mármint: a diákok nem a takarításban segítenek, hanem például az idős ápoltakat viszik ki sétálni. Itt azt látjuk, hogy vagy nem informálták a hölgyet arról, mit kell tudnia és mit nem, ő pedig magától nem olvasott kormánysajtót és így eltévedt ebben a kusza rengetegben, mély mocsárban, vagy már bánja azt is, hogy belekezdett ebbe a különös és minden bizonnyal anyagi érdek vezérelte vádaskodásba. Esetleg még az lehetséges, hogy annyira nem képes átlátni a fejleményeket, hogy már nem mer újabb állításokat megkockáztatni.
De térjünk rá a HVG-interjú másik nagyon különösen hangzó részére.
Igen: a pénzre.
Meg kell mondanom, a sajtó profi része eléggé ambivalensen viszonyul a pénzért szerzett információhoz. Vannak orgánumok, amelyek nyíltan vásárolják a képeket, adatokat, ezek főleg bulvárlapok és fillérekkel szúrják ki az „informátorok” szemét, akik inkább fontoskodásból, mint a gyarapodás kedvéért teszik, amit tesznek – de a legtöbb lap nem szeret hitelt adni a pénzen vett információnak és erre jó oka van. Ha nekem most annyi ezresem volna, ahányszor megtalálnak jó és kevésbé jó emberek azzal, hogy „hatalmas sztorim van, egy kis nagyon sok pénzért átadom...”, yachtot vennék az Adrián.
Az ilyen hatalmas sztorik rendszerint vagy teljesen nyilvános információkat tartalmaznak (akartak már nekem államtitkot eladni Google segítségével talált .pdf-ből kinyomtatva) vagy szemenszedett hazugságok, ugyanis a magyar ember élelmes, és nem éri be azzal, hogy a sajtót átveri, annak is akar ártani, akit nem kedvel, így mintegy „feljelenti” az illetőt. Ha a sajtó ezt elhiszi, akkor a delikvens duplán járt jól: pénzt is kapott, és a haragosával is kitolt. Hogy a sajtó aztán a várható per folyamán veszít? Az a sajtó baja lesz. Szóval, ingyen sem okos elhinni ezeket a feljelentgetéseket, az meg, hogy még pénzt is adjunk értük, a világ legnagyobb szamárságai közé tartozna.
És hát az is jellemző, hogy akinek igaza van, az rendszerint nem kér pénzt a nyilvánosságra hozataláért, annak elég szokott lenni az is, hogy „kiderül”. Már, ami kiderül, ugye, mert sok nagy és hangos igazság nem bírja el, ha megbolygatjuk.
Ennek fényében tekintsük, mit mond a takarítónő. Azt, miszerint:
„A médiához nem ő fordult, hanem nem sokkal a vallomásának rögzítése után a Tv2 riportere a szeretetotthonban név szerint őt kereste. Mivel ekkor már nem járt be dolgozni, csak az erről szóló üzenet jutott el hozzá, élettársa pedig felhívta a tévést a megadott számon. Nem értették, honnan tud egyáltalán a büntetőügyükről, az élettársa, K. Gy. szerint a riporter arra hivatkozott, hogy rendőrségi forrásból származnak az értesülései, de többet nem árult el, viszont érezhetően tisztában volt minden részlettel.”
Hát, olyan van, hogy a rendőrségről kiszivárog ez-az, rendszerint nem atomtitkok, de ilyenkor a jó újságíró – aki félti a rendőrségi informátorát – igyekszik nem „mindent tudni”, hogy ne buktassa le a kapcsolatot. A részleteket például ilyen esetben jobb az érintettekkel elmondatni, No jó, a TV2 mostanság nem ostromolja a szakma magaslatait.
Némi huzavona után azonban nyilatkoztak - azért a többesszám, mert maga az érintett hölgy nem akart megszólalni, helyette az élettársa beszélt. (Ez is sokat levon a történet hiteléből).
„Az asszony élettársa állítja, hogy szóban 200 ezer forintot ígértek neki, de azzal, hogy „ez nem a vége”, mert ha több alkalommal leadják az általa elmondottakat, akkor akár „a többszöröse is lehet”. Majdnem másfél órán át vették fel az interjút, közben szünetre le is kellett állni. Az adásba is került felvételen szemből a riporter látszik, K. Gy. csak úgy vállalta a nyilatkozatot, ha felismerhetetlen, így őt hátulról mutatták. K. Gy. a hvg.hu-nak részletesen elmondta, hogyan zajlott a riport felvétele, még azt is, a felvétel közben hogyan hívta fel „a főnök” a riportert, akit utólag be is tudott azonosítani. Mivel személyesen zajlott a beszélgetésünk, felismerhető testi jegyei alapján egyértelmű volt, hogy ő szerepel a Tények anyagaiban, hiába ígérték neki, hogy egyáltalán nem lesz beazonosítható.”
Ezt a felvételt adták le aztán többször, részletekben is, vágva is, egészében is és szerintem most darálják le, hogy még egyszer fel tudják használni, mint vendéglőben a maradékot, fasírtnak.
Ugye, ki tetszenek találni?
Nem kaptak egy vasat sem.
És most, hogy hoppon maradt a rágalmazó, a HVG-nél és a független sajtónál keresi „az igazát”, ez pedig az lenne, hogy neki a rágalmazásért pénz járt volna, amit nem fizettek ki!
Sőt, elvárja, hogy valaki kártalanítsa őt, elvégre fáradságos munkával hazudott, őt, kérem, kisemmizték. Meg kell a szívnek szakadni.
Nem tudom, meddig lehet még fokozni az ostobaságnak és a szemtelenségnek ezt a különös keverékét, de érdeklődve figyelem a fejleményeket.
Afelől sincs tudomásom, a HVG-interjúért kapott-e pénzt, csak remélni merem, hogy nem, de abban biztos vagyok, hogy kérhetett.
Meg abban is, hogy mennyit.
Igen: kétszázezer forintot.
Ennyibe kerül manapság egy rágalmazás.
Mától tudhatjuk: ennyi a piaci ára.
Szele Tamás
