Forgókínpad

Haladás és maradás

2019. október 06. - Szele Tamás

Az ember azt hinné, könnyű október hatodiki jegyzetet írni: dehogy könnyű. Százhetven év alatt épp elég sok közhelyet összehordtak dicső eleink és méltatlan kortársaink a mártírhalált halt tábornokokról: nem könnyű önállót akár csak gondolni is róluk, pláne írni. Nem könnyű, de érdemes. Sőt, kell is – nem tehetjük azt, amit a kormánymédia, akik egy MTI-hírrel és két semmitmondó jegyzettel tudták le a megemlékezést.

aradi_tizenharom.jpg

Igaz, a semminél az is több, és hát nekik báró Haynau táborszernagy (vagy báró Habony?) most azt tette kötelességükké, hogy az önkormányzati választások kampányában vitézkedjenek: lehet felőlük száz, ezer magyar Golgotha, másfelé rázzák ők most a rezes fringiát.

De tán jobb is, elég volt a kormányoldaltól az a különös és kissé kétértelmű gesztus is, amivel Kiss Ernő altábornagy egy, eddig ismeretlen levelét átadta Kásler miniszter a Magyar Nemzeti Levéltárnak – maga a levél igen érdekes, ugyanis egy nappal a kivégzések előtt, 1849. október 5-én kelt, és tartalma szerint az altábornagy hitet tesz a Habsburg uralkodóház iránti hűsége mellett, valamint arról ír, hogy megpróbált közbenjárni a két birodalomfél közötti béke érdekében, és hiába kérte elbocsátását a magyar kormányzattól. Ezt Kásler miniszter beszédében valahogy úgy értelmezte, miszerint

Végig kitartott a szabadságharcban, talpig férfi, igazi katona és keresztény volt. A most átadott búcsúlevélben arra kéri féltestvérét, hogy ne haragudjon senkire, és bocsásson meg ellenségeinek.”

Azt nem tette hozzá, hogy ezek szerint még tán rebellis sem volt, de ne várjunk sokat egy minisztertől, főleg szellemiek terén – tény, hogy Kiss Ernő valóban nem harcolt egy alkalommal sem a császári seregek ellen, aminek az az egyszerű oka volt, hogy míg mártírtársainak többsége (nem mindegyikük) már 1848 előtt nyugalomba vonult a császári és királyi hadseregből, ő nem tette: 1845-től a 2. (Hannover) huszárezred parancsnoka volt. A későbbi aradi vértanúk közül parancsnoksága alatt szolgált Nagysándor József és Vécsey Károly is. 1848 tavaszán ezredével Nagykikindán állomásozott, így a kezdetektől részt vett a szerb felkelők elleni harcokban. Jellasiccsal harcolt ő, nem a császáriakkal, ugyanis az katonai esküjének megszegése lett volna, ha ellenük fordul. És abban az időben komolyan vették az esküt.

Szóval, már az is baj, hogy nekünk kell rehabilitálni az altábornagyot, mert a miniszterünk – érzésem szerint sokat merítve a Wikipédiából – szerencsétlen beszédet mondott róla, tényleg jobb, ha ezek a szellemóriások inkább hallgatnak ez ügyben.

De nekünk a helyére kellene tennünk, pátosz és bálványrombolás nélkül az eseményeket – mindkettő veszélyesen meghamisítaná a valóságot.

1848-cal pont az a baj, ami 1956-tal is, csak az közelebb van hozzánk, még élnek a tanúi: vagyis, hogy egy nagyon sokrétű eseménysorozat volt. Rengeteg résztvevővel, mindenkinek megvolt a maga forradalma, története, érdekei és tettei, dicsők vagy kevésbé azok: nem lehet egyértelműen csak ilyennek vagy olyannak megítélni a történteket. Volt temérdek gyönyörű, gyakran legendás, romantikus hőstett és gesztus, de bizony akkor tűntek el a Zichy-gyémántok is, ráadásul Madarász László belügyminiszter hathatós közreműködésével, szóval a belügyminiszterekben már akkor sem volt érdemes bízni.

Egyfelől a szabadságot, egyenlőséget, testvériséget éltette a forradalmi nép, másfelől akkor jelent meg a nacionalizmus, igaz, akkor még baloldali jellegű mozgalomként. Petőfi nem a híres lépcsőn mondta el a Nemzeti Dalt, hanem a Pilvaxban, de az a lépcső százhetven évig első osztályú helyszíne lehetett a politikusok megemlékezéseinek, szóval így maradt a legenda. Landerer és Heckenast sajtóját lefoglalták a nép nevében, csak ehhez is a dörzsölt Landerernek kellett adnia az ötletet – a márciusi ifjak naiv, tiszta gondolkodásában nem voltak efféle kiskapuk. Hogy Landerer állítólag korábban besúgó és Metternich herceg ügynöke volt, azon nincs is mit csodálkozni, de március 15-étől szívvel-lélekkel a forradalom oldalára állt.

Tizenkét pont? Akkor volt tán utoljára, hogy magyar értelmiségiek meg tudtak egyezni egy közös nyilatkozat szövegében és mindannyian vállalták is: de az akkori események, szerveződések, gesztusok adtak mintegy mintát az összes későbbi forradalmunknak.

Meg hát, ne feledjük: majdnem sikerült.

De csak majdnem.

Ahogy a többi is, mellesleg.

A nyugatos, „haladár” eszméktől áthatott nemesség, polgárság, értelmiség egyszerre akart nagyot lépni, ezer év posványát, elmaradottságát akarta eltüntetni, egyenlő félként felsorakozni Európa fejlett államaihoz: cél volt a jobbágyfelszabadítástól a felekezeti egyenjogúságig, vallásszabadságig minden, ami sajgó sebe volt az országnak. És ezek a célok a bukással évtizedekre füstbe mentek, sőt később sem egészen úgy valósultak meg, ahogy tervezték őket.

Persze, ha nincs a cár, ha nem jönnek a kozákok... Csak éppen jöttek, a kozákokra mindig lehet számítani, ha mifelénk szabadságot kell eltiporni.

Jöttek, és tél lett és csend és hó és halál.

Jelszavaik valának akkortájt és előbb: „Haza és haladás...”

A haza azóta is e kettő között vacillál: néha megindul, halad kicsit, aztán győz a maradás, újra beléragad az ezredéves sárba, mocsárba.

Mentse dicső eleinket, hogy legalább megpróbálták. És esélyük is volt a győzelemre egy darabig.

Legalább rájöttek, hogyan lenne jó, ha megjavítani a dolgokat mégsem sikerült végül - és máig itt áll ez a munka, felibe-harmadába hagyva, nemzedékről nemzedékre nekirugaszkodunk, hátha most, hátha mi el tudnánk végezni: aztán elakadunk századjára, ezredjére is.

De mégis: a magyar történelem talán legtisztább, legőszintébb, legjobb indulatú korszakáról beszélünk, ha van is rajta pár folt – mert akad – akkor sem bír olyan szennyes lenni, mint az azóta lezajlott események.

Tizenhárom tábornokot, főtisztet végeztek ki ma százhetven éve az aradi vár sáncában, ahogy akkor fogalmazott Felix zu Schwarzenberg osztrák miniszterelnök, azzal a jelszóval, miszerint:

A kegyelem jó dolog, de előbb egy kicsit akasztunk. Nem szabad visszariadnunk egy vérfürdőtől.”

Hát igen, minket mindig akasztanak kicsit, a kegyelem előtt. Ez se sokat változott ennyi év alatt. Meg a kegyelem is gyakran késik, szokása az neki.

Lehetnének megint a jelszavaink a régiek.

A maradás nagyon nem jó nekünk.

Haladás kéne, még ha fárasztó is, annyit mondok.

Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképpen a maradás szónak több jelentése van. Kor szerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés.”

- írta Kölcsey, még a reformkorban. De a reformkor nélkül nem lett volna 1848.

No mindegy, a lényeg úgyis az, hogy a veszteg maradás következése a senyvedés.

Ezen kéne néha elgondolkodnunk.

Főleg október hatodikán.

 

Szele Tamás