Azért én mégis meggondolnám, mielőtt leülök a Türk Tanács következő találkozóján... érdekes hírek jönnek Ankara felől, nagyon érdekesek. Nem is kicsit hideglelősek. Egyelőre áll a kurdok elleni hadművelet, ámde most kezd kibontakozni előttünk egy nagyobb ívű folyamat: meglehet, hogy mi most egy, a Török Birodalom restaurációjára tett kísérletet látunk?

Először foglalkozzunk a fegyverszünet kérdésével, mert emberéletekről van szó. A helyzet az, hogy Törökország csütörtökön megállapodott az Egyesült Államokkal arról, miszerint 120 órára leállítja szíriai offenzíváját, de a kurdoknak a határidő lejártáig ki kell vonulniuk arról a 440 kilométer hosszú, Manbidzstól az iraki határig húzódó, 32 kilométer széles sávból, ahol Ankara biztonsági övezetet akar létrehozni. Mint az Index írja:

„Szombaton mindkét fél azzal vádolta egymást, hogy megsértették a tűzszünetet. A Szíriai Demokratikus Erők nevű szervezet képviselői hangsúlyozták, hogy az amerikai alelnöknek és külügyminiszternek, Mike Pence-nek és Mike Pompeónak kellene számon kérnie Ankarán a megállapodás végrehajtását, és humanitárius folyosót kellene létrehozni, hogy a civilek elhagyhassák az ostrom alatt álló területeket.

Az elmúlt egy hétben az érintett övezetben fekvő városok egy része fölött a szíriai kormányerők vették át az ellenőrzést, és velük szövetséges orosz katonák is vannak a területen. Erdoğan október 22-én Vlagyimir Putyin orosz elnökkel tárgyal Moszkvában a kialakult helyzetről.” (Index)

Beláthatjuk, hogy százhúsz óra semmiképpen sem lehet elég Rojava evakuálására, maximum a civileket, asszonyokat és gyermekeket lehet talán kimenteni, de még ez az abszurd egyezség is fontos, ez is ad lehetőséget emberéletek megmentésére – szóval, egyelőre még tart a fegyvernyugvás, ha ideig-óráig is.

A fronton tehát hallgatnak a fegyverek, de a fejekben irtózatos vihar dúl.

Tegnap bejárta a közösségi oldalakat – többet is – egy, a török védelmi miniszternek, Hulusi Akarnak tulajdonított megosztás, mely Törökország határait ábrázolja a közeljövőben, azzal a kísérőszöveggel, hogy:

„Nem vetjük szemünket idegen földekre. Csak azt akarjuk visszakapni, ami a miénk.”

Igen dicséretes volna, főleg egy védelmi minisztertől, ha tényleg így gondolná, és tartózkodna más országok területi integritásának megsértésétől, bár a tények azt mutatják, miszerint ellenkezőleg, most is idegen területen állomásoznak a török erők – hanem a térkép nagyon érdekes.

Érdekes, ugyanis nem csak az egész Ciprus török rajta – azt az igényt már megszokta a nagyvilág, ha elfogadni nem is lehet – de Törökországhoz tartozik Batumi, ami Grúzia része, Bulgáriából még Várna is, valamint Aleppo, Moszul, Erbil és Kirkuk.

Hű, a kiskésit. Vagy inkább, a kisjatagánját. Ezek terjeszkedni akarnak, ráadásul Bulgária uniós tagállam, szóval a mi kárunkra. De ha ezt nem is tekintenénk, a közel-keleti határok ilyen mértékű átrajzolása komoly nemtetszést válthat ki Washingtonban is, Moszkvában is, Teheránban is, egyedül Pekingnek volna mindegy.

Jó, mondhatjuk, hogy a török védelmi miniszternek kissé elszállt az agya, hivatkozhatunk arra, hogy nálunk is egymást érik egyes kocsikon a Nagy-Magyarország-matricák, és azokat sem tekinti senki nemzetközi fenyegetésnek, csak hát azok nem védelmi miniszterek járművein díszelegnek. Más az, ha egy ilyen magas rangú potentát tesz közzé valamit, és megint más, ha valaki a saját autóját dekorálja.

De lehet ezt a terjeszkedési tervet komolyan venni?

Hát, elvileg igen és nem. Szóval a nagytörök álmok 1923 óta mindig is jelen voltak a török politikai gondolkodásban, legfeljebb józanabb és békésebb korokban mindenki tudta róluk, hogy megvalósíthatatlanok. Még három évvel ezelőtt is úgy foglalkozott ezeknek bizonyos aspektusaival az Uluslararasi Politika Akademisi, vagyis a török Nemzetközi Politikai Akadémia, hogy bőségesen hivatkozva ugyan a dicső múltra és az 1920-as Misak-i Millire, amit magyarra Nemzeti Egyezménynek vagy Nemzeti Eskünek fordíthatnánk, de lényegében véve indokokat keresett az álmok megvalósítására – és keveset talált, azt is az akkor aktuális harci helyzetnek köszönhetően. 

De hát végül is mi köze a Misak-i Millinek a mostani eseményekhez?

Az egy olyan alapokmány volt, amit a török parlament 1920. február 12-én publikált, és az állt benne, hogy egyes, arab többségű területek, valamint Kars, Ardahan, Batumi és Nyugat-Thrákia jövőbeli státusát népszavazás határozza meg, gondoskodik Isztambul és a Márvány-tenger biztonságáról a szállítás és a szabad kereskedelem érdekében, a Boszporusz és a Dardanellák felügyeletét Törökországra és a többi környező országra ruházza. Ez idáig teljesen elfogadható, bár a végén ott van a feketeleves:

„A kisebbségek jogait azzal a feltétellel adják meg, hogy a szomszédos országok muszlim kisebbségeinek jogait védik.

Annak érdekében, hogy minden területen fejlődhessen, az országnak függetlennek és szabadnak kell lennie; megszűnik a politikai, igazságügyi és pénzügyi fejlődés minden korlátozása.”

Még ezzel sem volna nagyon nagy gond, bár az érzékeny megfigyelőnek szemet szúr, hogy a nemzetiségi kisebbségek jogait a szomszédos országok vallási kisebbségeinek helyzetétől tették függővé: de az akkori török világban valóban összefüggött a nemzetiség és a felekezet, ha mondjuk egy örmény muzulmán hitre tért, már nem számított örménynek. Bár keresztény törökökről és arabokról viszont tudunk, de ne várjunk következetes logikát ez esetben, ez a Közel-Kelet.

Mármost ez volt az az alapokmány, ami lehetővé tette végső soron a Török Köztársaság megalakulását is (a fejlődésre vonatkozó záradék miatt), ám mivel a történelmi-katonai folyamatok nem engedték meg maradéktalan betartását, végül is erre hivatkozva vívta függetlenségi háborúját Kemál Atatürk, sőt, tulajdonképpen a harcokat lezáró Laussanne-i Egyezmény aláírását is ennek alapján lehetett török szempontból indokolni. Fontos dokumentum ez, főleg a törököknek.

Viszont a mostani török terjeszkedő nacionalizmus a Misak-i Millire hivatkozik, az abban említett határokat követeli vissza – ez kis túlzással olyan, mintha a dicső magyar történelemre és ősi jogaimra hivatkozván kimennék a Keletibe és vámot szednék a külföldről érkező utasoktól egy kutyabőrrel a kezemben.

Azonban a nacionalizmust sem török, sem magyar földön nem zavarják a tények. Egy még ijesztőbb (2009-es) videót láthatunk a You Tube-on, ami a Török Köztársaság új határait mutatja 2023 és 2053 között.

 Hát ebben bizony már benne van Irán és Irak jó része is, Azerbajdzsán meg teljesen. Örményország szintén, ami nagyon csúnyát jelent... görög területek nemkülönben: érdekelne, mit szólnak ehhez az érintett országok? Lehet mondani, hogy gőzösfejű nacionalisták ábrándjait látjuk a világhálón, ne is törődjünk velük, csak akkor netán a török védelmi miniszter is gőzösfejű nacionalista, akit nem lehet komolyan venni?

 Vagy Törökországban kormányszinten létezik a birodalom restaurálásának terve?

 Ezt a célt szolgálná, ezt készítené elő és koordinálná a Türk Tanács, aminek egyébként eddig semmiféle komolyan vehető politikai jelentősége vagy szerepe nem volt?

 Összeállnak a mozaikkövek, bár az ábra még mindig hiányos, de mintha Nagy-Törökország térképét mutatná...

 Már, ha egyáltalán megvalósítható volna ez a rémálom. A nagyhatalmak érdekeit szinte minden részlete sérti, az ott lakó népekét szintén, a világgazdaságra roppant káros hatása volna: nem sok lehetőségét látom a nagytörök birodalom kikiáltásának.

 Végső soron ez esetben csak egy dolgot nem értek: mit keres Magyarország a Türk Tanácsban?

 A miniszterelnök, ha odamegy, a budai vilajetet képviseli?

 Mert ha az uniós tagállam Bulgária területi integritása megkérdőjelezhető nagytörök alapon, akkor nálunk is kimutatható egy százötven éves kontinuitás, melynek során bizony ahhoz a birodalomhoz tartoztunk.

 Ezen azért kicsit elgondolkodnék, mikor Erdogannak mutogatom majd nemsokára a budapesti panorámát arról a várbéli erkélyről.

 Már, ha miniszterelnök lennék, de mindenki szerencséjére nem vagyok és nem is leszek az soha.

 Egyet leszögezhetünk: itt valami nagyon furcsa történik, és annyira jelentős, hogy veszélyeztetheti akár a világbékét is.

 Ráadásul ez nem a török nép törekvése: ez csak egyes politikusok és radikálisok lázálma. A török nép legszívesebben békében élne és kávézgatna, ilyen őrültségek nélkül.

 Nos, reméljük, hogy tévedünk és a védelmi miniszternek csak egy gyenge pillanatában csúszott ki a megosztás a keze alól, esetleg valaki más posztolta, visszaélve az ő nevével. A tartalmat már törölték különben, sokakat sérthetett.

 Mert ha nem: piszok nagy baj van.

Szele Tamás