Forgókínpad

Forgókínpad

Orbán a falvédőről

2019. október 24. - Szele Tamás

Kérem, vannak az életben kötelező kűrök, mint a műkorcsolyában, az ember igyekszik kihozni belőle mindent, amit lehet, aztán meglátjuk az eredményt. Ilyen kötelező kűr a magyar újságírónak minden Orbán-beszéd, tehát a tegnapi is – időnként tud szórakoztató lenni az elemzése, ha elég fekete a humorunk, de tegnap például sikeresen nem mondott semmit.

orban_zenekarral.jpg

(Fotó: Árvai Károly/kormany.hu)

De azt olyan szépen mondta, hogy van, aki most sem tért magához az extázisból. Mondjuk persze, hogy ritka üres, semmitmondó beszédet hallhattunk, ugyanis ez egy műsoron kívüli beszéd volt: eredetileg erre nem került volna sor, ugyanis elvileg Orbán Viktornak a no-deal Brexithez szükséges vétó miatt lett volna jelenése pont tegnapelőtt és tegnap Brüsszelben, de Johnson elvtárs kiszámíthatatlan, sikerült akkora ködöt gerjesztenie az ügyben, ami még a brit szigeteken is ritkaság, minek következtében nem kellett vétó, lehetett itthon maradni. Miniszterelnökünk most csak a szokásos külpolitikai éleslátásáról tett tanúbizonyságot: szerintem őt gyermekkorában alaposan beoltották kanyaró, vörheny, diftéria és külpolitika ellen, ennek a következményeit láthatjuk jelenleg.

Azonban, ha már itthon volt, nem lehetett ellazsálni október huszonharmadikát egy kis pörkölt és némi pálinka mellett, ágyból nézni a tévét és hasonló orgiákat rendezni, miként honunk hedonistább polgárai tették: illett beszédet mondani valahol. Na, de hol?

Az önkormányzati választások eredménye után eluralkodhatott páciensünk személyiségén a paranoia, nyilvános helyen nem kéne mutatkozni, megszervezni sincs idő a kordonokat, közönséget, legyen a beszéd zártkörű, tartsuk valami jó, robusztus épületben, válogatott népség-katonaság előtt – legyen mondjuk a Zeneakadémia.

Kiváló helyszín, volt ott már főtárgyalás is.

A Facebook népe előre röhögött ezen, mémek születtek a műsorról, Rossini-estre számított az ezerfejű cézár, első tételként a Tolvaj szarkára, másodikként a Rágalom-áriára – én, mint Mozart nagy kedvelője, azért hozzátettem volna harmadiknak Ozmin áriáját (Szöktetés a szerájból), de azt már a közönség előadásában. Nos: más volt a program.

Őszintén szólva, a választási eredmények alapján Wagnert is várhattunk volna, Istenek Alkonyát, Götterdämmerungot, Ázok és Vánok eget-földet rengető végső csatáját, melyben végül János vitéz, úgy is mint Kukorica. Kukorica János hasítja kettőbe a dobhártyákat és tudatokat, de arra sem került sor, úgy látszik, kevés volt az idő, nem jutott eszébe semmi a beszédírónak, összevágta a korábbi munkáiból és más hasonló terményekből az egészet.

Egyszóval: Orbán Viktor esztrádműsort adott elő.

Na, akkor lássuk, miket beszélt. Jelezném, hogy végig a beszéd hivatalos változatából dolgozom, mely a kormany.hu-n olvasható.

Már az eleje érdekes:

1956-ban is szabad és független Magyarországot akartunk magunknak a nemzetek Európájában.”

Nocsak. Elképzelem, ahogy két szabadságharcos beszélget:

- Állj, ki vagy?

- Szabadságharcos, mint te.

- Mit akarsz?

- Szabad és független Magyarországot.

- Akkor jó, mert én is. De megállj, van még egy kérdés. Hol akarod?

- Hát izé, itt, körbe, mindenfelé...

- Nem úgy. Melyik földrészen?

- Öcsi, te buktál földrajzból vagy mi van? Európában!

- Kinek az Európájában?

- Ezt a hülye kérdést... Ha mi szabadok és függetlenek vagyunk, Európa miért ne legyen az? Az európaiak Európájában, te nyári Mikulás.

- Nem a nemzetek Európájában? Fel a kezekkel, hitvány cenk!

És így bukott el forradalmunk...

Na jó, persze, hogy nem így, a nemzetek Európája a szó mai értelmében akkor még elképzelés és rémálom szintjén sem létezett. No, de Orbán Viktor csak tudja. És tovább, kormányfőkém?

1956. október 23-án a magyar nemzet ősi jussát követelte vissza, szabadon akart dönteni arról, miként éljen.”

Kolumbusz tojása. Ez minden nemzetnek, továbbmegyek, minden egyénnek is ősi jussa. Csak mi el szoktuk pipázni, lásd még Petőfitől „Ősi jussal, ősi házban éltemet ha elpipáztam...”

És mi akkor is magyar, vagyis európai életformát akartunk magunknak.”

Akkor most gondolkodjunk. A magyar életforma tehát európai, azonban a kormányfő más beszédeiből tudjuk, hogy az európai életforma nem magyar. Azonban, ha nem magyar, akkor európai, de ha európai, akkor magyar, érzek itt egy kis ellentmondást, ógörög szofizmák maradványai meredeznek a tudatban romlott oszlopsorként, de ez minket ne zavarjon.

A fiatalok érezték, ha folytatódik a szovjet világ, akkor a magyar életből semmi sem marad. Felemészt a vörös iszap, hitet, kultúrát, családot, barátokat. Mindent felforgat, ami az életnek értelmet ad, amiből otthont és hazát építhet az ember.”

Orbán úr, senki sem szólt magának, hogy mi akkor sajnos vesztettünk? És folytatódott a szovjet világ, de nyugalom, megmaradt a magyar élet is, mert így alakult és mert szerencsére akkor még nem ismerték szüleink, nagyszüleink az ön mostani direktíváit. Ha ismerték volna, kevésbé lettek volna optimisták. Így viszont mégis építettek, ha nem is túl kedvező körülmények között, otthont is, hazát is.

Nekünk, magyaroknak csak ez az egy hazánk van. A mi álmaink csak itt születhetnek meg, és csak itt, a Kárpát-medencében hozhatjuk létre azt a nagy közös alkotást, amit Magyarországnak és magyar kultúrának hívunk.”

Csak itt, csak a Kárpátok alatt? Erről azért, főleg így, október huszonharmadika alkalmából megkérdezném Faludy Györgyöt is, akinek mintha lett volna némi köze ehhez a dátumhoz, és élete legnagyobb részét politikai okokból a Kárpát-medencén kívül élte le. Sőt, mintha hozzátett volna valamicskét a magyar kultúrához is. Nem annyit, mint Orbán Viktor, korántsem annyit – annál azért valamivel többet. Pedig hát Orbán Viktor is hat kötetes szerző, csodás tehetség, az benne a csodás, hogy megjelent hat kötete, melyekből egy sort sem írt.

Képes ilyenre egy Faludy? Nem képes. Na, ugye.

A haza mi vagyunk mind.”

Alaptétel, csak akkor miért nem tetszik tudomásul venni? Miért akar belőle egész embercsoportokat, rétegeket kirekeszteni? De Viktor a beszédét tovább is folytatá:

Haza csak ott van, ahol hazafiak is vannak.”

Meg hazalányok. Tud még ilyen okosakat az úr, vagy lefagyott a Coelho- és Oravecz Nóra-generátor?

A magyar csodát nem adják olcsón.”

Ellentétben a kici, occó kínai codával, amiből tizenkettő plusz áfa egy fél tucat, így tetszik gondolni? Az sem volt olcsó, és még csak most kell majd megfizesse istenigazából az árát Kína népe, de maradjunk itthon.

Könnyű természetes állapotnak tekinteni, hogy van egy független, szabad, nemes eszményekre épülő hazánk, de ezt a hazát nem ajándékba kaptuk.”

Hát mibe, édes úr, bérbe? Netán magától? A hazának épp az a tulajdonsága, hogy nincs ára, nem lehet sem venni, sem eladni. Időnként meg kell védeni, az tény, abban nem vagyunk túl jók, de utoljára épp 1956-ban volt emiatt baj. Aztán békésen, de megoldottuk.

Mi, magyarok ezer év alatt nyertük el a tudást, hogy mindig az állandóra és a maradandóra tekintsünk, Istenre, hazára, családra. Ma sem választhatunk ennél jobb vezércsillagot.”

Ez az utolsó veretes mondat (bár a beszéd végén még hozzátette, hogy „Dicsőség a hősöknek”) végképp a magyar kultúra, a magyar próza legnagyobb klasszikusai közé emeli a szerzőt.

De legalábbis a legolvasottabbak közé.

Nem, nem a Parnasszusra, annál feljebb.

Orbán tegnapi beszédével fellépett a falvédőre.

Pedig azt hittük, hogy onnan jött.

Következő közhelyrengetegét most már illenék tulipánttal kivarrni és biedermeier pohárszékről elharsogni, a nippek közül.

Bár tényleg nem tudom, mi a jobb: mikor nem mond semmit, mint most, vagy mikor mond is valamit?

Azt hiszem, most jobban jártunk, csak fület kell mosni utána.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása