Kicsit zavarban vagyok, mert valami nagy-nagy rendet kéne rakni a fejekben még most, reggel – izgalmas napnak nézünk elébe, jön Budára a padisah, csak most a jelek szerint a pesti emberek főzik őneki a feketelevest, nem az ő konyháján zubog a kávé Török Bálintnak. Hát igen, épp ez az... hogy Török Bálintnak semmi köze Erdoganhoz, és ezt jobb tudni.

(Fotó: GreekReporter.com)

Szóval, vizsgáljuk meg a kérdést. Csak így, kátészerűen, hogy érthető legyen.

Tehát: kicsoda Erdogan?

Erdogan Törökország véreskezű ura, kegyetlen diktátor, megszámlálhatatlan török és kurd, valamint más nemzetiségű ember gyilkosa. Ne feledjük: a legtöbb áldozata török és kurd.

Szeretjük mi Erdogant?

Pont a fentebb említettek miatt – és más okokból – utáljuk, Petőfivel szólva, mint a kukoricagölődint.

Szívesen látjuk mi ezt az embert Budapesten?

Dehogy látjuk szívesen, épp csak annyira, miként a szebeni hóhért vagy magát Haynau szellemét látnánk.

Akkor tehát helyes dolog tüntetni a látogatása ellen?

Itt érkeztünk el a kényes ponthoz: mert hogyne volna helyes, amennyiben azért tünetünk, mert zsarnok és tömegek mészárosa. Azért igenis lehet, sőt, kell is tüntetni, emberi, polgári kötelességünk kimutatni a szolidaritásunkat.

Azonban sok az olyan vélemény, mém, felszólamlás, ami Mohácsot, Eger várát emlegeti, Jumurdzsákot veszi elő, egyszóval a százötven éves török megszállásért kívánna revansot venni. Nem kell mondanom: ez ostobaság. Bőven elég Erdogant azért nem szeretni, aki, vagyis, mivel diktátor, azért, ami, vagyis török mivolta miatt nem lehet utálni. Már csak azért sem, mert a zsarnokoskodást még így vagy úgy, ilyen vagy amolyan ráhatásra még abbahagyhatja (bár, ahogy én őt ismerem, maximum a lélegzéssel egy időben) de azt, hogy török, nem tudja abbahagyni, török marad mindig, ha akarja, ha nem.

És az áldozatai sem egyebek: hát hiszen gondoljunk az önpuccs után rengeteg – százezrekről van szó – bebörtözött vagy „eltűnt” tanárra, újságíróra, katonatisztre, akiket gülenistának neveztek – ők bizony, legalábbis állampolgárságuk szerint mind-mind törökök voltak, mi több, muzulmánok is. Mert aki nem muzulmán, az bizony gülenista sem lehet, nincs hogyan: Gülen muzulmán hitszónok, mi több, egy ideig Erdogan leghívebb barátja és harcostársa volt, szóval a gülenisták is mind igazhitűek, de még azok is, értelemszerűen, akikre csak ráfogják. Más vallásúra ezt rá sem lehet fogni.

Szóval, aki a török nép elleni érzéseit akarná kifejezni vagy Mohamed vallását nem kedveli, annak nincs sok keresnivalója a mai tüntetéseken. Szerencsére ezt a szervezők is így gondolják, kezdetektől így is gondolták. Hőzöngenek sokan, „nyugati kultúrfölényből”, de más népek egy kalap alá vétele, gyűlölete épp nem a kultúrfölényt mutatja, hanem az ellenkezőjét.

Meg aztán, ha már kultúráról van szó: mit tud az átlagember a törökökről? Amit az Egri csillagokban olvasott. Jó könyv, nagyon jó könyv, Gárdonyi felülmúlta benne a saját képességeit, gyermekkorom egyik kedvence, csak hát Gárdonyi ábrázolása a saját, romantikus történelemfelfogásának része, úgy, ahogy ő leírja, maximum Egervár ostroma történhetett, az is inkább nagyjából. A török megszállás néhol sokkal rosszabb volt, néhol sokkal enyhébb, Evlia Cselebi török utazó lévén épp elég elfogult, de reálisabban írja le az állapotokat a saját szemszögéből, mint a regény, ajánlanám is mindenkinek, itt olvasható ingyen és bérmentve.

De hogy Cselebit nem olvassa a nagyközönség, az azért van, mert nem ismeri. Pedig nem titkolja senki sem, lám, nyilvánosan elérhető – csak akit érdekelne is, annak már tele van a feje Gárdonyival. Pedig jobb lenne, ha Mikes Kelemennel volna tele, az ő törökországi leveleiből sokat meg lehet tudni az akkori török hétköznapokról is, udvari intrikákról is, magáról a török világról általában. Aztán meg ő elfogultsággal sem vádolható, hiszen nem volt török, kicsit sem.

Jó, mondaná erre valaki, de mit adtak nekünk a törökök, hideg vason, ólmon kívül? Fürdőt, paprikát, kávét, dohányt, bár az kétségtelen, hogy mindez Velencébe megszállás nélkül, sőt, minden késedelem nélkül is eljutott.

És mit adtunk mi a törököknek adókon kívül?

Ezt se sokan tudják: a könyvnyomtatást. Ibrahim Müteferrika, az első török nyomdász magyar volt, sőt, kolozsvári. 1715-ben készült Értekezések az Iszlámról (Riszále-i Iszlámije) című munkájából tudjuk, hogy Kolozsváron született és a kolozsvári kálvinista kollégium diákja volt. Itt papi pályára készült és a könyvnyomtatásban is gyakorlatot szerzett. Hogy miként került Sztambulba, arról sok feltételezés létezik, akár a vallási üldöztetés elől menekülhetett – de akkor unitárius vagy szombatos kellett legyen – akár fogságba esett, meg nem tudjuk mondani, de hamar magas posztra emelkedett a Portán, hiszen a „müteferrika” szó is egy rangot jelentett a szultáni testőrségben, többek között híreket kellett hoznia-vinie és tolmácsolnia is kellett az ilyen tisztnek. Már akárhogyan is esett: ő alapította és üzemeltette az első török nyomdát.

Szóval a két nép kapcsolata elég bonyolult, mindig is az volt, most sincs másként.

Az ám, a mostani helyzet, az még komoly szerepet játszik. Orbán Viktor és a teljes magyar diplomácia kétes tánca a Türk Tanács és Erdogan meg Nazarbajev körül. Hogy ennek mi volna a végső célja és lényege, azt nehéz megmondani, rövid távon én magam leginkább fegyverszállítási üzletre gyanakodnék: hiszen az uniós államok nem adnak el fegyvereket Törökországnak a Rojava elleni offenzíva miatt, eladni nekünk sem volna szabad, de mivel a bakui tanácskozáson arról megállapodtunk, hogy ezzel szemben veszünk török könnyűpáncélosokat (szakértők szerint ezek olyan könnyűek, hogy csak fegyvertelen tömeg oszlatására alkalmasak), azokért cserébe adhatunk bármit is, legfeljebb ráírjuk a vagonra, hogy „hibrid kukorica” és kész. Különben könnyűpáncélosaink most is vannak, fölös számban, semmi szükség nem lenne a török utánpótlásra, meglehet, nem is érkeznek meg soha, és csak azért kerültek a szerződésbe, hogy neve legyen a gyereknek. Játszhat még az üzletben olaj, földgáz, miegyéb – és hát pénz, sok-sok pénz.

Csak hát ez megint nem a török nép üzlete a magyar néppel, hanem a török haramiák üzlete a magyar haramiákkal, bocsánat, politikusokkal.

Ez ugyan azt még mindig nem magyarázza meg, mitől avanzsált nagy hirtelen a Türk Tanács nemzetközi sóhivatalból világpolitikai tényezővé, annak inkább Erdogan nagytörök álmaihoz lehet köze (ha ugyan nem Moszkva akarja így befolyásolni a zónát a saját eurázsiai álmai kedvéért), szóval itt vagyunk megint „két pogány közt”, csak most nem ideszorultunk, hanem a saját kormányunk lavírozott be minket ebbe a helyzetbe. Most nem a földrajzi fekvésünk rossz, hanem a diplomáciánk kritikán aluli.

Mindezt tetézi az áltudományos, turanista ideológia, amire sok fanatikus bolond az életét teszi fel, holott már jó százötven éve eldöntötte a kérdést Vámbéry Ármin, mármint tudományos szempontból – százötven éve nem fér a sok akszakáll fejébe, hogy nem csak lehetünk nyelvileg kettős eredetűek de azok is vagyunk – hogy is mondta Vámbéry?

„...a magyar nyelv eredetében ugor, de a nemzet későbbi érintkezése és történeti átalakulásánál fogva egyformán ugor és török jellemű...” (Magyar és török-tatár szóegyezések)

Ennyi az egész, el volna vacsorázva a kérdés, el is van már jó régóta, csak ez a józan álláspont méltó tudóshoz, ám nem méltó politikushoz, erről az alapról nem lehet szép, színes, hazug meséket szőni, tömegeket befolyásolni.

Ráadásul még Orbán Viktor is kipcsakozott egyet: értem én, hogy hagyományaihoz híven csak olyasmit akart mondani Nazarbajevnek, amit az hallani szeret, de ettől a képtelenségtől hirtelen tízmillió orientalista országa lettünk, amiből ötmillió megesküszik, hogy kipcsakok nincsenek és soha nem is léteztek, másik ötmillió arra esküszik, hogy ő maga is kipcsak, és csak pár százan tudjuk, hogy kipcsakok ugyan voltak, igen régen, de úgy elsöpörte őket a történelem, sőt, mára a „kipcsak” kifejezés egy turkológiai fogalom: az altaji nyelvcsaládhoz tartozó köztörök nyelvek egyik ágát jelöli.

Meg a mindent elöntő politikum miatt lassacskán egy becsületsértés a mai magyar nyelvben. Azonban ezekért a borzalmas és kártékony ostobaságokért a rég kihalt kipcsakokra vagy a mai törökökre haragudni: bűn, nem is kicsi. Magyaros túlzás, átesés a kétdimenziós magyar ló túloldalára: olyan, mint amikor Petőfinél megy a juhász a szamáron, földig ér a lába, meghallja, hogy haldoklik a babája, rohan szamárháton, de már késve érkezik, ezért aztán nagyot üt a botjával a szamár fejére. Illető szamár teljesen ártatlan az ügyben, de juhászunk ezen az úton sikeresen eléri, hogy ne csak babája ne legyen – de már szamara sem.

Szóval, magyaros elintézési módja ez a dolgoknak, a praktikum teljes figyelmen kívül hagyásával.

Ej, száz szónak is egy a vége: why we fight, ahogy a Frank Capra-féle dokumentumfilm kérdezi, miért harcolunk?

Miért tüntetünk Erdogan ellen?

Inkább azt nézzük elsőre: miért nem.

Nem azért, mert török.

Nem azért, mert muzulmán.

Nem Mohács miatt.

És miért mégis?

Mert zsarnok, mert diktátor, mert tömeggyilkos és mert nagyhatalmi terjeszkedése rövidesen már az Unió határait is veszélyezteti.

Ezen kívül még azért, mert szolidárisak vagyunk az elnyomott és üldözött kurd néppel, amelynek már nem csak kultúrája és autonómiája, de puszta fizikai léte is veszélyben forog: Erdogan erkölcsiségétől egyáltalán nem volna idegen bármely népirtás, ha azt következmények nélkül teheti, és a világpolitikai játszmák miatt pillanatnyilag így áll a helyzet.

A tüntetés ugyan nem fogja eltántorítani semmiféle gaztettől – de akik részt vesznek rajta, legalább jelezték, hogy az események történhetnek ugyan a magyar kormány beleegyezésével, sőt támogatásával, de a magyar nép nem áll a kormánya mellett ebben az ügyben (sem).

Ez hát a helyzet summája: aki ma tüntetni megy, jól teszi.

De tudja azt is, miért tüntet és miért nem.

Szele Tamás