Forgókínpad

Forgókínpad

A kultúra frontja

2019. december 10. - Szele Tamás

Tüntetés volt tegnap, szép, nagy, alapos tüntetés, és most emiatt nagyon nehéz az én dolgom. Ugyanis az egyik politikai oldal azt várná, hogy megénekeljem a Győzedelmes Forradalmat, a másik, hogy jelentéktelen csoportosulást emlegessek, a harmadik, hogy neki tulajdonítsam a kormány „meghátrálását”, a negyedik... na, szóval ebben az országban csak győztesek élnek.

szinhazi_tuntetes.jpg

(Fotó: szinhaz.org)

Itt csak a győzelmet fogadják el eredménynek, sőt, csak az elsöprő győzelmet, arról pedig nem tudok beszámolni, tehát tetszik vagy nem tetszik, forduljanak akármelyik oldalukra is, arról fogok, amiről viszont lehet, tehát a helyzetről. Az pedig kicsit sem rózsás.

Először is lássuk, miért került sor egyáltalán a tüntetésre, mert azzal kapcsolatban is komoly katyvasz forrong a fejekben. Egyrészt: tévedés azt hinni, hogy csak a színházakról van szó. A színházakról is szó van, de általában véve az egész magyar kultúra forog veszélyben. Hogy a kormány médiája útján azt terjeszti, miszerint az egész kultúrát szabályozó törvényjavaslatra a Katona József Színházban kialakult állapotok miatt van szükség, az egy dolog – azonban ez szemenszedett hazugság, ráadásul lassan is vetették be, időbe telt, míg sikerült előráncigálni a hajánál fogva: a törvényjavaslat első előterjesztésén a dátum december harmadika, a Magyar Nemzet pedig csak ötödikén kezdte el ezzel indokolni a „változásokat”. Akkor volt két-három nap, harmadikától ötödikéig, míg nem volt baj, mi történt a Katonában? Szép ez a visszafele érvelés...

Az pedig esetünkben nem is tudható, hogy igazából mit követett el Gothár Péter, kivel, mikor és hol. Sőt, a törvényjavaslat megszavazása, hatályba lépése és következményei szempontjából nem is lényeges: a törvényjavaslathoz ezt az egész zaklatási botrány csak utólagos ürügynek kellett, de mégis nagy a haszna a kormány számára, mert a részletek iránt kevéssé érdeklődő köztudatban csak „színházi ügy” néven szerepel a teljes történet, holott a következmények a kultúra minden területét érintik. Még az hiányozna, hogy a kevésbé bonyolult lelkek elkezdjék a színházi életet hibáztatni a jövendő törvény miatt, mondván: „ők okozták a szigorítást”. Dehogy ők, kész volt ez már régóta, csak most vették elő.

Miről szól tehát a törvényjavaslat?

A teljes magyar kulturális élet kormányellenőrzés alá vételéről, az ötvenes évek legsötétebb éveit idézve, sőt, azon némiképp túl is lépve, ugyanis Rákosi és Gerő vagy Révai mégis akartak valamit azoktól a szerencsétlen művészektől, igaz, rettentő nagy hülyeséget, aljasságot, de mégis, valami elv vezette őket – a mostani kormány egyszerűen csak bekebelezni akarja a kultúrát és ezzel ennyi, hogy mihez kezd vele, azt már nem tudja, elteszi a spájzba, penészedni, ünnepnapokon előrántja, hadd hegedüljenek neki, mondjanak verset, de másra nem fogja használni.

Lényegében véve az várható, bár nem az eredetileg tervezett formájában (erre még majd kitérek), hogy a teljes kulturális életet beszorítják egy szigorúan hierarchikus rendszerbe, ami a leginkább egy kombinát vagy téesz szervezési struktúrájához hasonlít, aki ebbe belefér, és hajlandó is együttműködni, és képes szépen mosolyogni, és... (itt még ezer „és” következne), az kaphat esetleg állami támogatást, amennyiben a hierarchikus rendszeren belül nem fúrják meg a konkurensei és ellenségei. Más meg nem. Lévén, hogy nem csak a magyar, hanem minden kultúra állandó dotációra szorul, piaci alapon nem igazán él meg, legfeljebb egyes helyeken nem az állam a mecénás hanem magánszemélyek, ez mattot ad a kultúra politikai függetlenségének.

Mármost, tegnap lezajlott ez a tüntetés, ami szép volt, nagy létszámú és felemelő, engem nagyon kellemesen lepett meg, hogy több ezer ember hajlandó volt utcára menni a kultúráért – de aki azt hiszi, hogy

  1. ezzel a demonstrációval meg is oldódott a helyzet,

  2. győzött a magyar kultúra, és a kormány ezentúl békén fogja hagyni, az

  3. akkorát téved, mint egy teljes Wagner-ciklus.

Egyrészt, a kiváló beszédek sem feledtethetik, hogy a kormány nem a tömegek nyomására változtatta meg az eredeti javaslatot, ami – az első változatban – még tartalmazta a Nemzeti Kulturális Alap szerepének teljes kiürítését is, a mostaniban már nem. Ugyanis a Parlament elé hétfő reggel beterjesztett javaslatban ez már nincs benne, a demonstráció pedig hétfő este volt.

Akkor az NKA – ami azért mostanra eléggé átpolitizált szervezet lett, de mégis legalább valamennyire szakmai alapon hozta a döntéseit, ami az új rendszerben ki volna zárva – megmenekült, hurrá. De miért menekült meg?

Hát nem az érvek hatották meg a kormányt, hanem – ahogy az egész kultúrharc esetében is igaz – a Fidesz belső érdekcsoportjai ütköztek egymással. Volt a történetben sértődöttség (a képviselők többsége még meg sem kapta a javaslatot, mikor Kocsis Máté már be is jelentette, hogy meg fogják szavazni – jó, meg fogják, de ez olyan, mint az esküvő: a templomban is mindenki tudja, mi lesz a nászéjszakán, mégsem illik nekilátni már az oltáron, és a szószékről sem illik részletes tanácsokat adni nyilvánosan a házasélet ezen részéhez), volt a már most kormányközeli művészek berzenkedése – naná, hiszen az ő támogatásukat is ugyanúgy befolyásolná, átalakítaná az NKA kiiktatása, mint a többiekét – végül pedig volt rideg realitás.

Ez dönthetett: ugyanis kiderült, hogy ha az NKA döntéseit ezentúl a PIM és az EMMI kell meghozza, akkor naponta körülbelül ötven kérelem sorsáról kell döntsenek, de a mostani személyzetükkel és úgy, hogy nem kapnak érte plusz pénzt.

Hát akkor már nem is kellett annyira: szép a hatalom, szép, ha megsüvegelik az embert, de ha dolgozni is kell érte minden nap, ott egye meg a fene.

Tehát az NKA maradt, és sokat nem fog ártani a rendszernek, az csak egyfajta „kisebbik rossz”. A testület harmadát már így is a deklaráltan kormányközeli, még az alaptörvénybe is név szerint beemelt Magyar Művészeti Akadémia adja, a másik harmadát a szabályzás szerint az illetékes miniszter, vagyis pillanatnyilag Kásler nevezi ki, ezzel a többséggel nem valószínű, hogy egyhamar anarchoszindikalista közösség válik belőlük. De nem azért marad, mert a törvénytervezet ellen már ötvenezren írták alá a tiltakozást, azért sem, mert tüntettek ellene – azért marad, mert képtelenség volna megoldani az ügyvitelt nélkülük.

Szóval, ez nem győzelem és nincs is mit ünnepelni rajta, ez csak annyi, hogy maradt pár dolog, ahogy volt.

A törvénytervezet azonban így sem vesztette élét.

Benne maradt, hogy egyedi megállapodás alapján („akarsz éhen dögleni a truppal együtt, direktorkám?”) meg lehet állapodni színházak, társulatok közös fenntartásában, tehát együtt dotálná őket az illetékes önkormányzat és az állam, („direktorkám, kapsz a várostól húsz forintot, ne egy helyen költsétek el, ha még kell pénz, kérj az államtól”), de ez esetben a kormány jóváhagyása szükséges bizonyos szint fölött minden kinevezéshez és elbocsátáshoz – sőt, a kormány is kinevezhet vezetőket.

Mondjuk hőstenorokat vagy koloratúrszopránokat még nem, azt majd jövőre. Az Éj Királynője kiáll a színre, elkárogja az áriáját majd felmutatja a kinevező okiratát és a közönség megtapsolja, mert ha nem, megnézheti magát.

A többi művészeti ág einstandolása bonyolultabb, az irodalmat majd a könyvkiadókon keresztül fogják meg (de akkor az e-könyvek kiadása fog az egekbe szökni, és olyant majdnem mindenki tud szerkeszteni, ha elég ügyes), a képzőművészettel is sok baj lesz, talán a cirkusz és a komolyzene még olyan terület, ami eléggé szervezett ahhoz, hogy konfliktusmentesen lehessen megszállni.

Szóval, afelől nincs kétségem, hogy a törvényt meg fogják szavazni, hatályba is lép, és habár a dotációkba lesz még beleszólása az NKA-nak, a szabályozó rendszer, ami a legrosszabb benne, ki fog épülni, kultúrstratégiai intézményekkel, Nemzeti Kulturális Tanáccsal, láncos lobogóval és csicseri pacsirtával.

Ezt kéne megakadályozni, de ezt már nem lehet.

Ugyanis sem a kormányt, sem az Országgyűlést, sem mást nem érdekli, hogy a művészeknek vagy a közönségnek mi a véleménye – ez már nem a törvény hibája, ez már a rendszeré.

És mondom: nem csak színházi ügy, hanem összkulturális, sőt, össztársadalmi.

Hát kérem, így néz ki az, amikor az ember a tényekről számol be győzelmi jelentések, gyászhírek és egyéb népszerű műfajok mellőzésével.

Kiábrándító.

Csak éppen igaz.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása