Moldova György ír az egyik szatírájában (A börtönválogatott) a „hifelo” bűncselekményéről, ez pedig a „hirtelen felindulásban elkövetett lopás” volna, amiről én egészen mostanáig azt hittem, hogy vicc. Ilyen nem létezik. Elképzelhetetlen. Jelentem: Moldova próféta volt. Mégis létezik. Sőt, sikerült ráadásul folytatólagosan elkövetni, közgyűjtemény rovására!

Ezt meg hogy sikerült összehozni? Ismertetem a hírt, melynek még nem ismert minden részlete, de amennyit tudunk róla, az is roppant érdekes. Először is, jeleznünk kell, hogy a történet nem tegnap kezdődött, hanem egy hosszú, 2016 őszétől 2017 novemberéig tartó sikkasztássorozat végére került most pont az ügyészség jóvoltából. De lássuk a hivatalos közleményt! 

„2020. január 28., 11:34

EREDMÉNYES VÁDEMELÉS A MÚZEUMBÓL MŰTÁRGYAKAT ELSIKKASZTÓ VOLT FŐMUZEOLÓGUSSAL SZEMBEN

A Budapesti VIII. Kerületi Ügyészség jelentős értékre folytatólagosan és üzletszerűen elkövetett sikkasztás bűntette miatt emelt vádat egy hatvannégy éves egykori főmuzeológus ellen, akit a bíróság – egyelőre nem jogerősen – két év, végrehajtásában négy évre felfüggesztett börtönbüntetésre és kétszázötvenezer forint pénzbüntetésre ítélt.

A vád szerint a vádlott egy budapesti múzeum raktárából 2016 őszétől 2017 októberéig 20 darab kisplasztikát, 73 darab metszetet és 56 darab festményt tulajdonított el a rábízott gyűjteményből. Az eltulajdonított műtárgyak XX. századi művészek alkotásai, de voltak köztük ismert és ismeretlen művészek XVIII. és XIX. századi festményei, rézkarcai, litográfiái is. A vádlott a műtárgyakat egy Budapest, VII. kerületi régiségboltban legalább 3,1 millió forint vételárra szert téve értékesítette. Az eltulajdonított mintegy 30 millió forint értékű alkotásokat – egy kisplasztika kivételével – a rendőrség megtalálta és házkutatások útján lefoglalta, majd visszaszolgáltatta az ügyet a hatóságnál feljelentő múzeumnak.

A bíróság a mai napon tartott előkészítő ülésen a bűncselekményt beismerő vádlottat bűnösnek mondta ki vád szerint, és őt két év, végrehajtásában négy év próbaidőre felfüggesztett börtönbüntetésre, továbbá kétszázötven ezer forint pénzbüntetésre ítélte, helyt adott a polgári jogi igénynek és több mint két és fél millió forint vagyonelkobzást is alkalmazott.

Az ítéletet a vádlott és a védő tudomásul vette, az ügyészség a jogorvoslati nyilatkozatát – a törvény által biztosított lehetőséggel élve – három munkanapon belül teszi meg.”

Tekintetes bíróság, azért ez elég súlyosnak tűnik. A magyar muzeológiának olyan óriásai voltak, mint például Móra Ferenc, aki még a saját maga pénzéből is hozzátett az alapokhoz időnként, felesége elől is titkolva, csak hogy a múzeum gyűjteménye szépen gyarapodjék, sőt, nehéz időkben azért is, hogy egyáltalán fennmaradjon – ennek az emberi, szakmai nagyságnak mintegy negatívját látjuk most, a múzeumból sikkasztó főmuzeológus személyére tekintve. És nem pusztán annyi a baj, hogy komoly anyagi értéket tulajdonított el emberünk, de hivatásának szabályait, sőt, értelmét is lábbal tiporta. Habár figyelembe kell venni, hogy nem fiatal ember, hatvannégy éves, de így is igen nagylelkűnek mondhatjuk az elsőfokú, még nem jogerős ítéletet. Különösen mostanság, mikor a magyar közgyűjtemények állapota, helyzete kritikusnak mondható, mikor múzeumokat költöztetnek Budapestről Debrecenbe, és az sem fog zökkenőmentesen zajlani amint azt előre láthatjuk: most úgy kéne vigyázni minden egyes műtárgyra, ami még megvan, mint a szemük fényére.

No, de melyik budapesti múzeumból lopott a vádlott? (Míg nem jogerős az ítélet, nem elkövető).

A jelek arra mutatnak, hogy a Nemzeti Múzeumból.

Ilyenkor sápad el az ember, hiszen az talán a legértékesebb gyűjteményünk. Még jó, hogy a sikkasztó nem 2002-ben látott munkához, mert akkoriban nálunk vendégeskedett a nagyszentmiklósi kincs is, magam is megnéztem, elmentem ámulni, hogy milyen remek ötvösök voltak azok a régi avarok... no hiszen, lett is volna jelenet a hetedik kerületi régiségboltban, ha beállít valaki egy bikafejes, színarany ivócsanakkal. Bár szerintem így is alkudtak volna az árból, amint elmúlik az első sokk. No jó, de biztos, hogy a Nemzeti Múzeum az érintett intézmény?

Biztos. Ugyanis az eltűnésekre ott figyeltek fel és meg is tették 2017-ben a feljelentést a hirado.hu szerint, éspedig pontosan 20 kisplasztikát, 73 metszetet, 56 festményt kerestek, vagyis pontosan annyit, amennyiről az ügyészség közleménye is ír. Ilyen egybeesés nem létezik: a károsult a Nemzeti Múzeum kell legyen.

Rendben van, illetve nincs rendben, de hogy kerül ide a hirtelen felindulás?

Az ördög, mint rendesen, a részletekben bújik meg. A tegnapi tárgyalásról szóló hírekben rábukkanhatunk két érdekes momentumra. Az első az, hogy a vádlott szerint – el is mondta a bíróság előtt! – a lopás megelőzhető lett volna, ha üzembe helyezik a műtárgyszkennert. Ha működött volna, akkor a műtárgyak 95 százalékát nem lehetett volna kivinni.

Ejnye. Mondjuk itt még vehetnénk úgy, hogy a vádlott csak a védelmi intézkedések hiányosságara akart rámutatni, mint egy hacker egy számítógépes rendszerben, vehetnénk így, de nem tehetjük, ugyanis ez esetben hazavitte volna a műtárgyakat, nem a régiségkereskedőhöz. Aki különben nem lehet rossz üzletember, ha harmincmillió értékű műkincset képes volt tizedáron megszerezni. De a hirtelen felindulásnak ehhez semmi köze. Az ott kerül elő, mikor a vádlott indokairól nyilatkozva előadta, hogy főnökét hibáztatja a történtekért, ugyanis az elvette az internet-hozzáférését és az íróasztalát, ezért ragadtatta magát a sikkasztásra. 

Nagy bosszúság az íróasztal elvesztése, nem mondom, az internet-hozzáférés is komoly dolog, főleg egy tudós embernek, de azt ugye senki sem gondolja komolyan, hogy a vádlott haragra gerjedt, elfutotta agyát a vér, vörös köd ereszkedett a szemére és nagy, löttyös indulatában nem ütött agyon senkit, hanem sikkasztani kezdett, amit egy álló esztendeig abba sem hagyott.

Hölgyeim, uraim, kedves barátaim, fordulópontjához érkezett a magyar jogtörténet: íme az első eset, amelyben a vádlott dühében lopásra ragadtatta magát.

Mivel felfüggesztett néz ki neki – az eltűnt értékek egy kivételével meglettek és tekintetbe kell venni korát, büntetlen előéletét is – azt mondanám, hogy az eljárás végeztével kivételesen üdvös volna nyilvánosságra hozni a nevét, kizárólag az ő és a közösség érdekében. Éspedig azért, mert ha neki olyan a természete, hogy haragjában lop vagy sikkaszt, annak következményei lehetnek.

Gondoljunk bele, az ember naponta hányszor lesz ideges, húzza fel magát apróságokon, közlekedés közben, bolti sorban álláskor, számlabefizetéskor, mindenféle banális okból kifolyólag. Mármost ha emberünk minden ilyen alkalommal sikkaszt, egy-két év alatt el fog tűnni egész Budapest, illetve beviszi a hetedik kerületi régiségkereskedőhöz, és annak a raktárába kerül apránként az egész város, mindenestől!

Az már csak külön apróság, ám nem elhanyagolható ténykörülmény, miszerint az egyetlen műtárgy, ami nem került meg, egy nem különösebben értékes kisplasztika, Kádár János mellszobra.

Azért az is jellemző. Semmi egyébre nem volt vevő a művelt és tehetős közönség Budapesten a harmincmilliós szajréból, csak épp erre az egyre.

Én mondom, csúnya egy vétek az a hifelo.

Még jó, hogy ritka is.

Ez volt az első eset.

Csak szokássá ne váljon széles körben.

Mert gondoljunk csak bele, ha elterjed, aki olyan helyen dolgozik és felindul valamin, már nem is az értékeket fogja ellopni, hanem magát a múzeumot, mindenestől.

Jaj, bocsánat, olyan már van. Csak azt államilag űzik.

És nem kell hozzá felindulás sem.

Szele Tamás