Hát, nem könnyű feladat pont most március 15-i írást elkövetni. Máskor sem könnyű, mármint abban az esetben, ha gondolunk is közben valamire, eszünkbe jut valami erről a dátumról, mert ha nem, akkor viszont gyerekjáték: „március ma azt üzeni”, „a márciusi ifjak ma … lennének” (ízlés szerint bárkik, tessék behelyettesíteni), „Kossuth és Széchenyi”, „a lánglelkű Petőfi”.

És már kész is az irodalomdolgozat kettes fölé, szóval mehet napilapba.

Na, de most semmi sem úgy van, mint szokott lenni. A hírlapíró keserűt szív pipáján: hogy a csodába írjon az ember tömegekről, mikor gyülekezési tilalom van, különben is, esernyős forradalom még elképzelhető (akkor is, 1848-ban, meg jóval később, nemrég, Hong Kongban is), de maszkos forradalmat az öregapám sem látott. Elképzelem a maszkos tömeget, amint a Múzeumkertben gyülekezik és azonnal oszlatják is őket, hiszen megszegték az egyik legalapvetőbb demonstrációs szabályt: eltakarták az arcukat. (Én mondom, sok mindenre lesz még jó ez a rengeteg maszk).

Különben hogy is volt csak az az esernyős történet negyvennyolcban? Mert két változata ismert. Odáig megegyeznek, hogy Petőfi elszavalja a Nemzeti Dalt, végigjárják az egyetemeket, aztán feláll a Landerer és Heckenast nyomda kapuja melletti szegletkőre:

„- Most egy bizottság bemegy a nyomdába s kinyomatja a tizenkét pontot. Addig türelem idekünt!

Havas eső szitált az égből. A rivalgó tömegek az esernyőket rázták a levegőben.

– A nemzeti dalt is nyomassák ki – követelte a tömeg.

Jókai felkiáltott:

– Le az esernyőkkel! Hogy állunk maholnap esetleg golyók elé, ha az esőcseppek is terhünkre vannak?” (Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora) 

Az ám, csakhogy Mikszáth hatalmas tanára volt a tollnak, de légyen bármekkora író is – 1848-ban ő egyesztendős gyermek volt, Szklabonyán, nem forradalmár és szemtanúja az eseményeknek Pesten.

Ellenben szemtanú volt Barabás Miklós festőművész, aki másként emlékszik, sőt, festményén is megörökíti, írott formában:

„Jókai Mór a nyomdából kijövet, meglátva az esernyők tengerét, így szól a tisztelt polgártársakhoz: „Ez a vitéz forradalmár nép, hogy félti egy kis esőtől kalapját, kabátját, hát még a bőrét!” Erre az ezernyi esernyők becsukódnak és a tisztelt polgártársak nagy tömege zuhogó esőben csukott esernyővel bőrig ázik.”

Hát, az első változat romantikusabb, a második valószínűbb: persze, hogy a Mikszáth-féle terjedt el. Hanem bármit is mondott volt Jókai, ha ma élne, volna annyi esze, hogy le ne vétesse a nemzettel a maszkot, akármilyen kicsiny kis semmiség az a koronavírus. Az esernyő egy dolog, a maszk más dolog.

De hát 1848-ban nem volt járvány?

Volt bizony, kolera, amit a korábbi koleráktól megkülönböztetve „epemirigy ragadványnak” neveztek, azonban – nem tavasszal tört ki, hanem ősszel. Csak Budán 748 személyt döntött ágynak, s közülük 443-an nem élték túl a fertőzést. Ha tavasszal tör ki, tán a történelmünk is másként alakul. És kitartott a következő évben is, a HVG szerint:

„1849 közepén három hét alatt a cári hadsereg 15 ezer katonája „esett el” kolerában. A 200 ezres „muszka” haderőnek összességében legalább a tíz százaléka lett a járvány áldozata. A fertőzés Haynau csapatait sem kímélte: a komáromi csata idején több ezer osztrák kapta el a gyakran gyors halállal járó betegséget.”

No igen, csakhogy hiába halt meg 15 ezer orosz, ha 280 ezren jöttek – és hát ez a betegség minket sem kímélt. Kossuth is tudhatta, mi a ragály, hiszen 1831-ben még a koleralázadás idején Sátoraljaújhelyen kolerabiztos volt, mégis megpróbálta azt mondani, hogy a ragály a „magyarok istenének mennyei eszköze”, mellyel az ellenséget hazai földön öli meg. Az ellenséget még rendben, no de minket, magunkat is...

Egy megjegyzés a koleralázadásról, aminek semmi köze 1848-hoz: az egy régi és véres kimenetelű konteó volt, nem árt felidézni, mert manapság is terjednek az őrült összeesküvés-elméletek. Dióhéjban arról volt szó, hogy 1830 decemberében katonai kordont állítottak fel a lengyel határon, hogy megakadályozzák az oda már elérkezett betegség elterjedését. A határzárat három hónap múlva felbontották, ám túl korán: a kolera megjelent Magyarországon is, és a kordon 1831. májusi visszaállításával már nem lehetett megállítani. Ezt követően a fertőzött területeket is blokád alá vonták, a hatóságok – köztük a kolerabiztosi tisztséget viselő fiatal Kossuth Lajos – pedig különféle kezelési módokkal próbálkoztak, teljesen hiába. A körülbelül 465 000 megbetegedést okozó járványban mintegy 250 000 ember veszett oda. Sáros, Zemplén és Szepes – lakóit különösen súlyosan érintették a kormányzati intézkedések, hiszen jelentős részük idénymunkából tartotta fenn magát, a kordon miatt azonban ezúttal nem juthattak el megszokott alföldi munkahelyeikre. Ez, a zárlat okozta élelmiszerhiány és a kormány látványos, ám teljesen hatástalan egészségügyi intézkedései (kútfertőtlenítés, bizmutpor gyógyszerként való felhasználása) annak az elképzelésnek az elterjedéséhez vezettek, hogy a kormányzat és a földesurak valójában nem védelmezni akarják őket, hanem nagyszabású mérgezési hadműveletet indítottak ellenük.

Fel is lázadtak, le is verték őket, ráadásul a mérgezésből egy szó sem volt igaz: viszont piszok hasonló pletykákat olvashat az ember nap, mint nap a Facebookon. Ennyit a koleralázadásról, térjünk vissza 1848-hoz.

Szóval, ahogy mondtam, Jókai ma nem mondaná, hogy vegyenek le az emberek bármit is, ahogy meg a többi márciusi ifjakat ismerem, inkább még a forradalmat is elhalasztanák, mert ők nem hatalmat vagy győzelmet akartak – nem is nagyon került ki közülük sikeres politikus – hanem szabadságot, egyenlőséget, testvériséget. A testvériségbe meg nem fér bele, hogy a polgártársamat veszélynek tegyem ki, és ha a gyülekezés a veszélyes, mint mostanság – azt kell halasztani.

Hát akkor mit művelnének?

Petőfi hazamenne a feleségéhez, friss házas volt még, és amúgy sem akkora borissza, mint azt sokan a versei alapján gondolták. Jókai maradna a Pilvaxban, csak a Pilvax is bezárna, ballaghatna ő is a szállására, mi több, a forradalom elmaradásával nem adnák elő este a Nemzeti Színházban a Bánk Bánt Táncsics kiszabadulásának tiszteletére. Minek alkalmából nem ismerkedne meg Laborfalvi Rózával, később nem szöktetné meg (bár inkább Róza szöktette őt), és nőtlen maradna, meglehet, egész életében is.

Tényleg, és Táncsics? Táncsics maradna a börtönben és maximum a poroszlóktól kérdezné, hogy „mit akarnak kendtek?”, Landerer és Heckenast sajtóját senki sem foglalná le, a sebtében fogalmazott tizenkét pont pedig – mivel lenne idő megtanácskozni – huszonnégy, majd harminchat pontra hízna. Mikor az augusztus huszadiki vásáron felolvasnák (hiszen az lenne a legjobb kínálkozó alkalom a járvány elmúltával a forradalomra) mindenki elfelejtené az elejét, mire a végére érnek.

Egyáltalában: ha akkor üt be egy komoly járvány, a forradalom minimum késik, maximum elmarad. Éspedig pont a nemzet érdekében: betegekkel, halottakkal nem lehet a szabadságért harcolni. Ahhoz egészséges honvéd kell. Sőt, ha lett volna járvány, épp Petőfi írt volna lángoló sorokat a gyülekezés ellen.

No, de nem volt, így aztán kitört a forradalmunk és máig büszkék lehetünk rá. Szép volt, el is vesztettük sajnos. De mégis az az alapja a modern magyar államiságnak.

Emlékezzünk hát bátor és vitéz eleinkről, derék, tiszta lelkük volt, demokratikus elveik, de – otthon emlékezzünk, most nem jó közösen ünnepelni, el is marad minden hivatalos és nem hivatalos ünnepély. Jó is tán, hogy elmarad: nem szoktam eljárni rájuk, csak, ha muszáj. Kevés olyan szónok akad, akit a tisztességes ember március 15-én nem szeretne lepofozni az emelvényről és meghengergetni kátrányban, tollban, annyi ostobaságot, közhelyet hordanak össze ezek a mi érdemes közhülyéink. No, idén maximum írhatnak, az is valami, hogy nem kell meghallgatni őket. Ne sajnáljuk az elmaradt ünnepélyeket.

Egyedül a természet csodálkozhat, hogy nem csődülünk az utcára, csalogatóan szép az idő, szikrázik a márciusi nap – az időjárás még ünnepre készült, de ne csábuljunk ki, nem érdemes kockáztatni.

Ez egy ilyen ünnep lett.

Baj akkor lesz, ha augusztus huszadika is ilyenre sikerül.

Nagy baj meg akkor, ha október huszonharmadika is.

Egyelőre legyünk türelemmel.

A kormánynak meg ajánlom figyelmébe úgy nagyjából majdnem mind a tizenkét pontot, kezdve az elsővel, talán csak az „idegen katonákra” vonatkozót nem, mert azok most nincsenek.

Egyébként pedig legyen béke, szabadság és egyetértés.

De főleg egészség legyen.

Meg az előző három is.

Szele Tamás