Figyelem, disztópikus tartalom következik, optimisták kérem, kerüljék. Szóval, azért ez a cím, mert pár napja írtam én egy ilyen című kis dolgozatot a járvány utáni világról, csak azóta sokat ment a világ hátrafelé, meg érdemes említeni pár dolgot, amit akkor nem érintettem – szóval, folytatom a jövőbe révedést.

Szögezzük le, hogy holnapután is lesz világ, lesz élet, csak nem olyan, mint most. Ennek részben politikai oka lesz – a felhatalmazási törvény gyökeresen fogja átalakítani a társadalmunkat, rá sem ismerünk majd – részben pedig emberi oka.

Igen, tegnap elmondtuk a felhatalmazási törvényjavaslatról, amit érdemes volt, ma csak annyit tennék hozzá, hogy nem értem Kovács Zoltán álnaiv kifakadását, nem értem, miért lepődött meg, hogy a sajtó nem rajong az ötletért, miért mondja némi sandasággal:

„Mint egy jól összeszokott kórus, úgy ugrottak rá a témára”

amikor lehetne olyan bátran cinikus is, mint Kocsis Máté, aki egy ógörög sorstragédia komolyságával mondta, hogy akkor is megszavazzák a törvényt, ha hétfőn nem sikerül – legfeljebb nyolc nappal később szavazzák meg. Kovács viszont nagy, tágra nyílt, kék lencsibaba-szemekkel csodálkozik a világra: „Miért gondolja mindenki, hogy mi rosszat akarnánk, hiszen még ki sem próbáltuk a törvényt?” Talán azért, mert eddig ahányszor esélyt kaptak a visszaélésre vagy tévedésre, annyiszor éltek is vele. A törvényhozási munka kilencven százaléka is általában abból áll, hogy a születő törvényt hülyebiztossá és gazemberbiztossá tegyék, ugyanis az elmúlt pár ezer év gyakorlata azt mutatja, hogy a találékony emberi nem elcseszi, amit el lehet és visszaél azzal, amivel akár csak kicsit is vissza lehet élni. Ebben a felhatalmazási törvényben viszont sehol egy fék, sehol egy ellensúly (ne tessenek kijavítgatni: itt ellensúlyra volna szükség, nem egyensúlyra), ez jogilag egy svájci bicska, mindenre alkalmas, bár azt nem hinném, hogy sört is nyitnának vele – azonban az is lehetséges volna. Szóval mondom, Kovács mesternek is jobban állna Kocsis mester cinizmusa, mint ez az óvodás, álnaiv, kislányos sértődékenység.

Már kérdés azonban, és minden politikusi megszólalásnál sokkal fontosabb, hogy ennek a törvénynek a gyakorlata alapjaiban változtatja meg a magyar társadalom belső elrendeződését. Eddig ugyanis ha máskor nem is, négy évente fontos volt a választó, akit politikai és világnézeti lövészárkok, drótakadályok, aknamezők szigeteltek el a másik oldal választóitól, fontos volt a populizmus, mindkét oldal részére, fontos az ellenségkép alapos kialakítása és minden áron való fenntartása (időnként bővítése). Az elmúlt tíz év magyar közélete maga volt az Istenek Alkonya (és ez a Wagner-opera megfelelően vontatott rendezésben képes is tíz évig elhúzódni), Ázok és Vánok eget-földet rengető csatája, angyalok harcoltak démonokkal, legfeljebb terminológiai különbséget láthattunk abban a kérdésben, kit nevezünk angyalnak és kit démonnak. Mindkét fél aranykapus mennyei Jeruzsálemet ígért a híveinek, ezer éves boldogsággal a végső győzelem után, csak még most tartsanak ki.

Na, ez rövidesen abszolút nem lesz fontos. Nem lesz fontos, hiszen minden választás tetszés szerint halasztható vagy eltörölhető, akkor meg minek ez a drága cirkusz? Jó, mondanák a Putyilov-gyár lelkes veteránjai, akkor ha a hatalom leveti álarcát, jön a nép elkerülhetetlen forradalma, és elsöpri a bitorlókat.

Dehogy söpri. Azt tetszenek elfelejteni, hogy önszerveződés sem lesz, közösség sem lesz, csak járványveszély. A forradalom közegészségügyi okok miatt épp úgy halasztást szenved, mint a választás vagy bármi más. A kormány egyszer csak ellenség nélkül marad, hiszen egy nyavalyás pártgyűlést sem lehet összehívni, ahogy az ellenzék se nagyon lesz miként hadakozzon, hiszen maximum egyének szintjén létezik majd: minden képviseleten, közösségen alapuló politikai aktusnak vége. Nem mondhatja senki, hogy „milliók állnak mögöttem”, hiszen nem fog ott állni senki. Az eddigi frontvonalak az eddigi harcokkal együtt értelmüket vesztik, atomizált, egyénekre vagy családokra szakadó, izolált társadalomban kell gondolkodjunk.

Voltaképpen maga a propaganda veszti értelmét, ugyanis ez a helyzet az a bizonyos végső győzelem, amire annyira vágyott a kormány, bár harc nélkül hullott az ölükbe.

Soros talán megmarad ellenségképnek, mert kell a hagyomány, de migránsozás már kevesebb lesz, ugyanis az óriásplakát drága – igazság szerint óriásplakát se nagyon lesz, mert minek? Rendeletek lesznek. Kormányzás ukázok útján. Valamennyire még működni is fog, hiszen más országokban is működik ez a rendszer – valamennyire. Nem lesz szükség rezsicsökkentéstől genderezésig semmiféle eszközre, hiszen egy rendeletet még indokolni sem kell. Maximum akkor, ha olyan kedvük lesz, írnak utána pár mondatot.

No jó, ez mind csak akkor érvényes, ha a mostani helyzet fél évnél – évnél tovább tart. Ha előbb van vége, még visszazökkenhetünk a megszokott kerékvágásba.

Más kérdés, mennyire lesz érdemes egy ilyen társadalmon uralkodni. Ugyanis akármennyire is politikai eszközként használják, a járvány attól még objektív tény. Van, terjed és öl is. A magyar gazdaság szempontjából akkor is ártani fog, amikor már nyoma sem lesz. A tavalyi adatok szerint három fő húzóágazat tartja a felszínen a gazdaságunkat, úgymint a piaci szolgáltatások, az ipar és az építőipar, ezek mellől nem felejthetjük le a mezőgazdaságot sem a mostani helyzetben: ezeket mind így vagy úgy, de csoportosan művelik az emberek és nem végezhető a kereteikbe tartozó termelő munka otthon.

Az ember nem tudja hazavinni a betonkeverőt, a kocsialvázat, a sörcsapot vagy a kukoricaföldet, hogy eldolgozgasson vele.

Igen, most nagyon fontos az otthoni munka, a home office, csak nem mindenkinél alkalmazható. Az viszont valóságos öngyilkosság, amit például az autógyárak művelnek a tömeges elbocsátásokkal: a járványnak ebben a szakaszában tényleg nem kéne munkát végeztetni sok emberrel egy helyen, de az elbocsátás, a termelés feladása meg általában véve a gazdaság vége, még ha pillanatnyilag úgy tűnne is, hogy van értelme. Valahogyan fenn kéne tartani a termelésnek legalább a későbbi lehetőségét, és ha lehet, nem úgy, hogy „aki túléli, legfeljebb megint felvesszük”, ennek azért volnának humanitárius vonatkozásai is. Persze az érthető, ha a kocsmáros, akinek összesen két alkalmazottja van és csak háromig tarthat nyitva, bezárja a boltot, az olyan kicsi, hogy csak hatalmas áldozatok árán maradhatna fenn (és most talán nem is okos dolog közösségi teret üzemeltetni). Tehát a kis- és középvállalkozások mindenképpen nagyobb veszélyben vannak jelenleg, mint a nagyok, de hát mikor nem volt ez így?

A szellemi munkák nagy része végezhető otthon, bár nem mindegyik. Egy gépész- vagy építészmérnök maximum tervezhet megfelelő eszközök hiányában, az orvosoknak egyenesen kötelességük a gyógyítás, az ügyvédek, bírák, jogászok meg most... hát, munka nélkül maradnak egy ideig, mert ítélkezési szünetet rendeltek el még korábban, azért egy kis tennivalójuk még itt-ott akad, de lényegében véve egyelőre üresjáratban töltik kényszerpihenőjüket. Ami azért nem fog örökké tartani: valamilyen jogi tevékenységre rövidesen igény lesz, ha másként nem, digitális úton, bár minden szoftverész rémálma lesz megírni ezeket a hitelesítésekkel teli jogi rendszereket. A tanárok online oktatnak, hatalmas áldozatok árán. A robotika viszont fellendülhet, hiszen az komoly segítséget nyújthat a termelő iparnak: igaz viszont, hogy olyan robotot, ami teljesen megoldaná a munkaerőhiányt, még nagyon hosszú ideig nem leszünk képesek építeni, mert a neurális hálóknak is megvan a maguk limitje, azok sem korlátlanul fejleszthetők.

A nyomtatott sajtó helyzete reménytelen, az online sajtóra lenne kereslet, de annak megköti a kezét a felhatalmazási törvény, ami szerint bármikor, bármit rém- és/vagy álhírnek lehet minősíteni, és kiosztani érte öt évet. Alapvetően nagyon nagy bajban van a sajtó, mert törvényi úton lehet relativizálni az objektív tényeket: ez eddig törvény nélkül folyt, mostantól élesben megy a játék.

Eddig érvényes volt a hírek ellenőrzésénél a „három megbízható forrás” módszere, az ugyanis, hogy ha valamiről három komoly orgánum is beszámolt, az minden valószínűség szerint igaz, mostantól félő, hogy nem lesz három megbízható orgánum. Csábító gondolat a „valóság hajlítása” kedvünk szerint, de vissza is üthet: mivel minden politikai kommunikáció szükségképpen inkoherens és állandóan változó, ezer és egy dolog függvényében, könnyen kerülhet a lakájsajtó is olyan helyzetbe, hogy a tegnapi igazsága ma reggeltől hazugság (amint ez az elmúlt hetekben többször meg is esett). A kialakuló magyar rendszer ugyan totális lesz, de nem ideológiai alapú, arra semmi szüksége a vezetésnek, így aztán az össze-vissza csavargatott tények vezérelvek híján könnyen csomóra kötik majd saját magukat, és maguk a politikai tényezők sem fogják találni a kiutat a szervezetlen hadoválásból.

Ami mondjuk nem okoz majd nekik komoly károkat, csak kínos lesz. Nagyon.

Az álhírlapok sosem látott erősödése várható, bár nagy veszteségek árán: az álhírlap ugyanis impresszum, szignó és mindennemű azonosító hiányában nehezen felelősségre vonható, és a valódi sajtó gyengülésével hatalmas piacot szerezhet: már, ha van annyi eszük, hogy ne írjanak a járványról. Mert ha nem bírnak ellenállni a hatalmas olvasottság csalijának (és nem bírnak, úgy szédülnek bele, mint legyek a húsevő virág kelyhébe), akkor bizony elviszi őket a rendőr. És ha valakik, ők meg is fogják érdemelni, amit kapnak.

A szolgáltatóiparban azok lesznek sikeresek, akik rugalmasan képesek alkalmazkodni az új kihívásokhoz: az ételt házhoz szállító vendéglők, a futárszolgálatok (míg a futárok munkáját ki nem váltják drónokkal), de van már Budapesten olyan mosoda is, ami házhoz megy a szennyesért, kimossa, megszárítja, visszahozza és csak kicsit drágább a szolgáltatása, mint korábban. Ők valószínűleg a nyertesek közé kerülnek, megérdemelten.

Jó, de mit fogunk enni? Az élelmiszer megtermelése emberi munkaerő nélkül lehetetlen. Márpedig az évszakok nem állnak meg a járvány kedvéért, a terméssel foglalkozni kell, nyáron aratni kell: ehhez viszont engedményeket kell tenni az izolációs szabályokban.

Alapvetően minden arra mutat, hogy magát a járványt az egyéni izoláció fenntartásával – ahol ez lehetséges – és a gazdasági-politikai izoláció feladásával legyőzheti egy nagy, nemzetközi együttműködés, ahogy a potenciális éhínséget és nyomort, munkanélküliséget is. De ez csak akkor lehetséges, ha feladjuk a nemzetállami gondolkodást, és csak olyan államban, ahol nem sülnek hatalmi pecsenyék a rendkívüli helyzet lángján.

Nos, mondom: meglátjuk, mi lesz, egyelőre éljük túl.

Maradjanak otthon, vigyázzanak magukra.

Szele Tamás