Forgókínpad

Forgókínpad

Agymenések kolera idején

2020. április 06. - Szele Tamás

Azt leszögezhetjük, hogy a mostani járványon a legnagyobbat a közösségi oldalak nyerték – és vesztették. Ha a Facebook az volna, aminek a magyar kormánymédia beállítja, vagyis a gonosz Háttérhatalom propaganda-eszköze, már két hete minimum világállamban élnénk, az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának elvei alapján, mert az volna kéznél.

karantenos.jpg

Csak hát nem az, hanem üzleti vállalkozás, minek következtében egészen furcsa környülállások kezdenek mutatkozni. Mert az ugyan tény, hogy a karanténban – bár, ehhez Pesten, olvasván a hétvége tömeges piknikezéseit, legszívesebben hozzátenném, hogy „aki most tartja” – sokkal többet lógnak az emberek a közösségi oldalon, mint eddig, lévén nincs jobb dolguk, de most állt elő az a különös helyzet, hogy hiába sokszoros a forgalom, mégis csökken a bevétel. Nem csak a Facebooknál: mindenhol, ahol ez a hirdetésekből érkezik. Múlt héten jött a hír, hogy a sajtóban általánosan volt némi létszámleépítés, a HVG-nél csökkentik a béreket, a Pesti Hírlapnál is olyasmi zajlik, amit finoman fogalmazva átszervezésnek nevezhetünk (és akkor nagyon udvariasak voltunk), de még a Nemzeti Sport is szünetelteti a vasárnapi szám kiadását, szóval csapkod az istennyila mindenfelé. De hát – hogy lehet ez?

Soha ennyi olvasó nem volt!

Olvasó az van is, bőséggel, kérem. Hirdető nincs.

A bevált, komoly, viszonylag jól fizető idegenforgalmi vállalkozások, vendéglátóipari cégek, légitársaságok és egyáltalán, majdnem minden, ami ilyesmivel foglalkozik, átmenetileg vagy bezártak, vagy minimálisra korlátozták a tevékenységüket (az ebédet házhoz szállítók kivételével, ők majd akkor mennek csődbe, amikor a jónépnek elfogy a pénze a bankszámláról, az a nap is eljön, nem is soká), nem hirdetnek, minek hirdetnének? Az utolsó, amire most szükségük volna, a tömeges forgalom, amiért még két hónapja gyilkos harcban álltak egymással. Hirdetnének a webshopok, csak ők meg főleg Kínából szerzik be az árut, a magyar webshop-üzlet többnyire abból áll, hogy összeszedik az igényeket, elküldik a rendelést, megveszik a holmit fillérekért, aztán a vevő nem annyit fizet érte, amennyit haszonkulccsal együtt érne, hanem sokszor annyit. Ez se nagyon megy most, áru híján. Szóval, nekik sem igazán érdemes hirdetni.

Elmondhatjuk tehát, a Huckleberry Finnt idézve: „Nagy forgalom, csekély haszon”. Olyan csekély, hogy már majdnem negatív: magam vagyok a tanúja, hogy egy oldalam tegnap húszezres olvasottság mellett nyolc forint hatvanhárom fillér bevételt produkált az AdSense rendszerében. Na igen, ugyanis olyan hirdetések vannak most rajta jobb híján, pár betegesen optimista webshopot kivéve, miszerint: „Isten fel akarja venni veled a kapcsolatot”. Ami nagyon jó hír, én is ővele, de honnan tud erről egy harmadik fél, jelesül az a kis vallási közösség, amelyik feladta a filléres hirdetést? Ez a mi kettőnk ügye a Mindenhatóval, másnak semmi köze hozzá.

És ha nálunk, kis méretekben ilyen a krach, képzelem, mi lehet magasabb és legmagasabb szinteken: kissé pikírten úgy fogalmaznék, hogy a Facebook elérte, amit akart, mindenki rajta lóg, aki csak elérheti, és ez is viszi majd csődbe, ha nem kezdenek el jönni a hirdetések.

Jó, szóval mindenki online közösségi életet él, az is, aki eddig nem, mondjuk ez nagyon meg is látszik: de milyen formában teszik ezt?

Hát itt világlik ki, hogy a legtöbb embernek igazából egy ismerőse van a Facebookon, annak ír, annak akar tetszeni, és ez az illető ő saját maga. Nem lenne ez baj, ha csupa Michelangelo, Newton, Mark Twain és Karinthy alkotná a vendégkört, de ennek inkább az ellenkezője az igaz. Értem én, hogy önmegvalósítási kísérleteket látok, de akkor miért egyforma mindegyik? Lehet, hogy eltűnőben vannak az egyéni ötletek?

Nem lehet: biztos.

Az egész uniformizált egyéni alkotósdi úgy kezdődhetett, hogy egyik-másik sajtótermék kitalálta a karantén hallatán: írjon valamelyik munkatársuk karantén-naplót. Mert ez egy váratlan és a mi körülményeink között még nem tapasztalt helyzet. A kedves szerkesztőket csókoltatom, mivel épp csak arra nem gondoltak, hogy a helyzet ugyan ritka és extrémnek mondható, csak épp nem egyedi. Aki olvassa, az elvileg ugyanolyan karanténban van, mint aki írja, tehát arra jó egy ilyen sorozat, hogy most megosszuk a tapasztalatokat, például arról, hogyan kell szilvalekvárból és ruhacsipeszből napelemet készíteni (nehezen) és az milyen lesz (működésképtelen), de maradandót ebben a műfajban eddig csak egy író alkotott: Daniel Defoe a Londoni pestisben, ő is utólag rendezte sajtó alá a naplójegyzeteit és alaposan kiegészítette őket a megfelelő tudnivalókkal.

Oké, sajtóműfajnak nem rossz ez – de a karantén kezdete óta legalább húsz ismerős és ismeretlen műkedvelő keresett meg azzal a forradalmian új ötlettel, hogy írna ő egy „karantén-naplót”, „vírusnaplót”, aztán majd utána kiadjuk kötetben, és ő nagyon gazdag lesz belőle, én meg elmondhatom, hogy elintéztem helyette minden adminisztrációs és kiadói ügyet ingyen (általában ezzel a szereppel kecsegtetnek). Hát, akinek egyáltalán lehetett, még elmagyaráztam, hogy ha ma Magyarországon könyvet írsz és azt ki is adják, attól te minden leszel, csak gazdag nem (meg író sem): többnyire a szerzőnek kerül pénzbe, akkor is, ha nem magánkiadás. Azok a pszeudo-realisták, akik állták a terjesztői költségeket és azt hitték, nullszaldósan szállhatnak ki a végén az üzletből, idáig rendszerint olyan millió körüli veszteséggel zártak, de mivel zsinórban zárnak be a könyvesboltok, lesz ez a jövőben több is. Mármint, veszteség. Nekem magamnak több nyomdakész kötetnyi kéziratom várja, hogy meggazdagodjak valami görbe úton és megengedhessem magamnak az írói lét luxusát: ez egyelőre várat magára.

Szóval, ne tessenek ilyen roppant egyéni ötleteket kötetnyi terjedelemben megírni: egyrészt már írják azok, akiknek ez a foglalkozásuk, másrészt nincs benne pénz, csak deficit. Bár ezt inkább közlöm itt, hátha többen olvassák (hiú remény: ha Magyarországon azt akarod, hogy valaki a jövőben egy sorodat se olvassa el, fogadd el az ismeretségét, onnantól kezdve nem lesz érdekes, mit írsz: hát ki olvassa a saját ismerőseit?)

Olyan ez, mint a húszas években a hivatásos világutazók voltak: aki már sehogy sem bírt megállni a lábán anyagilag, kitalálta, hogy körbeutazza a Földet motoron, gyalog vagy festőlétrán, út közben eltartják a meglátogatott településeken a jó emberek, a végén ír egy könyvet az útjáról és gazdag lesz meg bölcs. A harmincadik ilyen útleírást már minden kiadó rohamkéssel kergette el – igaz, a legtöbben még Európát sem utazták körbe, de írtak. Na, mindegy: ha vége a járványnak, biztos megjelenik egy csomó ilyen, csak azt nem tudom, hol fogják eladni, ahol újdonság lesz a karantén? Talán Üzbegisztánban és Fehéroroszországban, ott nincs ilyesmi. Tessék szorgosan tanulni üzbégül és oroszul, kedves műkedvelők.

Aztán vannak kevésbé kreatív önkifejezősdik is. Az egyik leggyakoribb a világmegmentő szerepe, amikor is emberünk félreérti a Messenger szerepét a felhasználó életében, és naponta harminc különböző terápiával ismerteti meg az összes elérhető ismerősét. Most már elvileg egyszerre csak ötnek lehet üzenni ezen a platformon, de sebaj: egyrészt, ez a korlátozás még nem ért el mindenkit, másrészt a szorgos világmegmentő elküldi az ismerőseinek ötös csoportokra bontva is. Jószerével nem is lehet ideje másra egész nap, de megéri, mert ő megmenti az emberiséget azzal, hogy válogatás nélkül terjeszti a szamárságokat. Mivel a Messenger személyes, családi, baráti, üzleti vagy munkát illető kommunikációra való, a szerencsétlen címzett mindig megnézi, mit kapott, nehogy valami baj legyen a szeretteivel: a tizedik „olasz orvos levele” után elkezdi fenni a kést a feladónak, a huszadik után már a célba dobást gyakorolja vele... és ha egyszer vége ennek a karanténnak, óhatatlanul találkoznak. A világmegmentők azt nem értik, hogy ők ezzel semmi jót nem tesznek, csak némi rosszat, a szándékuk az eredmény szempontjából nem sokat jelent, és elfelejtik, hogy rengetegen vannak. Egész nap ordít tőlük a telefon, a számítógép, ha pedig letiltják őket: nem értik, miért történt. És megsértődnek.

Akkor ott van az a világrengető szenzáció, ami már kezd kifutni, nevezetesen: a megcélzott illető tegye közzé legrégibb elérhető fényképét. Ebből az lenne a tanulság, hogy régebben fiatalabb volt az emberiség nagy többsége, mint most, sőt, egyesekről némi bizonyossággal állíthatjuk azt is, hogy megszülettek, és ezt követően lefényképezték őket. Aztán, közzététel után két roppant értelmes reakció szokott jönni a fotókra: „Jé, milyen fiatal voltál” (kösz, basszus, akkor már nem vagyok az) és „Semmit sem változtál!” (csak a pelenka kényelmetlen már így, ötven felett). Értelme és haszna a dolognak azon kívül, hogy megtudjuk minden ismerősről, miszerint korábban is életben volt – mely tényt eddig fényképes bizonyíték híján kénytelenek voltunk feltételezni – nincs. És még az idő sem megy vele különösebben.

Ennek a most terjedőben lévő párja, az, hogy „írj öt szakmát, amivel foglalkoztál életedben és egyet, amivel nem”. Hát, én például elég sok mindent műveltem, és eddig azt hittem, más is így van ezzel.

Be kell látnom: igazam volt. Nem tévedtem, nem különleges az, ha az ember fiatalabb korában egész kellemetlen dolgokkal is képes megkeresni a kenyerét, ez nálam például egy gépgyár volt, másoknál más.

Na, és akkor mi van?

Miért fontos az, hogy X. barátom volt egy ideig figuráns és később volt vezérigazgató is? Maximum akkor lehetne ez a játék érdekes, ha politikusok űznék, velük kapcsolatban ugyanis hír volna már az is, hogy egyáltalán és valaha foglalkoztak munkával, de épp politikustól egy ilyent sem láttam.

Ennek a játéknak ugyancsak egyfajta nagyon alacsony hatásfokú önkifejezés a lényege: „Lám, mi minden voltam én már, mégis itt vagyok.”

Hát jó, de... az összes fentiekben megemlített időrabló és idegesítő dolog tulajdonképpen csak egy dologra vezet vissza: arra, hogy a felhasználó mindenképpen meg akarja mutatni magát.

Mintha nem lenne holnap, mintha jönne az Apokalipszis és a világvége, még utoljára nyomot akar hagyni maga után, ne merüljön örök feledésbe, hogy taposta ezt a sárgolyót.

Értem én, értem – de tessenek már belegondolni: ilyen nyomot?

Ezt tudja majd rólunk az utókor, ez a legfontosabb?

Az utókor különben is csak abban az esetben szerez rólunk tudomást, ha egyáltalán érdeklődni fog irántunk – de azért mégsem hinném, hogy ezek az eszközök lennének a legalkalmasabbak az ércnél maradandóbb emlék állítására.

Ráadásul az sem igaz, hogy vége lenne a világnak. Ez a járvány elmúlik, lesznek áldozatai, de távolról sem mindenki, sőt, a nagyon nagy többség életben marad, aki betartja a karantént, jó eséllyel meg sem kapja: ne készüljünk az Apokalipszisre, nem most jön el.

Ennyire nem érdemes kétségbe esni.

Hagyjuk már ezeket az agymenéseket.

Ezek csak a Facebook forgalmát növelik.

Pont most, mikor semmi haszna.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása