Hogy Schuster Lóránt mit gondol a világról, az egészen pontosan az ő dolga, amint az is, kinek mondja el. Ha elmondta, azt már az őt hallgató dönti el, mihez kezd az értékes véleményhalmazzal, összehajtogatja és elteszi emlékbe a szalvéták és nippek közé, a nagymama vitrinjébe, vagy közreadja a Magyar Nemzetben mindenki okulására.

De ha közreadja, ne csodálkozzon, amennyiben vélemény véleményt szül.

Éspedig lesújtó véleményt, de még csak nem is okvetlenül Schusterről. Hanem az egész társadalmi környezetről. Sőt, még a politikusok és szavazóik esze tokjáról is. Szóval, messziről kell kezdenem, hogy érthető legyen, vágjunk is bele.

Értem én, mi hajtotta Schustert, mikor az inkriminált interjút adta, ahogy értem Pataki Tamást is, aki készítette és a címét is fogalmazta (a közhiedelemmel ellentétben az interjú címébe az alanynak szinte soha nincs beleszólása). Az utóbbi személy az egyszerűbb képlet: őt két dolog motiválta, az alacsonynak nem mondható bére és a politikai vonalnak megfelelni vágyás, a kettő nem függ össze szorosabban, mint a sziámi ikrek, csak össze vannak nőve. Így lehetett a beszélgetésnek az a címe, miszerint:

„Koncz Zsuzsáék legalább most fogják be a szájukat”

melytől ízlés és pártállás szerint csápol vagy hörög a teljes nemzedékem, és a nálam idősebbek is. Mondta ezt Schuster?

Ahogy ismerem: mondta, mondhatott ő még cifrábbakat is. De valójában nem ez a lényeg.

Persze, hogy ne fogja be a száját senki, se Schuster, se Koncz Zsuzsa, ezt tényleg csak a teljesen elvakult kultúrharcosok akarhatják – hát hiszen pont a kultúrkampf vezető és többnyire provokáló lapjában jelent meg a cím, az írás, nem véletlenül. Hogy ez a lap a magyar kormány nem hivatalos orgánuma? Azon csodálkozom, hogy még nem hivatalos. Voltak ők a Hazafias Népfront lapja is. De vissza Schusterhez és a rockzenészekhez.

Valamikor, ifjú slapaj koromban, úgy 1988-89-ben, mikor még a Tolnai Népújságot és a Dunántúli Naplót boldogítottam kézirataimmal, meg egy szekszárdi rock-klub társelnöke is voltam mintegy mellékesen, valami olyasmit képzeltem a szakmáról, mint a velem nagyjából egykorú Para-Kovács kolléga, csak ő Miskolcon praktizált akkoriban: hogy tudniillik lemegy a rendszerváltás, bejön a jólét, és rock and roll-sajtót fogunk írni, monstre példányszámban eladva, melyből remekül, ám nonkonformista módon élünk majd.

Na, ebből nem lett semmi, rögtön kezdjük azzal, hogy az a hülye jólét nem jött be.

Meg a rock and roll sem igazán az volt, ami.

Ebben a garabonciás időben fél karomat is adtam volna egy-egy interjú lehetőségéért az akkori rockélet nagyjaival, akik mára klasszikusok – aztán ez a fél kar inflálódott, ugyanis kiderült, hogy ezeknek a beszélgetéseknek semmi akadálya. Készítettem is párat, aztán önként abbahagytam. Oka volt annak.

Ugyanis akkori nagyjaink, mostani klasszikusaink közelről már nem voltak olyan ragyogó figurák, mint a színpadon. Nem csak a sugárkoronájuk látszott, de a napfoltjaik is kivehetőek voltak. Nem felejtem el azt az énekest, akinek olyan hangja volt akkor és van máig, hogy lazán leénekelné jó Budavár magas tornyából az érckakast is, de mikor beszélni kezdtünk, ráadásul a rock–klubban, tanúk előtt, kiderült, hogy gondolkodni csak az étel-ital-nemi élet-foci négyszögben szokott. Rémülten néztük egymást a másik társelnökkel: hogy lesz ebből interjú, ráadásul azonnal? Ugyanis az elején közölte, hogy míg ő vacsorázik és iszik valamit, írjam meg, átnézi és csak akkor mehet ki, ha engedélyezte. Próbálkoztam azzal, hogy legalább a kérdés legyen értelmes, nem használt... a végén odébb ültem egy boxba az egyik olvasható kézírású lánnyal, és lediktáltam neki valamit, ami inkább volt impressziók sora, mint interjú, de elfogadta. Még nem hallottam Hunter S. Thompsonról, de kínomban, muszájból feltaláltam a gonzót (jóval utána, persze). Megfelelt, később rájöttem: bármi megfelelt volna, nem igazán olvasta el, csak belenézett.

Másik klasszikusunktól is megijedtem, harmadiktól, negyediktől is – mindegyiktől másért, de olyannal nem találkoztam, amelyikkel szívesen megittam volna munkán kívül is egy sört. Na, de ez azt jelenti, hogy mi ostoba és/vagy jellemhibás emberekért rajongtunk egész kamaszkorunkban?

Dehogy jelenti azt. Nem is lehettek másfélék, az én elvárásaim voltak túlzottak: félistenek és géniuszokat vártam, nemzedéki ikonokat hajszolt zenészek helyett. Eszembe nem jutott volna, hogy ők sem gyöngyharmaton élnek és állandóan dolgozniuk kell, hogy voltaképpen vállalkozók egy kicsit sem vállalkozóbarát környezetben. Ettől még nem lettek angyalok vagy bölcsek, de érthető, miért nem hajtották őket magasztos eszmék nullahuszonnégyben, csak mondjuk napi két-három órában, azokban az órákban, amiket meg én nem kaptam el.

A másik probléma az volt, hogy a rockzene épp akkor kezdte elveszíteni a társadalmi súlyát. Addig volt ellenzéki, míg tiltották, mikor már kezdték nem tiltani – volt zenekar, amelyik érzékelte, hogy nem lesz olyan nagyon hasznos a szabadság és mindent megtett a további tiltásért, de már illetékes szerv sem létezett – szórakoztatóiparrá változott. Jó része korábban is az volt, hőskultusz ide vagy oda. Schuster is mond valami furát az említett interjúban:

„A magyar identitás zavarta őket, bugyuta szerelmes dalokkal akarták etetni a népet, mert az addig sem lázad. (…) Elkezdtek szimatolni, hogy mit kavarnak ezek, mi van itt a honfoglalással, nem arról szól egy szám, hogy Gizi szeretlek?”

Hát, tény, hogy a diszkót valóban azért támogatták, mert teljesen apolitikus volt, szinte kizárólag a szexről szólt és tökéletesen kezelhetőnek bizonyult a szórakoztatóipar bevált eszközeivel. Olyan volt, mint a stabil, kétfedelű Antonov 2-es repülőgép: bárhol használható, nagyot nem lehet vele bukni és olcsó. Csakhogy a P. Mobil első lemezén is akad pár szám, ami arról szól – ha a saját felfogásukban is – hogy Gizi, szeretlek! Például az Asszonyt akarok. Azért azt ne mondja senki, hogy annak a szövege hanglemezgyári befolyásra született, mert körberöhögöm.

De tekintve Schuster sértettségét, mostani politikai álláspontját, az lenne a csoda, ha nem tévedne.

Gondoljunk bele: underground félisten, tíz- és százezrek csápolnak neki, többet koncertezik, mint alszik, legendák szólnak róla és időnként bujkálnia kell a lányok elől, aztán jön egy rendszerváltás, és oda az ellenzéki nimbusz is, bambusz is, a politika bemegy a Parlamentbe és őt kint hagyja, a rockerekkel együtt, akik elkezdenek családos emberek lenni – hogy a viharba ne lenne elégedetlen?

Nem ezt várta, mondjuk más sem, de mivel ő ahhoz szokott, hogy tömegek indulnak meg a szavára, megpróbál tenni valamit a kialakult helyzet ellen. Ez sodorta őt a MIÉP-be, Cseh Tamást a Fideszbe, Nagy Ferót úgy általában jobbra, és nem folytatom a sort, mert sosem lenne vége. Aztán egyik dolog következik a másikból, de a hetvenes-nyolcvanas évek lázadói közül sokan egy viszonylag egyszerű folyamat révén lettek mára harcos konzervatívok. Lelkük rajta, nem reagáltak a világ változásaira, nekik akkor is a hősi szerep kellett, amikor már semmi szükség nem volt hősökre. Persze, hogy „nem győztek” – szerintem egyikük sem tudná megmondani, bármely politikai oldalról is legyen szó, hogy egyáltalán miért harcoltak? Sem akkor, sem most. Reménytelen volna ideológiát rakni a Billy, a Kölyök vagy a Varjúdal mögé, az akkori belügyi szervek számára is reménytelen volt, mi se tévedjünk ekkorát.

De ez nem jelenti azt, hogy ezek rossz zenészek, rossz zenék volnának.

Már a nyolcvanas évek végén is úgy voltam vele, hogy a zenét akkor is meg kell és lehet hallgatni, ha nem rajongunk a szerzőért, előadóért: a mai politikai életben ez már csikicsukivá kezd fajulni, van zenekar – a Quimby – amelyiket menesztettek a mennyekbe (a Tébolyda című számért), küldtek a poklokra, mikor kiderült, hogy felléptek Tusványoson (fel, de a rockzenei és nem a politikai színpadon, ráadásul akkor már évek óta), most az egyik számuk és pár nyilatkozat miatt megint szalonképesek művelt ellenzéki körökben, tehát kormánypárti körökben szalonképtelenek, és ők ezért az egész cikcakkos pályafutásért nem tettek semmit. Csak zenéltek. Éspedig pont úgy, mint előtte. Meg úgy, ahogy később is fognak.

Az állásfoglalást már a közönség és annak politikai ízlése magyarázza bele az eseményekbe, számokba, lemezekbe.

Felháborító dolgokat beszélt Schuster?

Nagyon is, alig van szó az interjúban, amivel egyet lehetne érteni, ami ilyen akad, az is kötőszó vagy névelő.

Ettől rosszabb előadó lett? (Szándékosan nem írok zenészt, Schuster ugyanis semmilyen hangszeren nem játszik, talán csörgődobot kivéve, ezzel együtt ő az a mágus, aki hangszeres tudás nélkül él ötven éve rockzenéből – egyes pályatársai képességeit sem becsülném túl nagyra, de ő be is vallja).

Nem, nem lett rosszabb előadó és a P. Mobil lemezeit sem kell máglyára vetni azért, mert ő finoman szólva is szélsőjobbra sodródott.

Ahogy az általa szidalmazott Koncz Zsuzsa lemezeit sem. Akármire is uszít a Pesti Srácok.

Cseh Tamás utolsó éveiben „katonadalokat” énekelt a Fidesz rendezvényein. De ez sem volt képes záró- vagy idézőjelbe tenni Antoine-t és Desirét.

Hobó ide-oda cikázott a kormányok és oldalak között – ettől még a Vadászat a magyar rockzene egyik csúcsteljesítménye.

Bródyt is lefényképezték már a világon mindenkivel, csak tán Csou En-lajjal nem, de ha bárki gondolja, szükség és igény esetén az is megoldható.

Vikidálról például sokkal csúnyábbakat tudunk.

Szóval, példánk van elég, de nem azért szeretjük őket, ahogy a jereváni rádió is megállapította más ügyben Sosztakovicsról.

Nyilván nem kellett volna Schusternek zöldeket beszélnie, bár rengetegszer megtette már, de ez őt emberileg minősíti, nem zeneileg. Véleménye lehet, mint bárkinek, és tévedhet is, mint bárki. Nem orákulum, akkor sem, ha úgy érzi, milliók állnak mögötte. Tudtommal még a bankszámláján sem állnak azok a milliók.

Ha szakpolitikai kétségeim támadnak valamilyen ügyben, arról nem a szomszéd vízvezeték-szerelőt kérdezem meg, mert ő a csövekhez ért, nem is a kocsmáros ismerősömet, mert ő az italokhoz ért, hanem a szakpolitikust, aki ugyan hazudni fog, de legalább tudom, minek az ellenkezője igaz. Schustert például okos dolog riffekről és mélynyomókról kérdezni, azokról tud fontosat és értékeset mondani, de nem okos dolog kultúr- és nemzetpolitikai kérdéseket feltenni neki, mert ezekben az ügyekben annyira kompetens, mint a vízvezeték-szerelő vagy a kocsmáros.

Egyszóval: Schuster hülyeségeket beszélt. Ez egy kétforintos interjú volt, nála mindig két forint ez a dal, olcsó, majdnem ingyen van, nem is túl tartalmas.

De attól a P. Mobil marad, ahol volt. Állócsillag a magyar rockzene egén.

Emberek a rockzenészek is, nem bálványok és félistenek.

Időnként ostoba vagy rosszindulatú emberek is lehetnek.

A zenéjüket kell szeretni, nem őket.

Szele Tamás