Megoldottam a kérdést: a propaganda szempontjából egy dél-amerikai szappanoperában élünk. José Almeida szerelemes Juanitába, Juanita viszont Carlos Pedrót szereti, aki ellenben Carmencitáért rajong, de Carmencita ideálja Manuel José, akinek azonban José Almeida tetszene, mindeközben rendületlenül irtják az őserdőt és árad az Amazonas.

Mármost a politikai propaganda szinte ugyanez, annyi különbséggel, hogy másként hívják a szereplőket és nem szeretik egymást, hanem utálják, valamint nem az Amazonas árad, hanem az uniós költségvetés apad, és nem az őserdőt irtják, hanem mindenkit, aki útban van. De különben ez is egy szappanopera.

Ugye, az alapkonfliktus a vétó volt a magyar és lengyel kormány részéről, melynek kérdése még most sem dőlt el, és nem is fog egyhamar, a magyar és lengyel miniszterelnök holnap találkozik Budapesten, hogy döntsenek az álláspontjuk felől, míg Berlin összevonja szemöldökét, Brüsszel pedig kétségek között veri a csipkét. Azt azért elmondhatjuk már most is, hogy a vétó ötlete nem nevezhető közönségsikernek, még az is kérdéses, hogy a jogállamiság fogalmának értelmezéséről van-e szó igazából vagy valami teljesen más lapul a bokorban, de mondom, a gesztust nem fogadta tapsvihar Európa-szerte. Ellenkezőleg, kérem, valóságos füttykoncertet arattunk, illetve aratott a nagy hatalmú és mélyen bölcs José Almeida, bocsánat, Orbán Viktor.

No, de azért szappanopera ez, hogy a kudarcból is sikert kovácsoljon. Ugyebár, írt a dologról egy cikket a Project Syndicate-be a rettegett Francesco Ronaldo da Silva, vagyis Soros György, amin José Almeida remekül meg tudott sértődni, mert az volt benne, tanácsként megfogalmazva, hogy ne engedjen az Unió a zsarolásnak, legalább most ne. José Almeida kipödörte bajszát, és írt egy válaszcikket teljesen másról, aminek a lényegét úgy tudnám összefoglalni, hogy Francesco Ronaldo csak ne osztogasson nyílt parancsokat az Uniónak (nem tette) és különben is, a jogállamiság azt jelenti, hogy be kell fogadnunk minden migráncsot. Nem azt jelenti (maga a kifejezés is rossz).

Mindeközben – mert sztár is kell a sorozatba, még ha csak vendégsztár is! – a kormánysajtó ráugrik Geroge Clooney egy-két mondatára, melyben mintegy mellékesen kifejtette, hogy nem rajong Orbán Viktorért (José Almeida) és Jair Bolsonaroért (magyar hangja Orbán Viktor). Erre fel Maria Concepcion igazságügyi miniszter kissé fölényesen meghívta egy kávéra, what else, Clooney válaszában közölte, hogy a magyar hírportálok nem fognak foglalkozni azzal, mit mondott ő, mert egytől egyig a kormány kezében vannak (ebben téved), a kormány hazudik abból a szempontból, hogy ő jóban lenne a da Silva családdal és reméli: Magyarország újra rátalál arra, ami egykor volt.

Ezek után a Minden Szó című ultrakormánypárti valami megüzente Clooney-nak, hogy ha ide mer jönni, kitapossák a belét. Ez egy diplomatikus, európai üzenet volt, melyet bizonyára honorálni fognak az illetékesek.

Clooney balra el, ennek az epizódnak a nézettsége rekordot döntött, a forgatókönyvíró kap egy kiemelt prémiumot az ötletért.

Azonban a Project Syndicate nem közölte José Almeida válaszcikkét, részben, mert senki sem kérte ezt az írást, részben pedig, indoklásuk szerint:

„Amikor arról döntünk, hogy elfogadunk-e önként küldött szövegeket, akkor a nyilvános vita előmozdítását tartjuk az elsődleges kötelezettségünknek, és arra jutottunk, hogy Orbán miniszterelnök kommentárja nem érte el az általunk megkövetelt színvonalat.”

Hát tény, hogy mindent előremozdított, csak épp a vitát nem, kinyilatkoztatott, nem érvelt, de hát nem is arról volt szó benne, amiről eredetileg beszéltek. Mindezek ellenére – mit is beszélek, épp mindezek okából! – a teljes magyar kormánymédia lehozta, tegnap kezet akartam mosni, de a csapból is José Almeida írása folyt, ott álltam öt percig a mosdóban, míg véget ért és végre megjött a víz. Erre az indoklásra ma várható valamiféle válasz, körülbelül az óvodai nagycsoport színvonalán, a „hüje vagy – nem, te vagy a hüje” klasszikus érvrendszer segítségével.

Mindazonáltal a sorozatnak folytatódnia kell, olyan nincs, hogy José Almeida egy napig ne legyen címlapon, tegnap gyorsan adott egy nagyinterjút a Die Zeitnak, melyben komoly szóbeli kiképzést tartott a kézigránátharc elemeiből és más szépségekről is mesélt az ő „drága kis közönségének” (Honthy Hanna kifejezésével élve). Idézzünk ebből.

„Nem robognak a vonatok egymás felé. A mi vonatunk áll, mivel mi a status quót védjük, és Önök ez idáig nem tudtak minket arról meggyőzni, hogy miért kellett a dolgokat megváltoztatni. Tehát a magyar kép az, hogy mi állunk, és a németek vonata meg robog felénk, és le akar bennünket tolni a pályáról.”

Izé, ezt a vasútnál frontális ütközésnek hívják és nagyon ritka. Még a „ráfutásos” is gyakoribb. Ilyen frontális találkozáskor – amire elvben sor sem kerülhetne, bár néha megesik – rosszul tudja José Almeida, nem az történik, hogy a súlyosabb, erősebb szerelvény „letolja” a másikat a pályáról, hanem az, hogy mindkét szerelvény ízzé-porrá zúzódik, persze le is kerül a pályáról mindkettő. A mozdonyvezetők túlélési esélye pedig a nullával egyenlő (ők vannak ugyanis legelöl). De az utasok élete sem ér egy fabatkát sem, üljenek bármelyik szerelvényen. Szóval nem kéne ilyesmivel példálózni, mert ahogy ebben az esetben sem nyerhetne senki, a vétó-vitában is csak veszíteni lehet, éspedig mindenki veszít, ha át nem állítják azt a váltót.

„Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke azt mondja: ha jogállamisági mechanizmus lesz, nem hagyjuk jóvá az unió hétéves költségvetését, a korona-mentőcsomagot pláne nem. Amiket Ön ledobott, politikai atombombák.

Ha a németek csinálnak ilyesmit, akkor atombombák, ha mi dobjuk le őket, akkor csak kézigránátok. Mert miről van szó? Csak politikai akarat kérdése, hogy azoknak az országoknak, amelyekben az államadósság meghaladja a bruttó hazai termék száz százalékát, mint például Olaszország vagy Spanyolország, odaadjuk a szükséges pénzt. Nálunk ez egyébként jóval száz százalék alatt van. Akinek nehézségei vannak, annak a lehető leghamarabb segítünk. És ettől függetlenül folytathatjuk a jogállamiságról szóló vitát, ennek nem kell most azonnal megtörténnie.”

Atombomba? Kézigránát? Béke van, don José, nem hajigálózunk sem atombombával, sem kézigránáttal, mi dolog ez? Mi egyéb volna: mellébeszélés a javából, dehogy érdekli magát Dél-Európa államainak adóssága, magát a miénk érdekli, most gyarapította épp. A válasz végén mutatkozó engedékenység meg azt jelzi, hogy lehet, visszavonja a vétót, minek következtében a kölcsönt is felvettük, a helyreállítási csomagból is részesedünk majd (azt meg sem kell adni), fürödni fognak egyesek a pénzben.

Boldogult úrfikoromban műveltem én ilyesmiket, mikor kifogyott a pénzem, és egyszerre kértem kölcsön öt helyről, azon az alapon, hogy legalább egy ember ad is – aztán néha öten is adtak, ami pillanatnyilag nagyon kellemes volt, csak fizetésnapon meg kellett adni mind az öt tartozást. Mert olyan nem volt akkortájt, hogy én pénzhez jussak és azt el ne költsem az utolsó fillérig. Hát most is meg kell majd adni a piacról felvett hitelt, ha nem is azonnal. De – szeretjük a sok pénzt.

„Ön pedig azt szeretné tenni az országában, amit akar, mindenféle beavatkozás nélkül. Annyira Európa-kritikus benyomást tesz, hogy az emberben néha felmerül a kérdés, miért is van még az EU-ban? Gondolt már valaha a kilépésre?

Nem, soha. Itt harminc évvel ezelőtt diktatúra volt, és Magyarország a Szovjetunió érdekszférájába tartozott. Bajtársaim és én éveket áldoztunk az életünkből arra, hogy ezt megváltoztassuk. Mi döntöttük meg a kommunistákat. A kommunizmust jelentő „rule of man” helyett mi teremtettük meg a „rule of law”-t. Mi vagyunk a jogállamiság utcai harcosai, forradalmárai. Azt gondoltuk, hogy a kommunisták megdöntése után szövetségre lépünk az európai uniós nyugati országokkal. Ez nem politikai program, ez az életünk. Hogyan léphetnék ki a saját életemből?”

Eddig ez az első egyértelműen biztató dolog, amit mond, José Almeida, bár továbbra sem értem, miféle utcai harcokról beszél a rendszerváltás előtt és alatt, olyanok 1956-ban voltak, amikor maga még nem élt (bár ez nem akadályozza abban, hogy utólag győzelemre vezesse a forradalmárokat, Dózsa László Ezerkilencszáznegyvenkettővel karöltve). Azonban ha nem akar kilépni az Unióból, mit akar? Vezetni azt? Nem fog menni, kérem, mások is laknak Európában, de még Magyarországon is, nem csak a maga rajongói.

„Minden társadalmi rendszer alapja a kultúra. Magyarországon nem azért van demokrácia, mert az egy jó dolog, hanem azért, mert a magyarok szeretik a demokráciát, abban érzik jól magukat. És ha azt nézzük, hogy a magyarok kihez hasonlítanak a legjobban, akkor azok minden bizonnyal a többi keresztény államok úgy, mint Németország, Lengyelország és Ausztria. Szerintem a keresztények szükségszerűen született demokraták, mert a kereszténység azt tanítja, minden ember Isten képére van teremtve. Ezért nem érdekes, hogy valaki gazdag, valaki más meg szegény – mert amikor döntünk, mindenkinek egy szavazata van. A zseninek is és a butának is.”

A NER kulcsgondolata ez: ha mindenkinek egy szavazata van, a zseninek és a butának is, kiknek a voksát érdemesebb megszerezni? Azokét, akik többen vannak. És nem a zsenik alkotják a túlnyomó többséget, ezért is van szükség ilyen szappanoperákra, mint a mostani is. A polgárok azt hiszik, hogy ez a politika, amit látnak, ezek a pitiáner kis botrányok, sértődgetések, cicaharcok és elvieskedő álproblémázások – dehogy ez. A valódi politika gazdaság, államtudomány, társadalomtudomány, folyamatelemzés, stratégia, taktika, még némi filozófia is (de nem ideológia). Csak azt nagyon nehéz lenne megfilmesíteni, pláne a szappanopera műfajában, mert elég unalmas. Oda kell rá figyelni, megérteni, ez nem mindenkinek menne. Inkább csinálnak egy kulissza-politikát, szappanopera-politikát, ahol Clooney és a miniszter asszony kávéja tényező, ahol egyszerűen megírható a forgatókönyv, összerakják sablonokból, da Silva, bocsánat, Soros a patás ördög, José Almeida a pozitív hős és ha lehet, sosem lesz vége a sorozatnak.

Olcsó sorozat, olcsó díszletekkel, ripacsokkal és statisztákkal, de minden nap több részt is leadnak belőle. Mi meg nézzük.

Csak el ne higgyük, hogy ez a politika.

Mindegy, kedves nézőink, a mai folytatásban tovább árad az Amazonas és Carmencita teherbe esik az őserdőtől. Juanita elveszti ötlapos pókeren az olajfinomítót és Manuel José repülőgépe lezuhan a Mato Grossóban.

José Almeida pedig holnapig kolostorba vonul.

Mármint a karmelitába.

Szele Tamás