Forgókínpad

Forgókínpad

Harmadik Rákóczi Ferenc

2021. január 16. - Szele Tamás

A másodikról mindenki hallott már, igen dicső alakja történelmünknek, kalandos volt az élete, és aki olvasta az emlékiratait, tudja róla, hogy nem csak dicső volt, de okos, művelt, tehetséges ember is, kár volt neki Rodostóba kerülnie. Na, de ő a második volt, a harmadik semmiféle krónikában nem szerepelt – mostanáig. Ma róla fogunk beszélni.

uj_rakoczi.jpg

Nyilván sosem élt Harmadik Rákóczi Ferenc, de azért szobra mégis lett. Ugyanis nem Rákóczinak harmadik, hanem szobornak. Az ugyanis a helyzet, hogy van Magyarországon egy város, Rákóczifalva a neve. De nem falu, hanem város, Szolnok megyével határos, azért hívják így, mert az első lakóit még a nagyfejedelem telepítette oda Szegedről. Ápolják is az ő emlékét tisztességgel, amennyire a bugyellárisból telik: csak hát szegény ám az eklézsia, napi gondokkal küszködött a város, nem telt még arra sem, hogy a főtéren álló fejszobrát megóvják az időjárástól, az meg annyira megviselte szegény nagyfejedelmet, hogy be kellett vinni a városházára, mielőtt egy komolyabb zivatar szétszedi. Új Rákóczi kellett, mindenképp.

De miféle legyen az?

Hát persze, hogy lovasszobor, Rákóczi ló nélkül félkarú óriás. No, el is kezdett puhatolózni a város akkori, fideszes polgármestere, Kósa Lajos – de ez a Kósa nem az a Kósa, csak névrokonságról van szó. Hanem szép a hazafias szándék, nemes az indulat, de pénzük a jó rákóczifalviaknak nem igen akadt. Ha mindent összeszedtek is, kétmillió forintnál többet nem szánhattak a szoborra. Ebből biza lóra nem jut, de még tán bronzra is alig... szóba került egy olcsóbb faszobor, kérdezősködtek jobbra, balra, a szobrászokkal is lehetett alkudni, már volt, amelyik levitte a bronzszobor árát olyan hárommillióra, de hát annyi sem, volt, abból is hibádzott egymillió. Hanem akkor jött egy derék magyar ember, egy hatalmas szobrász, a jó Kligl Sándor mester, akinek már szinte minden városban áll valami köztéri plasztikája, s azt mondta: megoldja ő a gondot.

De méghozzá úgy, hogy egy huncut fillérbe sem fog kerülni!

Kaptak az ajánlatán, két kézzel, hogyne kaptak volna. Persze, lovat ő sem ígért a nagyfejedelem alá, de ingyen még az életnagyságú bronzszobor is igen szép. Vagyis sok mindennek mondanám a kész alkotást, szépnek kevésbé, de akkor és ott jól hangzott az ötlet. És hát biztos van, akinek tetszik.

De hogy a csodába lehet ingyen kínálni Rákóczit?

Hát csak úgy, hogy ez az ingyen nem lett volna ingyen, állami támogatásból készült volna. Az igaz, a városnak pénzébe nem kerül, de az államnak annál inkább. És hát mennyi az annyi? Kligl ceruzája előbb vastagon fogott, negyven millióra taksálta az alkotását, aztán három hónap alatt lement tíz millióra. De abból már nem engedett. No, de ha úgyis a magyar állam fizeti, minek volt az alku? Hát annak, hogy az önkormányzat számára sem lehet mindegy, mennyi támogatást kapnak – ha beüt valami vészhelyzet, és hirtelen kell a pénz, számít ám, hogy áll a kontójuk. Ám ha tízmillió, legyen tízmillió. Megverjük a csizmánk szárát, így mulat egy magyar úr. Hanem megadják-e?

Meg bizony, az utolsó fillérig. Azt maga Kligl garantálta volt, ugyanis a finanszírozás felől akkortájt az Emberi Erőforrások Minisztériumban államtitkárként dolgozó Lengyel Györgyi döntött, ő pedig nem volt más, mint a jó szobrászmester élettársa. Tán csak nem dönt a párja kárára.

Nem bizony, de ára volt az olcsóságnak. Úgy kötötték a szerződést, hogy a szobor tíz milliót kóstál, az alapzat és a térrendezés még hatot-hetet, de ez utóbbi is Kligl dolga és felelőssége, ő parancsnokol az ügyben. Ő szállítja a szobrot, és ahogy megjött, utalják neki a minisztérium pénzét. Tiszta sor.

Hanem igen hamar megjött ám a mű. Annyira hamar, hogy Kósa polgármester gyanakodni is kezdett: nincsen ebből még egy valahol? Hiszen ennyire rövid idő alatt boszorkányság volna elkészíteni. Meg kellett lennie előre az öntőformának. El is kezdett kutakodni, ennek viszont híre ment. Csúnya dolog a szóbeszéd, még csúnyább, ha rossz fülekbe jut el. A keresgélés híre meg mindenhová eljutott: előbb a szolnoki Fidesz-iroda hívta fel az elöljárót, hogy mi dolog ez, az államtitkár asszony és a szobrász fel van háborodva, amiért nem akarják őket kifizetni, aztán Szolnok polgármestere, de az maga elé is rendelte emberünket, az irodájában meg még a térség fideszes országgyűlési képviselője is ott volt, úgy teremtették le Kósát, a szőnyeg szélén, nem volt mese: át kellett venni a szobrot.

Ami bizony különösre sikerült. Attól még el lehetne tekinteni, amit a Rákóczi Szövetség tiszteletbeli elnöke mondott a bronzalakról, hogy tudniillik olyan, mint egy búsuló juhász, mivel támaszkodik a kardjára, nem a feje fölött suhogtatja, de hát a valódi fejedelem sem suhogtatott egyfolytában, éjjel és nappal, mert belefáradt volna a karja: a szobor azt ábrázolja, amikor épp kipiheni a suhogtatást.

Nagyobb baj azonban, hogy jól gyanakodott a polgármester: ez a szobor bizony nem egyedi. Forrásaim szerint még legalább két helyen áll, ebből egyet meg is találtam: a felvidéki Zboróba is eladta a művész ugyanezt a fejedelmet. Ilyenformán ez a szegény Rákóczi Ferenc már nem is a második, hanem a harmadik!

De nem volt mese, át kellett venni. Aztán, amint a polgármester Juhász Péternek egy videobeszélgetésben elmondta – én is abból ismerem a történetet, meg a Telexből – még következtek némely bonyodalmak, mert Kligl különleges gránit talapzatot követelt, sok millióért, amit már nem a minisztérium, hanem az önkormányzat kellett volna fizessen – de mikor a polgármester szerzett ugyanolyan gránitot sírkövesektől két nullával olcsóbban, az már nem felelt meg neki. Nem is ment el a szobor avatására, csak az árát rakta zsebre, azt is duzzogva.

A nagyfejedelem meg csak áll a főtéren, támaszkodik a kardjára, de tudom, ha moccanhatna, megsuhintaná. Adták el őt életében többen is, magyarok, franciák, még a törökök is megpróbálták, de azért ugyanaz az ember többször mégsem tehette meg.

Eddig tartana a mese, csakhogy a Telex megkérdezte a másik felet is, mert a valódi újságírásban úgy szokás, és bizony mindenki tagadja a dolgot. Most nekem is szó szerint kell idéznem ezeket a nyilatkozatokat, hogy korrekt legyen a mérce – idézem is, aztán döntsön az olvasó magában felőlük. Azt írja a Telex: 

Cikkünk megjelenése előtt néhány órával megkerestük Kligl Sándort, Szalay Ferencet és Kállai Máriát. Mindegyik érintett tagadja a korábbi polgármester állításait és jogi lépéseket helyeztek kilátásba.

Az Ön által említett videót nem láttam, így a benne foglaltakról sem tudok érdemben nyilatkozni. Amennyiben Kósa Lajos korábbi polgármester a leírtakat állította, akkor az egyáltalán nem fedi a valóságot. Rákóczifalva önállóan gazdálkodó város, költségvetési forrásait illetően kizárólag a Pénzügyminisztérium illetékes bármilyen döntést hozni, mint ahogyan valamennyi önkormányzat esetében így van. Kósa Lajos állítását (amennyiben ez hangzott el a videóban) a lehető leghatározottabban visszautasítom, s megteszem a szükséges büntetőjogi lépéseket” – írta Szalay Ferenc.

Hasonló választ kaptunk Kállai Máriától is, aki jelezte, hogy szerinte Kósa Lajos valótlanságot állít, és szembe kell majd néznie a lehetséges jogi következményekkel.

Szemenszedett hazugság. Konkrét felkérést kaptam, mivel ismert volt, hogy Felvidéken korábban felállították egy egész alakos Rákóczi szobromat, így az Onkormányzat keresett meg. Szerzodes szerint teljesítettem, majd kifizettek. Az, hogy az Onkormanyzat ezt milyen forrásokból finanszírozta, semmi kozom hozzá. Dr. Lengyel Gyorgyi nem élettársam, másrészt 2018-tól nem államtitkár. Nem csodálkoznék már azon sem, hogy ha majd más hozzátartozómat, akár a menyemet is belekevernék! Egy szobrásznak, mint bármely vállalkozónak nem dolga a támogatási-finanszírozási kérdésekkel foglalkozni, ez a megrendelo feladata. A hamis állítások miatt a megfelelo jogi lépéseket megteszem azokkal szemben is, akik ezen hazugságok megjelentetésében kozremukodnek. Ezen válaszom szó szerinti kozlesehez ragaszkodom” – írta kérdésünkre Klingl Sándor.” (Telex)

Meghallgattatott tehát a másik fél is, de hozzá kell még tennünk valamicskét. Kligl mesternek nem ez az első köztéri szobra, ami vihart kavar. Ő követte el Pusztaszerre a hét vezért is, ami nem nyerte el mindenki tetszését, bár ez ízlés dolga, azért foglalkoztunk azzal a szoborcsoporttal is tavaly. 2014-ben a pécsi Weöres Sándor-szobor ügyében zajlott hangos vita, akkor az egyik szakértő az Indexnek érdekeset mondott az alkotásról:

Kligl Sándor úgy dolgozik, hogy kiönti direkten a ruhát, tehát nem mintáz, hanem egy kitömött és beállított öltönyt önt ki. A kezeket és a fejet teszi hozzá. A fejet meg kell mintáznia, mert azt nem tudja készen beszerezni, de mivel úgy biggyeszti a fejet a testhez, ezért gyakorlatilag ezek sohasem stimmelnek. Ezért béna a mozdulat, mert anatómiailag nincs a helyén.”

Akkor viszont értem az árat. Hát amíg kiszabat, megvarrat a szobrász egy kuruc kori mentét, köpönyeget, hogy aztán kitömje az öntőformához, biza sokszor lemegy a Nap, meg kell fizetni a fáradtságát. Igaz, megfizették már először, a többi szoborhoz már készen állt. De akkor is, milyen egy bölcs, előrelátó ember: az első rendelés után is megőrizte az öntőformát, Magyarországon vagyunk, kellhet még Rákóczi máskor is, máshol is. Hetvenöt éves a művész, elképzelem a raktárát, ki mindenkinek lehet meg nála az öntőformája – hogy Leninből legalább háromféle kell legyen neki, az egészen bizonyos, de az is, hogy kallódhat a sarokban négy-öt Kossuth, Petőfi és Dózsa György. Meglehet neki tán még az egész pozsonyi csata is.

Ha egyszer ráadná a fejét, micsoda panoptikumot nyithatna...

De nem mondhatjuk, hogy megálljunk, még nincs itt a Kánaán.

Oda majd akkor érünk el, ha a Kárpát-medence minden főterén ott áll Rákóczi Ferenc.

Mármint mindegyiken ugyanez.

Ugyanennyiért.

Az lesz majd a jó világ.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása