Ha nem tetszettek volna észrevenni, tegnap pár órán keresztül nemzeti egység volt politikai szempontból kis hazánkban, csak sok jelét nem tapasztaltuk a mindennapi életben: oda kellett rá figyelni. Közös frontba is tömörülhettek volna ugyanis honi nagyjaink, annyira ugyanazon a hangon szidták a Facebookot – mivel kilencven százalékkal visszaesett hirtelen a politikai tartalmak elérése.

Ilyenkor, járvány idején, mikor a különböző mutatók nem épp szívderítőek, ráadásul valamiféle nyitás is zajlik, mikor lassan már az utcaseprők, mi több, az államtitkárok előtt is világos, hogy mekkora gazdasági válság eleje ért el minket, valóban nem látok nagyobb problémát az országban, mint azt, hogy egyes, meglehetősen fiktív statisztikai mérőszámok csökkentek. Elő a véres karddal, hordozzuk körbe az országban, megyünk Menlo Parkra! Miért pont azt a települést támadjuk meg? Mert nem csak Edison laboratóriuma volt ott, hanem most ott található a Facebook központja. Huj-huj-hajrá pej paripám, neki az óceánnak!

A történet azonban kicsit előbb kezdődött. Csütörtök este 23:30-kor egyszer csak eltűnt a Facebook mindenkinél. De a Messenger és az Instagram is. Az egész világon. Mondjuk engem ezen az órán már nem zavart különösebben a jelenség, maximum témaként érdekelt, belenéztem a Downdetectorba, láttam, hogy Argentínától Nepálig mindenki jelzi a hibát, elraktam némi dokumentációt arra az esetre, ha tartós lesz, aztán elindítottam a Surviving Marsot és építgettem kicsit a kolóniámat, hiszen ilyen későn már nem kommunikál az ember senkivel (vele azért akad, aki kommunikálni próbál, csak ez úton is jelezném: éjszakai levélírók annak örüljenek nálam, ha nem válaszolok, mert ha válaszolok, ha felébresztenek: hét rossz lesz nekik, ha ugyan nem hetvenhét). Mint a HVG-ben olvasom – nekik van a magyar sajtóban a legjobb kapcsolatuk a Facebookkal, sőt, igazából egyedül nekik van ilyenjük – a hibát, mely tényleg világméretű volt, negyedóra alatt elhárították, csak mit érdekelt ez akkor engem? Épp az Olympus Mons tövében bányásztam ritka fémeket. Reggel meg, mikor kellett, már működött.

A techóriás nem adott a történtekre semmiféle magyarázatot, én magam két dologra tudtam gondolni: vagy hackertámadásra, csak akkor visítottak volna, méghozzá a lehető leghangosabban, vagy arra, hogy megint állítgatták a rendszert. Mostanra már csak a második lehetőség maradt, és ez a Facebook esetében kivétel nélkül mindig valami rosszat jelent. Ilyen állítgatások miatt tiltottak régebben sok ezer magyar felhasználót, aztán a többségüket szép csendben visszatették, ilyen marhaságok okozták Varga Judit Facebook-törvényének javaslatát, a jogtudós asszonyság ugyanis akkora sérelemnek érezte, mikor nem kilencven, hanem jóval kevesebb százalékkal csökkent az eléréseinek száma, hogy bosszút esküdött az oldal ellen (bár ez nem kizárólag az ő ötlete volt, a kormány már sok éve dolgozik ezen a terven).

De ezek csak magyar következmények, az egész világon ilyesmik történnek, mikor ezt a böhömnagy rendszert állítgatni kezdik, kizárólag a magyar politika gondolja, hogy egyedül ő a kárvallott. Néha még a mostani lengyel is, de a világ többi része a globális rendszert globálisan tekinti. Csak egy-két országon van ez a nemzetállami szemellenző, de az aztán ragaszkodik is hozzá. A Facebook hibáit vagy döntéseit nemzeti szempontból elemezni olyasmi lenne, mint a Duna áradása miatt Magyarországon Németországot hibáztatni – merthogy ott ered, zárják el a csapot!

De mi viseljük Oz szemüvegét, nekünk a meszelt fal is smaragdzöld, a Facebook hibája is a magyar politika elleni támadás. Más országok politikusai nem panaszkodtak. Nem, mert ők tudták, hogy ez a csapás nem ellenük szól, mindenkit egyformán sújt. Nem a politikusokkal süllyed el a hajó, ha elsüllyed, hanem mindenkivel, potyautastól kapitányig.

Mármost az általános forgalom helyreállt ugyan negyed óra alatt, de egy szűrő elállítva maradhatott. A politikai tartalmak szűrője, melyek forgalmát a közösségi oldal amúgy is mérsékelni próbálja kísérleti jelleggel. Meg is értem őket, mindig azokból volt a legtöbb bajuk. Melyek ezek az országok? Elsősorban az Egyesült Államok (naná), aztán Kanada, Brazília és Indonézia. Most annyi történhetett, hogy John Doe harmadosztályú operátor ezt a „politikai” szűrőt, ami nem a tartalmat ellenőrzi, mert olyan mesterséges intelligencia nincs, ami egy szövegről meg bírná mondani, mennyire politikus (és olyan természetes intelligencia sincs, amely erre egzakt módon képes lenne), hanem a forrás személyét, egyszerűen bekapcsolva hagyta az egész világra nézvést. Tehát: ha olyan ember osztott meg valamit, akit a közösségi oldal politikusnak vagy közszereplőnek tekint, az a tartalom valóban csak az eddig elért közönség tizedéhez érkezett el. De nem csak magyar nyelvterületen, hanem teszem azt, Indiában is. Hogy a hindu politikusok mit szóltak ehhez – a problémát különben már kiküszöbölték, minden megy a régiben – azt nem tudom, de tudom azt, mit szóltak a magyarok.

Hát, egy országos légvédelmi riadó csendesebb lett volna, annyi szent. Egy pekingi mintaopera pedig kellemesebb hangzású.

A sort talán – de csak talán – Dömötör Csaba államtitkár kezdte, akinek a Facebook-bejegyzését átvette, megzenésítette, színpadra vitte és bemutatta a Magyar Nemzet is.

„Tegnap óta a kormányzat Facebook-oldala és számos kormánypárti politikus oldalának elérése jelentősen visszaesett, több esetben a töredékére. Ez Dömötör Csaba államtitkár oldalára is igaz.

– Értetlenül állunk a dolog előtt, mert ennek okairól a Facebook nem adott előzetes tájékoztatást. Nem tudjuk, hogy a jelenség hátterében technikai probléma van, vagy az a már korábban bejelentett szándék, hogy visszaszorítsák a politikai tartalmakat. Az eset mindenesetre felhívja a figyelmünket a közéleti szereplők kiszolgáltatottságára ezen a téren – tájékoztatott Dömötör Csaba Facebook-bejegyzésében.

Az államtitkár hangsúlyozta: az elérések csökkentése különösen hátrányos a mostani időszakban, amikor a járvánnyal és az oltásokkal kapcsolatos információ, és a magyarok hiteles tájékoztatása minden másnál fontosabb az online felületeken.” (Magyar Nemzet)

Ez még egy mértéktartó, visszafogott megszólalás a későbbiekhez képest. Hollik István már tombolva rázta kelevézét, úgy rohant a csatába kérdéseivel, melyeket egyenesen Mark Zuckerberghez címzett:

„– Ez a jelenség elsősorban a jobboldaliak oldalait érinti. Miért?

– Technikai probléma vagy politikai indíttatás áll mögötte?

– Legalább 36 óra eltelt a jelenség kezdete óta. Miért nem mondtak eddig erre semmit?

– Hogyan tudják garantálni, hogy ugyanez nem ismétlődik meg egy év múlva, a választás előtti napokban?

Várjuk Zuckerberg úr válaszát! Addig is add tovább, hogy minél többen értesülhessenek erről!”

A jobboldaliak oldalait érinti? Akkor nagy a baj, mert Karácsony Gergely ezek szerint jobbra sodródott vagy mi – legalábbis ő ugyanarra panaszkodott, csak éppen európaibb hangon:

„A Facebook úgy döntött, hogy kevesebb politikai tartalmat fog megjeleníteni a felhasználóknak. Ezt a módszert egy ideje a világ számos pontján próbálgatják, úgy tűnik immáron Magyarországon is. Eddig egy átlagos bejegyzésem 150 – 250 ezer magyar facebookoshoz jutott el. Tegnap óta ez a szám a töredékére csökkent, pár tízezerre. A változtatás hivatalos kormányzati oldalakra nem vonatkozik, így például Magyarország Kormánya Facebook-oldal továbbra is akár több százezer magyar embert érhet majd el egy-egy poszttal.

Ilyen az amikor egy óriás cég, mindenféle következmény nélkül, egy algoritmus tekerésével szól bele választások kimenetelébe, országok sorsába.”

Karácsony legalább használta a fejét és körülnézett, mielőtt megszólalt, mert így rájött, hogy a forgalomcsökkenés csak személyeket érint, oldalakat nem. Donáth Anna, aki szintén nem vádolható kormánypártisággal, politikai irányból közelített a kérdéshez:

„A Facebook egyik napról a másikra egyszerűen elkezdte korlátozni a politikai tartalmakat: a szerdán még több százezer embert elérő ellenzéki politikusok és pártok tegnap óta csak a követőik töredékét érik el fizetett hirdetés nélkül.

Egy olyan országban, ahol a hatalom egymás után vásárolja fel és teszi tönkre az újságokat, tévéket, rádiókat, sokan a Facebookon keresztül értesültek először Borkai jachtos kalandjáról, a rabszolgatörvény-ellenes tüntetések során pedig Szél Bernadett Facebook-live videójában láthatták, hogyan bánnak az őrök és a közmédia dolgozói a parlamenti képviselőkkel.

Nem tartom elfogadhatónak, hogy egy cég, aminek ekkora hatalma van a közélet és így a társadalom felett, zárt ajtók mögött saját kénye és kedve szerint eldöntheti, hogy mostantól miről tájékozódhatnak az állampolgárok és miről nem. Épp ezért a továbbiakban is minden erőmmel azért dolgozom, hogy az Európai Unió igazságos Facebook-törvényt alkosson.”

Azt már legalább láthatjuk, mekkora szamárság, hogy ez az üzemzavar csak a magyar jobboldalt sújtotta volna. Azonban ez az apró tény a kormány embereit távolról sem érdekelte, az ő világukban más nem létezik, nem él, csak ők és a démonok, akikkel harcolnak. Csapott is a kormánymédia akkora sivalkodást, hogy Mohácsot ennyire el nem siratták magyar földön, mint ők ezt a kilencven százalékos átmeneti csökkenést. Vegyünk pár címet:

„Miért nem jelennek meg a kormány Facebook-oldalának és kormánypárti politikusoknak a bejegyzései a Facebookon?” (Origo)

Egészen pontosan azért, amiért az ellenzéki politikusoké sem.

„Alakul a Facebook-diktatúra” (Magyar Nemzet)

Viszont mögöttünk a Párt. Akkor fussunk!

„Facebook-ököl vasököl, oda sújt, ahova… – Nehezített pályán küzd a jobboldal” (Pesti Srácok)

Mely pálya mindenki más számra is pont annyira nehezített.

Mit látunk? Egy nagyon általános és csak Magyarországra jellemző hazugságot: az áldozat szerepének kisajátítását. Ha baj van, attól csak mi szenvedhetünk, vagy a mieink, ha földrengés van, csak a mi házunk dőlt össze, a tűzben is csak a mi házunk ég le. A haragosé is, de azt nem vesszük tekintetbe, viszont megvádoljuk gyújtogatással vagy tektonikai mozgások esetén boszorkánysággal és fekete mágiával.

Az a bájos a történetben, hogy egyrészt már réges-rég elhárult az üzemzavar, mikor a siratóasszonyok még mindig óbégattak (hogyne, a megírt anyag ne vesszen kárba), másrészt mert a tegnap délutáni-esti órákban valóban létezett a magyar nemzet politikai egysége: csak nem valamiért, hanem valami, jelesül a Facebook ellen. Ezt nagyjaink részben nem vették észre, részben figyelmen kívül hagyták, így elszállt a történelmi pillanat, el, a légbe.

Az esetből az másik tanulság, hogy kiderült, igazából mit termel a magyar politikus. Mi az, ami fontos neki.

Egyéb országok politikusai döntéseket termelnek, törvényeket vagy ellenzékben társadalmi-politikai kritikát. Mi ezt meghaladtuk.

A magyar politikus épp úgy, mint a tizenöt éves YouTube-influencerek, nézettségi és népszerűségi mutatókat termel.

És amikor zuhanni kezdenek ezek a számok, pont úgy viselkedik, mint az említett kamaszok szoktak: hisztériás rohamot kap, őrjöng, vádaskodik. Toppant a kis lábacskájával, széttépi a zsebkendőjét, összetör valamit.

Ha egyszer is azt látnám, hogy a magyar politikában hasonló visszhangot ver a gazdasági mutatók változása, az államadósság alakulása vagy mostanság a járványügyi helyzet, azt mondanám: ezek politikusok. De így nem mondhatom, erre nem látunk példát.

Akik pedig úgy viselkednek, mint a serdülő influencerkék, ne csodálkozzanak, ha annak is nézzük őket.

Mert tán azok is.

Szele Tamás