Forgókínpad

Forgókínpad

Sajtótemetés Magyarországon

2021. július 11. - Szele Tamás

Egyszer erről is beszélni kell. Pontosabban: most van itt az ideje, mert olyan ocsmány hazudozás öntötte el a médiát, hogy ha továbbra is a megszokott, konfliktuskerülő módon a tintában tartjuk az orrunkat, nem, hogy rosszabbra fordul a helyzet, de egy idő után már az sem lesz, amiről most még folyik a vitának nevezett sárdobálás. A magyar sajtó jövője a tét.

dunantuli_naplo_cimlap.jpeg

A kérdés tehát az, hogy van-e egyáltalán újságírás a mai Magyarországon?

A válasz pedig úgy szól, hogy még akad, de már kezelik, hogy múljon el minél előbb.

Az ősbűn pedig az a mondat volt, amit a magyar jobboldal azóta elhunyt oszlopa, Szentmihályi Szabó Péter írt le a Magyar Hírlapban, 2011. július 19-én:

A független újságíró mitikus lény, aki valójában sosem létezett, vagy megölték, mielőtt írni kezdett volna.”

Ez az alapja minden későbbi tételnek, ami falmelléki ravaszkodással, gazsuláló vigyorral, összekacsintva állítja: nincs és soha nem is volt független újságírás. Abszolút független persze, hogy nincs, annak ugyanis kizárólag adatokból kéne állnia, több volna benne a szám, mint a betű és levegőt kéne enniük a munkatársaknak: azonban a pártpolitikától független igenis létezik.

De az elméleti alapokról később, most lássuk, miről van szó. Éspedig időrendben lássuk, hogy értsük is meg a folyamatot. Megjelent egy írás a Dunántúli Napló július 7-i, szerdai számában, kiemelt helyen, azzal a címmel, miszerint:

A gyerekeket sem kímélik már a homoszexuálisok”

Kiemelt helyen? Szalagcím, hajtás fölött, ha ez még mond bárkinek is valamit. A tartalma lényegében véve azt kifogásolja, hogy:

Hiába tekintik sokan nyílt provokációnak a homoszexuálisok szeptemberre tervezett pécsi felvonulását, a másságot hirdető szervezetek nem elégszenek meg ennyivel, már a nyáron tartanak egy programot.”

Azt nem említi, miszerint a rendezvényen a részvétel önkéntes, azt sem, hogy a homoszexualitás nem azonos a pedofíliával, a meleg érdekvédelmi szervezeteket viszont „homoszexualitást propagáló szervezeteknek” nevezik, és célozgatnak rá: az esemény megrendezésére „a társadalom többsége reagál majd érzékenyen”. Szóval, minimum szélsőjobb tüntetésre számítson a közönség, de lehet ebből több is. Mindezt ugyanaz a lapszám megfejelte egy főszerkesztői jegyzettel, ami abból, hogy a filmeknek, tévéműsoroknak vannak meleg szereplői is, levezeti: gyermekeinket homoszexuálissá akarják nevelni.

dunantuli-naplo-publicisztika.jpg

Mondjuk a sokat kritizált homofób törvény is módot ad ilyen értelmezésre, ami viszont az örök „tanult vagy veleszületett viselkedés-e a homoszexualitás” vitához vezetne, erre nekünk most se időnk, se terjedelmünk. Azonban elmondható, hogy a szerdai Dunántúli Napló bizony erősen uszítóra, homofóbra sikeredett. Tény, hogy csak kétféle módon elérhető: vagy nyomtatott formában, a helyi újságárusoktól, vagy online előfizetéssel. Van egy szépsége a lap hitvallásának, abban is az utolsó mondatnak:

A lap elsődleges funkciója a tájékoztatás, de nagy hangsúlyt kap hasábjain a tanácsadás és a szórakoztatás is.”

A becsületes sajtómunkás pedig elmélázik: az uszítás most melyik kategóriába tartozik? Tájékoztatás? Netán tanácsadás? Szórakoztatás?

Nem is csoda, hogy elsőként – jegyezzük meg, fontos lesz – a Szabad Pécs reagált a penetráns lapszámra, már másnap, a szerző már bevezető soraiban is elnézést kér a késedelem miatt, de neki is kellett aludnia egyet a sokkra. Ettől még a cím erősen szól:

szabad_pecs.jpg

Fasiszta uszítók, ne aggódjatok! Bizonyos emberekre mindig van piaci igény”

Az sajnos mindig van.

Aludnom kellett egyet. Anélkül nem írhattam meg ezt a jegyzetet. Sőt, azt is vártam valami miatt, hogy majd lebeszélem magam róla. Hát nem! Egykori kollégáim, a Dunántúli Naplónál arra ragadtatták magukat, amire az elmúlt öt évben még ők sem. Ha nem is vegytiszta fasiszta beszéd volt, amit leírtak, a puhább náci szöveg pecsét jár érte.

Szégyellem helyettetek magamat, fasiszta uszítókká lett egykori kollégák!

Megdöbbent, megrémít, dühít, elkeserít, amit látok … és dühít.”

Babos Attila nagyon becsületesen néz szembe a tényekkel, azokkal, amiket minden nap tapasztalunk a magyar sajtó kicsiny, még független szegmensében. A volt kollégák sosem egyből válnak kormányfanatikussá, hanem szépen, lassan, lépésről lépésre: de aki már elkapta a rákfenét, a megfelelési kényszert, az menthetetlen, az minden eseményre lecsap, ha kihasználhatja propagandára, ha kaphat érte piros pontot (különben egészen pontosan ez játszódott le a Dunántúli Naplónál véleményem szerint, csak ez esetben túl jól sikerült az uszítás). És egy esetleges fordulat után majd lehet mondani, hogy „kérem, én akkor ezt így láttam, így gondoltam”, lehet hivatkozni a véleményszabadságra.

Utána? Még előtte is hivatkoznak, mint a későbbiekben láthatjuk majd a Médiaszövetség közleményében.

Csak egy nappal a Szabad Pécs után reagált az esetre a 444, lényegében véve hűvös távolságtartással, tárgyszerűen, fényképekkel és szó szerinti idézettekkel bemutatva az adott lapszámot. Nem mondhatnánk, hogy az írásukban van ítélet vagy vélemény – nincs is rá szükség, a tények magukért beszélnek. Mégis ez a pontos, tárgyszerű írás lett a botrány köve.


Reagált a történtekre a fél világ, felsorolni is sok lenne a válaszokat – a teljesség igénye nélkül kell megemlítenem a HVG-t, a Klubrádiót, a Szeged.hu-t, a TASZ-t, a Pendulum blogot, mivel szakmai ügyről (is) szó van, a Média1-et, tehát komoly visszhangja támadt annak a két írásnak. Ezeknek a reakcióknak az alaphangját a legjobban a Szeged.hu címe és néhány sora mutatja be:

szeged.jpg

Dunántúli Napló szerkesztősége! Undorodom tőletek!

Ez a szakmai és az emberi minőség legalja, valami olyasmi, amivel magára valamit is adó ember soha nem lehet közös platformon. Aki pedig mégis képes erre, annak, remélem, még az unokái előtt is szégyenkeznie kell majd emiatt, egy nem is olyan távoli, sokkal szebb jövőben!

Addig is, még egyszer, hogy mindenki értse: undorodom tőletek!”

Én is, de maradjunk hűvösek, mert reagált a kormányoldal is. Konkrétan a Magyar Nemzeti Médiaszövetség reagált tegnap, és nyomába uszult az összes megfelelési kényszeres orbánum. Mi az ő közleményük címe?

TERROR A KÖBÖN – A MAGYAR NEMZETI MÉDIASZÖVETSÉG KÖZLEMÉNYE A DUNÁNTÚLI NAPLÓT ÉS ANNAK FŐSZERKESZTŐJÉT ÉRT TÁMADÁSRÓL”

A támadás nem csak sajtószempontból értendő, ugyanis valamelyik este ismeretlenek megdobálták tojással a Dunántúli Napló szerkesztőségét, és ez egyesek szemében minimum terrorizmus. Hadd idézzem fel azt a 2008-as Legfelsőbb Bíróságon (akkor még nem Kúria) hozott állásfoglalást, mely szerint a tojásdobálás tettleges becsületsértésnek minősül, azonban lévén épület, tehát nem természetes személy ellen követték el, garázdaság kéne legyen, ámde mivel ennek az esetnek egyetlen szemtanúja sem volt, nem botránkozott meg senki, így bűncselekmény se nagyon van. Viszont lássuk – kivonatolva – mit ír a Médiaszövetség (melynek tagságát kizárólag kormánymédiumok munkatársai képezik)?

A Magyar Nemzeti Médiaszövetség élesen elítéli a liberális médiumok immár csúcsra járatott uszító, újságírókat megbélyegző, a másként gondolkodókat kirekesztő és fenyegető gyakorlatát.”

Azt viszont nem jut eszükbe megbélyegezni, amikor bizonyos kormánylapok egyes nem kormánypárti kollégákat sátánistának, hazaárulónak, hazugnak, csalónak, idegen ügynöknek neveznek azért, mert közpolitikai kérdésekben másként gondolkodnak, mint ők.

Szövetségünk mindig is igyekezett a szakmaiság alapjára helyezni a kérdéseket, annak ellenére, hogy egyre világosabb, újságírószakmáról ma már nehéz beszélni.”

Erre a mondatra ütöttem fel a fejemet: tehát, ha valami nem tetszik, tagadjuk meg akár a szakmával együtt? Esetleg megint elkezdenek lobbyzni a Sajtókamara ügyében, amiből ki lehet tenni (vagy be sem engedni) a renitenseket? Ha valami nem a maguké, fel kell égetni?

Kötelességünk emlékeztetni a liberális bérbloggereket arra, hogy még nem is olyan régen az újságírók már csak a kollegialitás okán sem szálltak bele páros lábbal másként gondolkodó kollégáikba, céljuk pedig nem a másik megbélyegzése és lejáratása, hanem a vélemények ütköztetése volt.”

Ez a „nem is olyan régen” egészen pontosan 31 éve volt, az első médiaháború kitörése előtt.

Szily Lászlónak a 444 blogon leadott rajtjelére ezután a teljes liberális médián végigsöpört a lap elleni nyílt agresszív fellépés, néhol egyenesen fasiszta uszításnak nevezve a konzervatív lap által közölteket.”

Akkor lássuk.

  1. A 444 nem blog, akárhogy is erőltetik ezt a sértő besorolást, hanem online híroldal. Még akkor sem blog, ha a Pesti Srácok blog, a 888 blog és a Kontra blog meg az Origo blog minden nap annak nevezgetik.

  2. A 444-en semmiféle rajtjel nem hangzott el. Ha lett volna bármi ilyesféle, a Szabad Pécs egy nappal korábbi, szókimondó írását nevezhetjük annak, a 444 speciel beszámolót írt, a szakma összes követelményeit és alapelvét tekintetbe véve.

A „bérblogger” kifejezést pedig értse az úr saját magára. Attól még baromi gyorsan terjed, mint ostrom alatt a kolera. Lássuk a Magyar Nemzeti Médiaszövetség rajtjelét követő címeket a kormánymédiából!

A Médiaszövetség is élesen elítéli a liberális uszítást” (Magyar Nemzet)

A Médiaszövetség is elítéli a Dunántúli Napló elleni 444-es uszítást” (888)

CSAHOS GLOBALISTÁK TÁMADÁSA” (2022 plusz)

2022_plusz.jpg

És így tovább. Amint elnézem, a legköltőibb lélek a 2022 plusz CÖF-ös szerzőjébe szorult, esetleg még emlegethetett volna láncos kutyákat is. Ha volt ebben a történetben rajtjel, azt nem a 444 adta le és nem is a szabad Pécs, hanem a Médiaszövetség.

Akkor nézzük csak, miféle helyzetbe kerültünk. Hivatalos tétellé kezd válni a szemünk előtt az állítás, miszerint nincs és soha nem is volt független sajtó. Mármint, pártpolitikától független. Volt és van, de ha ezt elfogadnánk maga a sajtó, mint intézmény vesztené értelmét, nem volna egyéb, mint politikai vélemények nyilvánításának fóruma. A politika megkerülhetetlen ugyan, de a hír akkor is szent, ha a vélemény szabad. Az újságírónak nem szabad hazudnia, még pártszimpátia alapján sem: ha elfogadjuk a kormány által sulykolt tételt, egyenlőségjelet lehet tenni a sajtómunkás és a párthivatalnok, pártkatona közé – mint az ötvenes években. De inkább ne legyen magyar sajtó, csak valami szánalmas sajtóutánzat, mondja a Médiaszövetség és mondják a gazdái, csak másé ne legyen.

Ami nem az övék, az nem törvényszerűen másé.

Ezt nem értik és nem is fogják.

Mi a válasz tehát a bevezető kérdésre? Van még újságírás a mai Magyarországon?

A válasz: még van, de már erősen gyengélkedik és sokan, szorgosan dolgoznak a koporsóján, szemfödelén.

Ássák már a sírját is.

Sőt, kitelik tőlük, hogy nagy sietségükben élve temetik el.

Szele Tamás

süti beállítások módosítása