Azzal kell kezdenem, hogy Stirlitz tudta, A világon mindenki tudta, szerintem még Müller is, egyedül a Magyar Időknél nem tudták annak idején... igen, a Migration Aid ügyéről van szó, ami most forog a sajtóban, bár az benne a meglepő, hogy ezen bárki meglepődik. Természetesen együttműködtek az Alkotmányvédelmi Hivatallal, mi ebben az újdonság?

Ez az együttműködés azonban nem jelentett sem kémkedést, sem besúgást. Ez csak annyit jelentett, hogy amennyiben bűncselekményről vagy Magyarország elleni hírszerző tevékenységről szereztek volna tudomást, azt jelenteniük kellett volna – erre egy példa akadt, mikor is kiderült, hogy az Európa határát védő gigászi drótkerítésen át lehet mászni egy háztartási alumínium létrával, arról azért szóltak... Hát, nem épp egy Atlanti Fal, meg kell hagyni. De térjünk a tárgyra.

A történetről a HVG számolt be, majd az érintettek is nyilvánosságra hozták nézeteiket, minek következtében egészen nevetséges burleszk tárult az értő szemek elé: a jelek arra mutatnak, hogy az egyik magyar szolgálat nagy erőket fordított arra, hogy elgázolja a másik magyar szolgálatot. Ami még hagyján, de ebbe valahogy sikerült belekeverni a Magyar Időket is, Bayer Zsoltostól, mindenestől.

Szóval mi is történt?

Mindannyian emlékszünk a 2015-ös menekülthullámra. Elég sok embert kellett kisegíteni, és ebben a hatóságok inkább akadályozták a civil szervezeteket, mint támogatták, az sem volt véletlen, hogy pont a Keleti előtt alakult ki az ideiglenes gyülekezőhely: hogyne, szerencsétlen, jó részben a latin betűket és a magyar nyelvet sem ismerő menekülők kaptak egy vaktérképet az országról, azzal, hogy menjenek át vasúttal egyik táborból a másikba, a Keletiig mindenki eljutott, csak tovább nem. Nyilván politikai érdeket szolgált az, hogy ott gyűljön fel a tömeg, ennyi ember között csak tesz valaki valami rosszat. Főleg, hogy éhesek, nincs hol aludniuk, nem is ehetnek akármit. Az atrocitások elmaradtak, főként annak köszönhetően, hogy mint már annyiszor, a becsületesebb lelkületű állampolgárok megmozdultak, ételt, italt osztottak, megszervezték az átmeneti életet az aluljáróban – felbecsülhetetlen támogatás volt például, mikor megjelent egy teherautó és leemeltek róla két Toi-Toi vécét. Ki küldte, honnan küldte, nem tudni – de küldte. (Illetve tudni, csak nem akar az illető vele dicsekedni). Nyilván nem lehetett állandósítani az állapotokat, ezt nem is akarta senki, de segíteni muszáj volt. Ebben volt oroszlánrésze a Migration Aidnek, és természetesen később is még évekig a menekülttáborokba majd tranzitzónákba szoruló emberek támogatásában.

Igen ám, de azért ezek a menekülők mégis háborús zónából érkeztek – már, amelyik – felderíthetetlen háttérrel, nyilvánvaló, hogy valamennyire utánuk kellett nézni, nehogy arra ébredjünk, hogy Budapest közepén szervezkedik az Iszlám Állam. Ezzel semmi baj nincs, természetes, hogy vigyázni kell, ezért tartjuk a szolgálatokat. Hanem így állt elő az az abszurd helyzet, hogy míg a kormány teljes kommunikációja kígyót-békát okádott a civilekre, de főként a Migration Aidre, az Alkotmányvédelmi Hivatal közreműködésre kérte őket, amibe bele is mentek, mert bajt ők sem akartak. Nem csak az AH-val nem akartak, hanem általában sem. Szóval, mint Siewert András közölte:

„2015 nyara óta állunk kapcsolatban a magyar nemzetbiztonsági szervezetekkel”

Rendben, mást nem is nagyon tehettek volna. És ez mit jelentett?

„Az együttműködésem alapja az AH-val egy szóbeli megállapodás volt, amihez mindvégig korrekten tartották magukat. Ennek az volt a bázisa, hogy ők segítettek bennünket abban, hogy belépési engedélyünk legyen például a tranzitzónákba. Cserébe azt vállaltam, hogy jelzem, ha bűncselekményekre, vagy a magyar nemzetbiztonsági érdekeket veszélyeztető információk birtokába jutunk a menekülteket segítő tevékenységeink során. Ilyen volt például az is, hogy szólok, ha felmerült a gyanúja, hogy külföldi titkosszolgálatba botlottunk.”

Ez vállalható. Ez nem vág jellembe, nem besúgás. Kicsit faramuci volt ugyan, hogy a magyar kormány minden kommunikációs csatornán átkozta pont azt a szervezetet, amiben elvileg a legjobban meg kellett bíznia, de a világ egy abszurd hely. A baj akkor történt, amikor összeakadt két fogaskerék: a menekültellenes propaganda és az evidens hírszerzési-elhárítási érdek került ellentétbe.

„Nem véletlen tehát az sem, hogy az Alkotmányvédelmi Hivatal végig képben volt azzal kapcsolatban is, amikor 2018 elején egy bécsi találkozóra invitált két ügynök, akikről utóbb kiderült, hogy a Black Cube nevű izraeli privát titkosszolgálat emberei. Már az első tőlük kapott e-mail furcsa volt számomra, így azt azonnal továbbítottam is az AH felé. Onnantól kezdve pedig ez az egész akció végig az Alkotmányvédelmi Hivatal munkatársainak instrukciói mentén zajlott.

Homok a gépezetbe egy időre csak akkor került, amikor a magyar választások előtt két hónappal kiderült, hogy a Black Cube-nak magyar megbízói vannak. Akkor éreztem először a „zavart az erőben”, hogy ez a tény az AH-t is váratlanul érte. Azt, hogy a magyar kormányhoz közeli személyek megbíznak egy külföldi titkosszolgálatot azzal, hogy próbáljanak kompromittáló, a választási kampányban felhasználható adatokat gyűjteni magyar állampolgárokról, a Büntetőtörvénykönyvi tényállás szerint ugyanis: hazaárulás. A jelek szerint mégis vannak a magyar politikában olyanok, akik a hatalom érdekében ezt is bevállalják.

Szóval: ki is jelenti a valós veszélyt a magyar államra, a magyar nemzet biztonságára nézve? A Fidesz vagy a Migration Aid, amely végig együttműködő volt a magyar nemzetbiztonsági hatóságokkal?”

Nem tudta a jobb kéz, mit csinál a bal? De nem ám... Ilyen ügyekben tisztán látni bizonyítékok nélkül nem lehet, de minden jel arra utal, hogy az egyik magyar szolgálat bőszen „rádolgozott” a másikra, mi több, ehhez egy külföldi céget vettek igénybe. Ami nagyon komoly aggályokat vet fel. Annak nincs jelentősége, hogy a Black Cube történetesen izraeli cég – az az állam fennállása óta háborút kell vívjon a puszta létezéséért is, ahol háború van, ott sok a hírszerző és sok az obsitos hírszerző is, márpedig nekik is kell élni valamiből – inkább annak örüljünk, hogy nem orosz volt a cég, bár azt sem tudhatjuk teljes bizonyossággal, hogy nem volt közük Moszkvához (is).

A másik komoly probléma az volt, hogy az ügy a Magyar Időkben pattant ki. Azóta levették a cikksorozatot, de én még emlékszem rá, épp kávét főztem, míg felforrt a kotyogós, belenéztem a telefonomon a sajtóba és elsőnek az szakadt ki belőlem:

- Úristen, ezek teljesen megőrültek.

Ugyanis B. Zsolt, a Kazinczy-díjas stílusművész azzal vádolta meg a Migration Aidet, hogy „adatbázist építenek” a menekültekről. Hát épült is ilyen, csak nem a Migration Aidnél, hanem az alkotmányvédelmiseknél... Szó szerint sikerült lebuktatni saját magunkat, de legalább sajtó útján. Ezt a történetet annak idején a magyar sajtóban ki sem lehetett kerülni, mindenki tudott róla, mindenki röhögött is rajta. Ahogy az is nyílt titok volt, hogy a szervezet kapcsolatban állt az AH-val – miért ne álltak volna kapcsolatban? Az AH alapvetően nem az AVH, nem akar rosszat, csak hát ez Magyarország, ha jót akarunk, abból is ilyen szituációk teremnek.

Abba most nem mennék bele, hogy erre az egészre mi szükség volt – politikai szempontból nem volt haszna – mert szerintem semmi, a történet további részleteiről meg azok tudnak, akik csinálták, de inkább az az érdekes, hogy ebből miért pont most lett hír?

Azért, mert Dezső András, a HVG munkatársa megírta most megjelent „Fedősztori” című kötetében. Egész fejezetet szentelt ennek, de mondjuk a történet meg is érdemelte.

Az külön érdekes, hogy ma reggelre kiderült: magát Dezső Andrást is megpróbálták beszervezni annak idején, 2015 telén. Ő pedig az egyetlen dolgot tette, amit sajtómunkás ilyen helyzetben tehet: nemet mondott. Ezt a Partizán videójában mesélte el a nagyközönség számára, itt meg is tekinthető.

Ebből pedig az a tanulság, hogy az újságíró bizony mondhat nemet az ilyen ajánlatokra. Biztos, hogy lesznek miatta kellemetlenségei, a kolléga úrnak is voltak, de végső soron fejét nem vehetik az embernek. Azok az idők már elmúltak.  

Kétségtelen, hogy ebben a szakmában az ember pár év praxis után óhatatlanul találkozik a gumitalpúakkal. Akkor legfeljebb találkozik, nem kell tőlük megijedni, nem esznek embert, tilos nekik. Az a szomorú helyzet, hogy ha egy gumitalpú érdeklődni kezd egy sajtómunkás iránt, többnyire egyáltalán nem az illető érdekli, hanem a kapcsolatrendszere, az, hogy ki szivárogtatja ki neki az információkat, és főleg miért. Ennek remekül elejét lehet venni azzal, hogy nyilvános forrásokból dolgozunk és azokat mindig megjelöljük: nem lehet feltenni a kérdést, hogy „honnét vette az információt?”, mert benne van az írásban, hogy mondjuk a New York Timesból. Ha valakit nagyon környékeznek, a legokosabban azt teszi, ha átmegy hülyébe, úgy viselkedik, hogy ne legyen érdemes foglalkozni vele.

Elvégre kitüntetést visszautasítani nem lehet: éljünk úgy, hogy meg se kapjuk! – mondta G. B. Shaw és igaza volt.

Szóval, összefoglalva: mit is tudtunk meg ebből a történetből?

Azt, hogy a magyar szolgálatok a legsikeresebben egymás ellen képesek dolgozni, de még ehhez is külföldi segítségre van szükségük.

Meg azt, hogy képesek ugyan kellemetlen pillanatokat okozni a sajtónak, de lehet nekik nemet mondani.

Az egész mesében két kolléga neve merült fel: Dezső András nemet mondott az egyik szolgálatnak, B. Zsolt a jelek szerint igent mondott a másiknak.

Legalábbis - biztosat nem állíthatunk - úgy tűnik.

Az első járt jól.

Ennyi az egész.

Szele Tamás