Érdekes helyzetet idézett elő Kövér László másfél évvel ezelőtti beszédének nyilvánosságra kerülése, de hát az elmúlt pár évtized folyamán a házelnök tulajdonképpen állandóan érdekes (és kínos) helyzeteket teremtett, mintha kizárólag ez lenne a dolga. Azt, hogy mit mondott, tudjuk, annyira tudjuk, hogy ő maga is megosztotta saját honlapján.
Egy nappal később már azt is megtudhattuk a legnagyobb zavarban lévő kormánymédiától, hogy Kövér nem azt mondta, amit mondott, meg ami oda van írva, hanem egészen mást, mi értjük rosszul az ostoba fejünkkel, hát kinek hiszünk, nekik vagy a szemünknek? Sőt, a kormány sajtója tovább ment: eléggé ostoba módon azt kezdte el feszegetni, hogy ugyan, mi módon kerülhetett ki ez a „szigorúan titkos” beszéd a Direkt36-hoz?
Nem kellett volna ezt bolygatni.
Kezdjük azzal, hogy a beszéd – habár zártkörű rendezvényen hangzott el, a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok fennállásának 30. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen, az Alkotmányvédelmi Hivatal székházában – nem volt titkos. Senki sem titkosította. Azon meglepődni pedig, hogy egy titkosszolgákkal teli teremben elhangzó szónoklatról hangfelvétel készül, naiv, gyermekded lélekre vall: felvesznek ott minden szót, még a sóhajt is, ha másért nem, puszta szakmai rutinból. Hogy kikerült a felvétel? Hát, azt szoktam mondani erre, hogy merő véletlenségből és tiszta, őszinte szívjóságból semmi sem szokott „kiszivárogni”, az szivárog, amit szivárogtatnak, ha ennek a beszédnek a felvétele a Direekt36-nál landolt, akkor az semmiképpen sem történhetett az Alkotmányvédelem tudta és beleegyezése nélkül. Nem volt tehát érdemes Földi Lászlónak még a tegnapi Magyar Nemzetben is sopánkodnia:
„Hogyan vált nyilvános adattá, hogy Kövér László megjelent egy védett rendezvényen és miről beszélt? Ki a tégla? (…) Ami viszont felettébb zavaró és végtelenül elszomorító, hogy a magyar polgári titkosszolgálat bármelyikében áruló tisztek létezhetnek.”
Nyugalom, Földi úr, egy jó kis árulás sosem rossz, ezt nem bízták külsősre, ez szolgálati kellett legyen. Másként elképzelhetetlen, ne vizionáljunk mindenféle Kim Philbyket a stelázsi mögé. De Földi írása már csak enyhe utórezgése Pilhál Tamásénak, aki az ügy kipattanása másnapján egész érdekeseket írt, szintén a Magyar Nemzetben:
„Minél nagyobb károkat akarnak okozni a magyaroknak. S nem mellesleg ellenséges titkosszolgálatok bevetésével drónokkal figyeltetnek magyar kormánypolitikusokat, berepülnek házaik fölé, s lehallgatják a magyar titkosszolgálatok állománygyűlését.”
Hogy Pilhál Tamás miképpen képzelte ezt a lehallgatást, nem is tudom elképzelni, a drónokra is utólag jöttem rá: az Átlátszó pár régebbi írására, fotójára utalt ezzel.
Azért elképzelek egy böhömnagy drónt, amint az AH székháza fölött lebeg hangosan berregve, bőszen lehallgat és senki sem veszi észre, míg el nem kezd Volga-dalokat játszani a fedélzeti hangszóróból a feltűnés elkerülése végett. Akkor észreveszik, berohannak a székházba, egy tiszt gyorsan felkapja a gyöngyös pártáját, szarafánját, és kenyérrel, sóval, szto gram vodkácskával köszönti a kedves vendéget, majd az AH kórusa elénekli neki a Nyírfácskát.
Különben a felvétel útja is jellemző volt. A róla szóló írás november 27-én jelent meg, azonban a Direkt36 szakmai szempontból igen korrekt módon járt el: november 25-én megkereste Kövér hivatalát, megosztotta vele a beszéd átiratát és feltettek pár kérdést, melyekre nem érkezett válasz. Azonban a beszéd már másnap megjelent Bayer Zsolt blogján – valószínűleg az az átirat, amit a Direkt36 küldött el Kövérnek, mert van egy másik, kissé cenzúrázott is, az lenne a hivatalos, a különbségeket azzal magyarázzák, hogy a szónokot beszéd közben elragadta az indulat – majd kisvártatva Kövér saját honlapján is. Tehát 27-ére már mindenki láthatta, olvashatta, maga Kövér és pártjának egyik oszlopa hozták nyilvánosságra. Hogy azért, mert tudták: mindenképpen meg fog jelenni? Az igaz, de akkor sincs szó árulásról. Vagy ha mégis, azt Kövér követte el sietve, saját maga ellen.
Ettől függetlenül az Azonnali csak megkérdezte a történetről a Belügyminisztériumot. Mint írják:
„Az Alkotmányvédelmi Hivatalt, a Belügyminisztériumot, Kövér László sajtótitkárságát és a Fidesz-frakció sajtóosztályát is megkerestük. Mindenkinek ugyanazt a két kérdést tettük fel: indokoltnak tartják-e kivizsgáltatni akár az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságának részvételével azt, hogy milyen körülmények között rögzítették Kövér László beszédét az Alkotmányvédelmi Hivatal épületében a házelnök és az AH tudta nélkül, illetve hogy ez nem hordoz-e súlyos nemzetbiztonsági kockázatokat?
A Belügyminisztériumon kívül eddig más nem válaszolt megkeresésünkre.”
Ellenben a Belügy válaszolt. Szó szerint a következőket:
„Elektronikus úton érkezett megkeresésére válaszolva emlékeztetjük arra, hogy a beszéd egy olyan ünnepi rendezvényen hangzott el, melyen számos meghívott vendég is részt vett, akik nem tagjai a hivatásos állománynak. Vizsgálat lefolytatását a Belügyminisztérium nem tartja indokoltnak.”
A titok tehát azért derülhetett ki, mert nem volt titok. Van ilyen, kérem. A Belügyminisztérium nem fog vizsgálatot indítani saját maga ellen, márpedig az Alkotmányvédelmi Hivatal ennek a tárcának a hatáskörébe tartozik. De azért elképzelek egy párbeszédet abban az esetben, ha indult volna vizsgálat, két nagyon-nagyon magas rangú, pizsamanadrágos (mármint, gyengébbek kedvéért: tábornoki lampaszos) tiszt között:
- Főtízezredes úr, maga adta ki?
- Mit?
- A beszéd szövegét.
- Nem azt kéne inkább megkérdezni ellentábornagy úr, hogy maga tette-e?
- Ez már majdnem sértés, kizárólag a dandárhadastyán elvtárs lehetett.
- Izé, már nem elvtárs.
- Mondja meg neki maga, nekünk harminc éve nem sikerül.
- És?
- Harminc éve folyamatosan jelent morzén Moszkvába.
- Az szép.
- Nem az a szép. Az a szép, hogy tíz éve már válaszolnak is neki!
- És hogyan vette fel a beszédet? Nem észleltünk hangrögzítést.
- Analóg módszerrel.
- Zseniális. Mit használt?
- Elővette az alaptankönyvet, amit még Feliksz Edmundovics írt a sztaro-mensevinszki száműzetésben.
- És? Jelentést kérek!
- Jelentem, tekerős fonográffal vette fel.
- Védhetetlen... és mi tartott idáig?
- Míg digitálisan átírtuk némafilmre.
- Tudja, hogy átküldték neki a Tavasz tizenhét pillanatát morzén?
- Nem tudtam, mihez kezdett vele?
- Lejátszotta a tölcséres gramafonon.
- Bozse moj, mi lett ebből?
- Kormányprogram.
- És Sztyepannal, az összekötővel mi lett?
- Áthelyeztük Japánba, Sorgéhoz.
- De hát Sorgét kivégezték.
- Igen, így is lehet mondani.
- Őt nem 1944-ben végezték ki?
- Azt hiszem már megbeszéltük, hogy így is lehet mondani!
- Akkor nincs tégla, nincs vakond?
- Nincs hát. Nincs idegen szolgálat sem.
- Örvendek, hogy megegyeztünk. Folytassuk ennek jegyében eddigi, gyümölcsöző tevékenységünket, a hatékony hírszerzést hazafias szellemben.
- Egymás ellen, ahogy eddig?
- Csakis. Így legalább fel tudunk mutatni bizonyos eredményeket!
- És Moszkva sem haragszik meg, Peking sem, Washington sem.
- Pontosan. Akkor búcsúzzunk jelszavunkkal: „Légy résen!”
-„Légy résen!”
Nyilvánvaló, hogy ez a beszélgetés vicc, paródia (csak azok kedvéért írom ezt ide, akik feljelentést tennék amiatt, hogy bizonyára lehallgattam a Belügy szolgálatait), sosem hangzott el, de az benne a szép, hogy ha lett volna vizsgálat, sor kerülhetett volna rá. Ha nem is okvetlenül ebben a formában. Bár lehetett volna akár még cifrább is. És a végén az AH letartóztatja saját magát.
De nem volt vizsgálat, mert a beszéd nem volt titkos, a rendezvény sem, tehát nem is volt mi után nyomozni.
Így néz ki az, amikor a titok nem titok.
Szele Tamás
