Mint majdnem minden nap, ma is másról akartam írni, de így sikerült. Közbeszólt a Sors, a Fátum, a Végzet meg az Orbán Viktor. Most épp szó szerint, ugyanis reggel még nem tudtam a nemzetközi sajtótájékoztatójáról, ahogy arról sem, mennyire lesz ez külpolitikai jellegű.

Nagyon az lett, úgyhogy most sutba vágom az eredeti tervet és előveszem, mit mondott a volt, jelenlegi és sajnos eljövendő magyar kormányfő. Éspedig – engedjék meg nekem – most csakis egy-két külpolitikai jellegű megszólalásával foglalkoznék, hiszen ha mindent elemeznék, amit mondott, holnap ilyenkor is írhatnám ezt a kis szösszenetet. Tehát koncentráljunk Orbán Viktor állítására a saját szerepéről az ukrajnai háború ügyében.

Mármint azon kívül, hogy ezt a problémát megoldotta, mint ahogy a világon minden egyebet is. Én tudom, hogy Orbán soha nem hazudik, alkatilag képtelen rá, ő maga mondta, hogy még életében nem jött ki valótlanság a száján, tehát el kell hinnem, hogy bedobta magát és holnaptól, de legkésőbb holnaputántól emiatt hallgatnak a fegyverek Ukrajnában. Hogy sikerült megoldania? Az MTI szerint:

„Telefonon beszélt szerdán Vlagyimir Putyin orosz elnökkel Orbán Viktor újraválasztott miniszterelnök, aki azonnali tűzszünetet javasolt az orosz–ukrán háborúban.

Orbán Viktor budapesti nemzetközi sajtótájékoztatóján számolt be erről, hozzátéve, azt is javasolta az orosz elnöknek, hogy ő, az ukrán és a francia elnök, valamint a német kancellár jöjjön el Budapestre, minél hamarabb annál jobb, és tartsanak egy megbeszélést.
Ennek a találkozónak az egyetlen célja az azonnali tűzszünetről szóló megállapodás lenne – mondta.
Hozzátette: a válasz pozitív volt, de az orosz elnök azt mondta, ennek feltételei vannak, amelyről az ukrán elnökkel kell megállapodnia.
A kormányfő közölte, Magyarország azért ilyen „hajlíthatatlan” a békével kapcsolatban, mivel több mint 200 ezer magyar él Kárpátalján, és Magyarországnak az ő életükért van elsősorban felelőssége.”

És csak ennyit beszéltek? Valószínűleg nem, mert hozzátett menet közben még pár apróságot, ilyesmiket, hogy:

„Nem tudom megítélni, miként alakulnak a dolgok a háború után, ha eljön az ideje, új politikát alakítunk majd ki Oroszországgal. Egyelőre nem lehet megjósolni, hogy milyen helyzet áll majd fenn a háború után.”

vagy:

„Az oroszokkal szemben állunk egymással jelenleg, ahogyan ezt Putyin is leszögezte a telefonbeszélgetésében. Ők is tudják, hogy felépítettek egy jó kapcsolati rendszert, ami épp most törik szét. Lehet, hogy a nyugati nyomás olyan erejű lesz, hogy ebből nem marad semmi és ezzel mindkét fél tisztában van. Egyetlen dolog biztos, hogy Oroszország lesz, és Magyarország is lesz, ezzel kell együtt élni, eziránt a helyzet iránt van felelősségünk.”

Szóval nem szünteti meg a Szent Oroszországot, lesz, minket sem szüntet meg, mi is leszünk, és ez annyira szép tőle! Könnyek futják el vaksi szemeimet, meghajolok ennyi emberség előtt... Na jó, ne marháskodjunk, inkább azt nézzük, igazából mit jelent ez a pár kalandos mondat.

Van egy olyan érzésem, hogy az égvilágon semmit. Orbán Viktor egészen pontosan azt beszél a saját sajtótájékoztatóján, amit akar, senki sem fogja meghazudtolni, megcáfolni, főleg nem Vlagyimir Putyin, akinek minden jel szerint komoly szándékai vannak vele. Vége az eddigi kacér napoknak, a valódi, tartós kapcsolat érlelődik a két szép és fiatal ember között, sok boldogságot nekik.

A magyar–ukrán–orosz relációk az elmúlt pár napban erősen mozgalmassá váltak, biztos, hogy zajlik valami: vasárnap este Orbán a győzelem és talán más vicces dolgok mámorában Zelenszkijt „ellenfelének” nevezte.

Hétfőn Putyin gratulált Orbánnak a sikeréhez, ezt szó szerint idézném a TASZSZ-ból, mert vannak finomságai:

„Az orosz elnök V. V. Putyin gratuláló táviratot küldött Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek abból az alkalomból, hogy a párt által vezetett koalíció győzött a magyarországi államfőválasztáson – áll a közleményben.

A Kreml szerint Putyin bizakodását fejezte ki, hogy a nehéz nemzetközi helyzet ellenére a kétoldalú partnerségi kapcsolatok további fejlesztése teljes mértékben megfelel Oroszország és Magyarország népeinek és érdekeinek.”

Nem is tudtam, hogy vasárnap Magyarországon államfőt választottak, ahogy azt sem, hogy a szankciók idején mi nem támogatjuk azokat, hanem tovább fejlesztjük a kétoldalú partnerségi kapcsolatokat. Azt hittem, jegeljük őket.

Tegnap Zelenszkij fakadt ki kesernyésen újságírók előtt, szerinte Orbánnak:

„Választania kell majd Oroszország és a másik világ között. Mondhatja, hogy Magyarországot választja, de Magyarország a másik világ része. Kapcsolatokat akartam kiépíteni vele, felhívtam, találkozóra hívtam, és javasoltam egy találkozót az országában. Ő félt, ebben biztos vagyok. Megsértődhetett a szavaim miatt, és azt mondhatta, hogy nem fél senkitől. Fél Oroszország befolyásától az államára. Ez a befolyás valóban létezik, és hogy tetszik-e neki vagy sem, az más kérdés.”

Ezek után hívatta be ma reggel Szijjártó Péter Ukrajna Budapesten akkreditált nagykövetét, Ljubov Nepopot a magyar Külügyminisztériumba szőnyegszélre állítás céljából, előre megmondta, hogy olyasmiket fog tőle követelni, miszerint:

„Itt az ideje, hogy az ukrán vezetők befejezzék Magyarország sértegetését és tudomásul vegyék a magyar nép akaratát.”

Az ukrán vezetők nem sértegették Magyarországot, nem vonták kétségbe a magyra nép akaratát, legfeljebb nem örültek az oroszbarát gesztusoknak, de ez minden: Szijjártó ma reggel a hisztérikus, sértődött Orbán Viktor magyar hangja volt. Csak, mint mindig.

Mindeközben megszólalt az Oroszországi Föderáció budapesti követe, Jevgenyij Sztanyiszlavov is, aki terjedelmes interjút adott az orosz kormány feltétlen hívének számító RIA Novosztyinak, melyben elmondta:

„A Kremlnek nincs oka nem bízni a magyar kormányban, bár kissé neheztelnek amiatt, hogy Magyarország is elfogadta az uniós szankciókat. Hozzátette azonban, Brüsszel szerinte csak belekényszerítette az Orbán-kormányt a szankciókba.”

Ezek voltak tehát az orbáni „béketerv” előzményei. Az gondolom világos, hogy Vlagyimir Putyin olyan most a nemzetközi politikai életben, mint Chuck Norris a moziban, oda ül, ahova akar, senki nem kéri a jegyét, szóval nehezen hinném, hogy pont a magyar minielnök tanácsaira szállta meg a békülékenység, aki a szemében kisebb potentát, mint egy közepes terület kormányzója Oroszországban. De azért képzeljük el a beszélgetést, rekonstruáljuk, milyen lett volna, ha úgy zajlik le, ahogy azt Orbán beállította:

– Halló, Vityenka, te vagy az?

– Én hát, drága, egyetlen Vlagyimir Vlagyimirovics. Micsoda megtiszteltetés, hogy te hívsz személyesen, nem a dublőröd!

– Én már rég a dublőröm vagyok, a dublőröm meg én, de ezt hagyjuk. Gratulálok, Vityka, hogy megválasztottak a muzsikok szolgabírónak és egyben megerősítelek hivatalodban, majd nézz be, ha erre, énfelém jársz, kapsz tőlem egy vezéri buzogányt a kezedbe, meg egy sapkát arra az okos fejedre, mint Hmelnyickij a cártól.

– Megtisztelsz, atyuska, de nem mehetek hozzád, a nagy fiúk eltiltottak tőled.

– Igaz, igaz, ez a mostani áldatlan helyzet, én is utálom, de mit tehetnék ellene?

– Borzalmas ez a háború, ne is mondd...

– Há-bo-rú? Miről beszélsz?

– Jaj persze, nem háború, különleges katonai művelet, specoperacija!

– Azért, Vityka, galambocskám... de mondom, mi is szenvedünk tőle, Lavrov már mióta nem látta a jachtját, én sem mehetek a Krímbe, pedig tudod, mennyire szeretem. Morcosan ülünk a Kreml előtt a kispadon, szívjuk a mahorkát, káromkodunk. Sojgu a múlt héten úgy elcsavargott, hogy ő sem tudja, hol van, mi pláne nem, most próbáljuk meg kideríteni, merre járhat hetedhét országban. Zsirinovszkij egyenesen elpatkolt bánatában. Kétszer is elpatkolt: egyszer múlt héten, egyszer meg ma! Nehéz az életünk, galambocskám, csak pancsolok itt a szarvasagancsból főtt fürdővizemben, már ez sem az igazi. Hatvankilenc éves vagyok, de egy perccel sem érzem magamat öregebbnek nyolcvanháromnál.

– Akkor miért nem hagyod abba, Vlagyimir Vlagyimirovics! Legalább egy időre.

– Hogy te milyen okos vagy, Vityka fiam, hogy ez nekem miért nem jutott eszembe? Hiszen ha abbahagyják őket, akkor a harcok is sokkal békésebbek, amint teli hassal éhezni is könnyebb! Látod, egy szavadba kerül, már csak azt a Zelenszkijt győzd meg, aztán találkozunk nálad, az udvaron, leülünk a vén tölgyfa alá, és megkötjük legalábbis a tűzszünetet, de akár a békét is. Adtál egy ötletet, ki is foglak nevezni a „Kreml eszévé”, most már megkapod a sapkát is mindenképpen!

– Milyen sapka lesz az, Vlagyimir Vlagyimirovics, asztrahánprémes?

– Nem, Vityenka, az az atamánoknak jár, mifelénk az olyan okos legények, mint te, csörgőset viselnek, hogy mindenki hallja, amikor jönnek, legyen idő elbújni előlük.

– Akkor jösztök hozzám jövő héten?

– Ha a Zelenszkij jön, jövök én is.

– Ő is ezt fogja mondani, akkor találkozunk a vén tölgyfa tövében, bátyuska!

– Találkozunk, öcsüke, találkozunk!

Így volt, nem így volt, légből kapott mese volt – de így biztos nem lehetett. Ezek primitív szamárságok, se Putyinnak, se Zelenszkijnek nincs szüksége egy kis ország rossz hírű miniszterelnökének tanácsaira a tárgyaláshoz. Azok eddig azért folytak olyan nyögvenyelősen, mert Putyin legfelső szinten csak a békekötés után volt hajlandó Zelenszkijjel személyesen szóba állni, de akkor meg már minek?

Valószínűbbnek találom a „terrorista-szindróma” lehetőségét. A hetvenes években bárhol robbant fel bármi a nyugati világban, azonnal legalább három-öt terrorszervezet vállalta érte a felelősséget, akkor is, ha gázrobbanás volt. Ahogy leült a porfelhő, már csengett is a telefon a rendőrségen és jelentkezett a Fekete Szeptember vagy a Vörös Október, ez utóbbi ugyan nem terrorszervezet volt, hanem ruhagyár és tengeralattjáró, de mindegy is.

Körülbelül úgy okoskodhatott Orbán, hogy ez a háború nem tarthat örökké. Nem győzhetik emberrel, lőszerrel, fegyverrel, legfőképpen pénzzel – abba kell hagyják, éspedig előbb lesz fegyverszünet, aztán béke, mert ez a dolgok rendje. Hogy beszélt-e egyáltalán Putyinnal vagy sem, azt csak ők ketten tudják, amint azt is, hogy mit: de van egy olyan érzésem, hogy sokat telefonálgatnak ők egymással mostanság. Orbánnak most nagyon jól állna egy ilyen mérhetetlen fontosságú találkozó, amin eldől a világ sorsa, már maga elé is képzelhette a béke-Nobelt, amit kap a megrendezésért, hát szépen elmesélte az ötletét – tényként.

Nyugalom, nem ő lesz a Béke Angyala. Ő most csak mondott egy szépet, nagyot, ellenőrizhetetlent. Még azt sem lehet állítani, hogy hazudott, mert ahhoz bizonyítani kéne, hogy ezzel szemben miről beszélt ez a két cégéres politikus. Az meg egyelőre lehetetlenség.

Azt remélhetjük, hogy minél előbb lesz valami tűzszünet, sőt, béke is, de hogy ehhez nincs köze Vlagyimir Vlagyimirovics galambocskájának, az is hétszentség. Nem azért kel a Nap, mert kukorékol a kakas, hanem azért kukorékol a kakas, mert kel a Nap.

Hogy azonban Vlagyimir Vlagyimirovics gazdának mi célja van ezzel a madárral, légyen akár kakas, akár galamb, annak megmondhatója nem vagyok, de félő, hogy levest főz belőle előbb-utóbb, azért szelídíti, szórja neki a magot, hizlalja.

No, majd meglátjuk.

Szele Tamás