Igen nagy fába kell ma vágjam a fejszémet, akkora, hogy megkerülhetetlen: talán nem is kerülgetni kéne, hanem nekiesni. Az a helyzet, hogy az orosz nyelvű, ellenzéki Meduza.io igen hosszú és alapos, tényfeltáró írást közölt – Magyarországról. És nagyon érdekes magunkat az ő szemükkel látni. Nem csak érdekes: elszomorító is.

De kezdjük az elején. A Meduza.io sajátos jelensége a világsajtónak: nem csak európai szinten számít meghatározónak, de világszinten is, mivel orosz nyelvű (igaz, van angol változata is, de az az orosz média valamiféle különös szokása miatt az sokkal gyengébb, vázlatosabb, mint az eredeti) és jelenleg – nyilván a háború miatt – valószínűleg a világ legolvasottabb nem kínai nyelvű sajtóterméke. Én magam a háború előtt is szívesen olvastam, ugyanis pntos, mint a svájci óra, elfogulatlan, bizonyos tárgyilagos hűvösséggel kezeli a híreket, egymásnak ellentmondó véleményeket is bemutat, mindig megtalálja a megfelelő szakértőket és soha munkát félbe nem hagy, ha teheti. Le előttük a kalappal, főleg, ha tudjuk, hogy ezt az orosz lapot Rigában szerkesztik, Lettországban, fogalmazzunk úgy, hogy „száműzetésben”. A Meduza tulajdonképpen úgy született meg, hogy 2014-ben az alapító-főszerkesztőt, Galina Timcsenkót elbocsátották a Lenta.ru hírportáltól (ahol szintén főszerkesztő volt) és munkatársai egy része vele ment, új médiumot alapítani. Akkor már világos volt, hogy orosz földön ez nem lesz lehetséges – de orosz olvasók nélkül sem! – így kerültek Rigába.

A munkatársak többsége persze nem ott él, hanem az Oroszországi Föderációban, ezer vegzatúra, fenyegetés és csapda közepette: olyasmi lehet náluk dolgozni, mint szamizdatot írni a nyolcvanas évek Budapestjén (vagy független lapot manapság). A rigai bázis lehetővé teszi a lapnak, hogy olyasmiket is közöljön, amiket Oroszországban lehetetlen volna, például hangsúlyosan, a legelső pillanattól háborúnak (Война) nevezik az Ukrajna elleni orosz inváziót, nem „különleges hadműveletnek”, mert hát háború is: de menedéket adnak az ellehetetlenített Novaja Gazeta munkatársaitól származó írásoknak is, ugyanakkor mértéktartásukra jellemző, hogy habár hivatalosan be vannak tiltva az Oroszországi Föderációban, mégis, némi iróniával ugyan, de betartják az abszurd orosz törvényeket. Azt is, ami szerint minden írásuk elején kötelesek közölni, hogy ők az orosz Belügyminisztérium döntése alapján „idegen ügynöknek” minősülnek. Itt is áll a skarlát betű, ékesen, oroszul:

„Данное сообщение (материал) создано и (или) распространено иностранным средством массовой информации, выполняющим функции иностранного агента, и (или) российским юридическим лицом, выполняющим функции иностранного агента.”

Vagyis:

„Ezt az üzenetet (anyagot) egy külföldi ügynöki feladatokat ellátó külföldi médium és/vagy egy külföldi ügynöki feladatokat ellátó orosz jogi személy hozta létre és/vagy terjesztette.”

Hősök ők, a modern sajtó hősei, és nem mellesleg többet tanultam tőlük oroszul, mint nyolc év alatt a középiskolában. Hát kinek tanítják meg az iskolapadban, hogy mondják oroszul azt, hogy „bíróság”, „államellenes tevékenység” vagy „mészárlás”? Ezek a szaval bizony kimaradnak a tankönyvekből.

Ez a Meduza.io küldte el Budapestre munkatársát, Krisztina Szafonovát, hogy rájöjjön, igazából mi zajlik minálunk. A kollegina utánajárt, de a lap hagyományainak megfelelően nem vont le következtetéseket, viszont lelkiismeretesen ismertet minden tényt, amit megtudott. Hogy aztán ebből ki mire jön rá, az mindenkinek a saját dolga. Az írás címe viszont mellbevágó:

„Mi megértjük magukat.

Hogyan változtatta Orbán Viktor Magyarországot Putyin Oroszországának európai megfelelőjévé – és nyert újabb választásokat az ukrajnai háborúnak köszönhetően.”

Krisztina Szafonova ideutazott tehát, Budapestre, és beszélt mindenkivel, aki szóba állt vele – igaz, nem mindenki volt erre hajlandó, így érdekes módon Márki-Zay Péter kampánycsapata sem. Valószínűnek érzem, hogy fogalmuk sem volt arról, ki keresi őket, vagy miféle természetű lap a Meduza: mindenesetre az írás róluk csak annyit mond, hogy „A politikus és kampánycsapata nem válaszolt a Meduza interjúkérésére.”

Ők tudják. Szerintem nagy tévedés volt így viselkedni, de bizonyára volt rá okuk. Hogy magára az írásra térjek: tudomásul kell vennünk, hogy ez bizony orosz közönség számára készült, így legalább a kétharmada – igaz, jó húsz oldal hosszú – csupa olyasmit ismertet, amit mi már talán még túl jól is tudunk. Orbán Viktor és a Fidesz ifjúkorát, harcos életét, küzdelmeit és viszontagságaikat, ezt nem ismételném meg, ahogy a legújabb kori magyar politikatörténetet sem, mindannyian tudjuk – igaz, ahányan vagyunk, annyiféleképpen. Az ellenzék választásai vereségének okait többen is fejtegetik a Meduzának, persze mindenki másban látja az okot: van, aki a kormány médiadominanciáját hibáztatja, van, aki azt, hogy az ellenzék nem volt jelen a kisebb településeken, más a rossz jelszavakra és az egymással rivalizáló politikusokra gyanakszik (én ez utóbbit nem zárnám ki a főbb okok közül, a többire kár is a szót pazarolni), ott kissé felröhögtem, mikor Orbánt az oroszajkú közönség kedvéért „egykori Komszomol-titkárnak” nevezi az írás, de hát végső soron a KISZ nagyjából ugyanaz volt, mint a Komszomol.

Mi, magyarok tehát sokat tudunk magunkról, ha nem is szívesen valljuk be ezt a sok mindent – de lássuk, mi az, amit még nem tudunk? Mi az a többlet, amivel a Meduza írásától okosabbak leszünk?

Van ilyen, nagyon is van. A riport második felében találjuk, de inkább idézem.

„Putyin barátja

„Melyik a rosszabb: Brüsszel vagy Moszkva?” – a magyar újságírók kérdésére Orbán Viktor támogatói egyöntetűen azt válaszolják: Brüsszel.

Bár 15 évvel ezelőtt maga Orbán is keményen bírálta Oroszországot: az akkori szocialisták döntését, hogy támogatták a Déli Áramlat projektet, az ország elárulásának nevezte, más európai kormányokat pedig „Putyin bábjainak”.

„A minket támogató fiatal generáció nem engedheti, hogy Magyarország a Gazprom legvidámabb barakkjává váljon!” – mondta Orbán 2007-ben, egy szovjet viccet parafrazálva, miszerint Magyarország a legvidámabb barakk a szocialista táborban.

Mindez 2009 novemberében változott meg, amikor Orbán Viktor Szentpétervárra érkezett az Egységes Oroszország Párt kongresszusára, és találkozott Vlagyimir Putyinnal. Ezt az ismeretséget Orbán az orosz elnökkel való hivatalos találkozónak nevezte a Magyarországra visszatért újságíróknak – idézte fel Nyilas Gergely újságíró, aki akkoriban Moszkvában dolgozott a Népszabadságnak.”

Tessék? 2009-ben? És erről miért nem szóltak a hírek? Mert eltitkolták.

„Erre a találkozóra hivatalosan nem került sor. Ezt személyesen tudom Putyin sajtótitkárától, Dmitrij Peszkovtól – állítja az újságíró a Meduzával folytatott beszélgetésben.

Nyilas szerint, amikor az Orbán és Putyin találkozójáról kérdezték, a sajtótitkár sokáig nem válaszolt, és többször kérte, hogy hívja vissza később. Végül Peszkov, Nyilas szerint, megerősítette, hogy Orbán és Putyin „rövid, nem hivatalos találkozót tartott, vagyis nem tárgyaltak”.

Az újságírónak az Egységes Oroszországból származó beszélgetőpartnerei azonban nem tudtak erről, pedig közöttük volt Konsztantyin Koszacsov, a párt Legfelsőbb Tanácsának tagja is. A Kommerszant tudósítója, Andrej Kolesznyikov, aki az elnöki csapatnak dolgozik, szintén nem. „Ő (vagyis Kolesznyikov) felvetette, hogy talán összefutottak a folyosón, és váltottak néhány szót” – mondta Nyilas.

„Csak Orbán és Putyin érti az akkor történteket” – mondja Rácz András politológus. – „Sokan kérdezik tőlem, hogy mi történt. De hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ez nem számít. Csak az számít, hogy mihez vezetett.” Orbán Viktor az orosz politika lelkes bírálójából annak támogatójává vált.”

A mozzanat izgalmas. Ugyanis az akkor még nem kormányfő, csupán arra aspiráló Orbán Viktor igazából nem lett volna miért eltitkolja ezt a találkozót: a választói szemében még valószínűleg növelte is volna az ázsióját, ha kiderült, hogy vele tárgyalt az Oroszországi Föderáció akkori miniszterelnöke (2009-ben vagyunk, akkor egy ciklus erejéig az orosz alkotmány előírásai miatt egy cikluson át Dmitrij Medvegyev volt az elnök). Mi történhetett abban a kurta néhány percben, amitől az eredendően oroszellenes, egyébként is gyanakvó Orbán Viktor hirtelen oroszbaráttá vált?

Nem tudjuk, és ha tudnánk, sem volnánk képesek bizonyítani. Fjodor Mihájlovics Dosztojevszkij és az ördög esete dereng elénk, mármint Cseh Tamás és Bereményi Géza dalából.

„És Párizs fertő lesz az új eszméivel,
A Miért helyett csak a Hogyant keresi majd, mivel
Érdekesek az emberek!

Így jut el az Emberhez az Intézmény helyett.
Szólt a hang és nevetett ott a hát megett:
Hihihihi, Dosztojevszkij

Így maradt végül ott Fjodor Mihajlovics,
Rázva zúgó fejét, gondolata sincs...
Hogy itt mi lesz – ki érti ezt?”

De van ennél még egy fokkal veszélyesebb fordulat is a Meduza írásában. Ha az igaz, akkor tudjuk mától, mivel tartják sakkban a magyar miniszterelnököt.

„Több népszerű elmélet is létezik Orbán Viktor ilyen oroszbarát politikára való átállásának magyarázatára. Az első szerint az orosz hatóságok zsarolhatják a magyar miniszterelnököt: 2017-ben a The Insider feltárta a kapcsolatát Szemjon Mogiljevics orosz és ukrán keresztapával, bűnözőfőnökkel, aki az 1990-es években Budapesten élt, és 2008-ban Moszkvában vették őrizetbe (később szabadon engedték). Orbán 1994-ben, a parlamenti választások előtt kaphatott egy bőröndöt egymillió német márkával Mogiljevicstől; az orosz hatóságok állítólag birtokában van egy videofelvétel, amely ezt igazolja.”

Ejha. Hogy is van ez, hol az az Insider-írás? Itt. Van ebben még durvább is. Megszólalt annak idején az Insidernek Dietmar Clodo is, aki Pintér Sándorról azt mondta, a kilencvenes években havi tízezer német márkát kapott Mogiljevicstől, hogy a magyar rendőrség ne okvetetlenkedjen feleslegesen.

„Clodo vádjait könnyű figyelmen kívül hagyni, mert ő egy olyan ember, akinek finoman szólva sem feddhetetlen a hírneve. Más a helyzet, ha a vádak dokumentáltak. És Mogiljevics pontosan az a fajta ember, aki ezt a megerősítést megkaphatja. A valódi ok, amiért a borítékokat Clodo otthonában kellett átadni a magyar politikusoknak, és nem az utcán, nem az volt, hogy féltette a pénz biztonságát. A pénz átadásának folyamatát Clodo otthonában egy rejtett kamera „biztosításként” lefilmezte, és a felvételeket átadták Mogilevichnek.”

Akkor már érthető néhány eddig homályos mozzanat 1998-ból, De menjünk tovább.

„Mogiljevicset még 2008-ban letartóztatták Moszkvában, adócsalás gyanújával. Mogilevics másfél évet töltött előzetes letartóztatásban, majd 2009 júliusában szabadlábra helyezték, és az ellene indított eljárást „bizonyítékok hiányában” hamarosan megszüntették. Dietmar Clodo szerint Mogilevicsnek a szabaduláshoz meg kellett válnia bizonyos vagyontárgyaktól, és a Kremlnek is szívességet tett azzal, hogy kompromittáló bizonyítékokat szolgáltatott Orbán Viktorról.

„Sajnálatos módon Orbán mostanra bábuvá vált, aki Putyin parancsait követi” – mondta Clodo a The Insidernek. Az üzletember meg van győződve arról, hogy Mogiljevics a szabadságáért cserébe átadhatta a kompromittáló felvételeket Nyikolaj Patrusevnek. Mindenesetre Orbánt váratlanul meghívták Moszkvába, közvetlenül Mogiljevics letartóztatása után, és ekkor Orbán álláspontja éles fordulatot vett.”

Hát, ezt bizony nem tudtuk, pedig az Insider írása 2017. február másodika óta olvasható, nyilvánosan, bárki elérheti. Csak hát – nem magyarul írták. Eddig pontosan 5145 ember olvasta, ami még egy kisebb és magyar lapnál is erősen közepes eredmény lenne... De vajon igaz-e?

Ennek nem vagyok a megmondhatója. Nem vagyok sem Clodo, sem Mogiljevics, legkevésbé Orbán. A dolgok történhettek így és történhettek másként is: azonban ha és amennyiben így történtek, az egyszerű magyarázatot ad Orbán 2009-es pálfordulására.

A Meduza írása szomorkásan idézi fel a választási vereséget, azt, hogy sikerült az ellenzéket „háborúpártinak” aposztrofálni a köztudatban, majd dr. Győrffy Dóra közgazdászt idézi Orbán Viktor Zelenszkijt támadó beszédéről:

„Ez szégyen az egész magyar nemzet számára. Tudom, hogy ön oroszként megérti, hogy mit érzünk most. Mi is megértjük önöket.”

Ért itt már mindenki mindenkit. Ellenzéki magyar az ellenzéki oroszt, kormánypárti magyar a kormánypárti oroszt.

Csak azt nem hittem volna, hogy ennyire és ilyen mélyen értjük mi egymást.

Ismétlem: az Insider írása már több, mint öt éve jelent meg.

Hogy nem vettük észre?

Ezért érdemes oroszul olvasni.

Ma is okosabbak lettünk kicsit – én pedig zárszóként hangsúlyoznám, hogy ez az írás ugyanazt az elvet jöveti, amit a Meduza.

Bemutatja a megismert tényeket, de nem értékeli azokat.

Az az olvasó dolga, amint az is, kinek hisz el és mit.

Meg az is, mit gondol magában erről az egészről.

De ha három-négy héttel korábban kerül elő ez a történet, távolról sem biztos, hogy a mostani magyar miniszterelnököt Orbán Viktornak hívják.

Késő bánat, ebgondolat.

Szele Tamás