Forgókínpad

Forgókínpad

A kommenthuszárok ármádiája

2022. május 05. - Szele Tamás

Ezt meg kell írni, mert nagyon úgy látom, hogy a hazai olvasók egy része sem azzal nincs tisztában, mi is az a háború, sem azzal, mi a sajtó. De abban halálosan bizonyos, miszerint az ő véleményétől függ mindkettőnek a sorsa. Van egy rossz hírem: ez bizony nincs így.

szamitogep_halalfej_huszarok.jpg

Írtam én tegnap egy nem is olyan rövid eszmefuttatást az Insider és a Meduza írásai alapján – meg is jelöltem a forrásaimat tisztességgel – az orosz hadsereg főbb hibáiról. Nem ismétlem meg, elolvasható itt. Őszintén szólva én magam sem gondoltam volna, hogy a kezdeti, viszonylag higgadt eszmecsere az írás alatti kommentekben pár óra alatt olyan átkozódássá fajul – a legprimitívebb szinten, természetesen – hogy az oldalról kell majd sokakat kitiltani. A személyeskedést már nem is mondom, arról minden barom azt hiszi, hogy neki joga van hozzá, mindenki másnak meg kuss. Ez egy roppant szerencsétlen hozzáállás abban a helyzetben, amikor a szerzőnek két mozdulatába kerül, hogy a magából kikelve átkozódót egy életre kiiktassa a lap olvasóközönségéből, tehát nem javaslom. Meg lehet próbálni, meglesznek a következményei.

Hiába volt minden, volt, aki feldobott egy rágalmat, hozzátette, hogy „látott róla videót is!” és hittel hitt a maga igazában (a videót nem mutatta be). Mikor bemutattam a rágalom ellenkezőjének bizonyítékát, annyit válaszolt, hogy a nyugati sajtó meg a magyar is azt mutogat, amit akar, ő meg tudja, amit tud. Hát, ha valaki el sem fogadja a bizonyítást, esélyt sem ad rá, az már valóban menthetetlen. Ment ő is a Tiltottak Útján, a többiekkel.

És végig nem értettem az indulatot, ami ezeket a különben valószínűleg épelméjű és esetleg nem is túlzottan rosszindulatú embereket fűti. Mikor már negyvenkettedszer vágták hozzám, hogy „a Második Ukrán Front ukránokból állt, nem oroszokból, a neve is mutatja”, kínomban elképzeltem, ahogy valamikor a XIX. században belép egy nyalka legény a fehérvári huszárlaktanyába. A toborzótiszt megkérdi:

Aztán maga huszár akar lenni?

Az bizony, instállom.

Lovagolni tud?

Csikós vagyok!

Rendben van. Neve?

Kovács János.

Hol született?

Pákozdon.

Akkor nagyon sajnálom, nem rukkolhat be.

Miért?

Mert pákozdi, nem fehérvári, márpedig mi a fehérvári huszárok vagyunk. Jó estét kívánok!

Szóval, csak akkor lehetett volna igazuk a kötekedőknek, ha fehérvári huszár is csak ott született legény lehet. A mindenségit: a Második Ukrán Front hadseregcsoport szintű alakulat volt, azt aztán nem lehetett volna nemzetiségi alapon összeválogatni, főleg nem egy világháború közepén – korábban meg egyenesen Sztyeppei Front volt a neve, akkor meg a hegyvidéki születésűeket nem vették volna fel? Világos: ez ostoba kekeckedés. Valami olyasmi hajtja, hogy az illető az oroszoknak drukkol. Ehhez mindenkinek joga van, mármint aki nem ukrán, sőt, talán még az ukránoknak is, bár közülük kevesen vannak ilyen véleményen.

Amihez viszont senkinek nincs joga: hazugságnak nevezni pusztán a véleménye alapján, a bizonyítékok vizsgálata vagy egyáltalán, figyelembevétele nélkül egy írást. Hiszen nem is érdekli az illetőt, minek alapján hangzik el egyik vagy másik állítás: neki elég az, hogy nem rokonszenves.

Erről elárulok egy szakmai titkot. Az ember igyekszik tőle telhetően ellenőrizni a forrásait, háború idején különösen kényes vagyok erre. Az invázió első napjaiban még minden sajtótermék lelkesen közölte az orosz és ukrán vezérkarok napi jelentéseit – no, nem a saját veszteségeikről, afölött mindketten elsiklottak, de a túloldalt ért károkat igen bőbeszédűen ecsetelték. Úgy az első hét végén rájöttem, hogy ezek a számok egyszerűen nem lehetnek igazak. Sem egyszerre, sem külön-külön. Ha mindkét fél igazat mondana, ezek ketten elgyőzték volna magukat egymás mellett, az oroszok Kijevben volnának, az ukránok Moszkvában. Persze: propagandisztikus túlzással volt dolgunk, az ukránok az orosz emberveszteségek után írtak egy nullát, az oroszok a szétlőtt „katonai létesítmények” száma után. Néha kettőt. Aztán Konasenkov vezérőrnagy, a moszkvai védelmi minisztérium szóvivője állította minden harmadik nap, hogy megsemmisítették a teljes ukrán légierőt, az meg másnapra monoton rendszerességgel feltámadott. Szóval, az lett a kincstári dezinformáció vége, hogy a harcok második hetétől számítva én már nem is használom sem az egyik, sem a másik fél napi jelentéseit, de más kolléga se nagyon. Hiteltelenek.

Középen lenne az igazság? Az a baj, hogy ott sincs. Ott volt a mariupoli szülészet esete. Amit Grad rakéta-sorozatvetővel lőttek. Az ukrán fél háborús bűnt kiáltott, az orosz fél sorban a következőket állította:

  1. Ők sosem lőttek civil épületre, most sem tették.

  2. De, valaki mégis lőtte a kórházat, csak azok az ukránok voltak.

  3. De mégis, ők lőtték, de azért, mert az épületet megszállta az Azov, és a kismamákat „élő pajzsnak” használták.

  4. Nem is voltak ott kismamák, felismertek egy színésznőt a felvételeken (ezek szerint a színésznőknek tilos teherbe esni is, szülni is).

  5. De végül is az a lényeg, hogy ők sosem lőttek civilekre, most sem tették.

Aki ebben a körbejáró halandzsában nem ismeri fel a kapkodó, primitív hazudozást, az nagyon akar hinni a propagandában. És igen: a legtöbb ember azért hiszi el, mert hinni akarja. Hinni akar valamiben, akármiben, bármiben, őszintén, feltétel nélkül, szívből és igazán. Itt nincs „igazság középen”, itt vagy lőtték azt a szülészetet, vagy nem. És hát – lőtték.

Mondjuk még a hithez is lenne mindenkinek némi joga, ha nem járna azzal, hogy másoknak egyelőre még csak kívánnak rosszat, de meglehet, nemsokára tenni is fogják azt, amit egyelőre csak kikáromkodnak-átkozódnak magukból.

De hát nem értik, hogy itt tőlük – és a szerzőtől is – független tényekről van szó? Hogy ez nem egy focimeccs, amit az ő szórakoztatásuk céljából rendeztek? És még a focimeccsen sem azért nyer egyik vagy másik csapat, mert többen vagy hangosabban szurkolnak nekik, hanem azért mert jobban megy neki a játék aznap.

Ez a kommenthuszárság nagyon komoly rokonságot mutat a fociultrák világával. Annyiban azért különbözik is, hogy az ultrák nem csapódnak egyik csapat táborából a másikéba, aki egyszer fradista lett, az is marad, míg a kommenthuszár ma oroszbarát (vagy ukránbarát), tegnap maszkellenes volt, tegnapelőtt az 5G-s telefonok ellen harcolt, még azelőtt meg őrjöngve követelte a légiközlekedés leállítását a „chemtrail” miatt. És így tovább. De azért egy világjárvány vagy egy potenciális világháború esetében mégis nagyobb felháborodást lehet kiváltani egy kellőképpen sarkos, radikális véleménnyel... a balhé kedvéért csinálnák?

Nem, ahogy a fociultrák sem. A fociultraságba beletartozhat ugyan a verekedés, hajigálás, néha még az ustawka (az előre megbeszélt, szabályozott tömegverekedés) is, de a lényege mégis az a dolognak, hogy a focicsapat minden előtt, a focicsapat mindennél fontosabb: ez kovácsolja össze a közösséget alapvetően – és ezt fogadják el azok, akik a közösségbe akarnak kerülni. Csak ennek megvan az a hátulütője, hogy az ultra elhiszi: attól nyer a csapat, hogy ő áldozatokat nem kímélve drukkol nekik.

Hát nem attól nyer. Meg nem is attól veszít. Legyenek erősek: magához a játékhoz igazából semmi szükség nem lenne szurkolókra, zárt kapuk mögött is le szoktak játszani meccseket. A közönség elvileg azért veszi meg a jegyet a mérkőzésre, hogy szórakozzon, azért, mert szereti nézni a játékot, és nyilván egyik csapat jobban tetszik neki, mint a másik. De közönség nélkül is lenne meccs, sőt, még totó is lenne. Eredmények is volnának, bajnokság is.

Így vagyunk ezzel a háborúval is. Ha választási kampány címén ölik egymást a kedves polgártársak, azt sem kedvelem, de nincs szavam ellene, mert végül is hihetik, hogy egyik vagy másik párt győzelmétől jobb lesz az életük, azért vannak a választások, mert a politikai pártok tényleg befolyást gyakorolnak mindannyiunk életére. De azt senki sem hiheti komolyan, hogy egy esetleg világháborúvá fajuló, véres megszállás sorsát az fogja eldönteni, miszerint ő egy harmadik, semleges országban, távol minden döntéshozói helyzettől melyik felet találja szimpatikusabbnak.

Pedig azt hiszik. Lehet, hogy az eszükkel tudják: semmi befolyásuk az eseményekre, de az első hír láttán elfutja az agyukat az indulat és onnantól az érzelmek beszélnek, azok pedig igen rossz tanácsadók. Még saját magával is szembefordíthatják az embert: hány díszpintyet mutassak, aki 2015-ben mocskosmigránsozott, Európát védte a muzulmánoktól, most meg boldogan tapsol Kadirov csecsen Roszgvargyijájának, és büszke arra, hogy ő sosem változtatott az elvein? Hogyha az az elve, hogy a bálványait követi, legyenek azok politikusok vagy labdarúgók, rockzenészek vagy influenszerek, akkor tényleg nem változott nála semmi, akkor a világ mozog körülötte, ő egy helyben áll.

Szóval: kedves kommenthuszárok, billentyűlovagok és -lovaginák, az a nyavalyás helyzet, hogy ezt a cirkuszt nem azért rendezték, hogy a tisztelt nagyérdemű szórakozzon vagy kiélhesse a nézőtéren közösségi hajlamait, netán agresszivitását. Ez komoly. Ehhez a mi véleményünknek a világon semmi köze. Gondoljon az ember bármit is Putyinról vagy Zelenszkijről, az az illetőket kicsit sem fogja befolyásolni semmiféle döntésükben.

Undorító – a Colosseum nézőterén tomboló, vért követelő plebshez hasonlatos – ez a „nézői” hozzáállás. Azok ott a képernyőn nem gladiátorok, nem is színészek, még csak nem is digitális hamisítványok, azok olyan emberek, mint bármelyikünk. Vagy – olyanok voltak. Az ő halálukat gyalázzák meg, amikor hisztérikus civakodásba kezdenek és bőgve védik egyik vagy másik felet.

De akkor hol az igazság, ha se az egyik, se a másik oldalnál nincs és gyakran még középen sem?

Hol itt, hol ott. Keresni kell, kitartóan, kritikusan, ezer helyen utána járva. Én magam csak az ukrajnai helyzet kapcsán harminckét médiumot nézek át naponta vagy inkább félnaponta, a TASZSZ hírügynökségtől és a Meduzától kezdve a luhanszki médiaközpontig és Dugin Katheon című misztikus-áltudományos közlönyéig. Ezek alapján áll össze egy nagyjából hiteles kép, amin az igazság – hol itt van, hol ott.

Jó, mondaná a kommenthuszár, én biztos ráérek, neki nincs ennyi ideje. Hát én sem szórakozásból teszem, unalmamban: nekem ez a munkám. És igyekszem a lehető legjobban végezni. Olyan elemi hibákat 35 év szakmai múlttal nem követek el, mint a hazugság vagy a hírhamisítás, amikkel vádoltak tegnap. Meg mindig, amikor valakinek nem tetszik, amit írok.

Tessék megérteni: sem özvegy Hózentróger Szilveszterné, barátainak csak Amálka néni véleménye, sem az eseményeket irányító politikusoké nem bír olyan fontos lenni, hogy én ezek miatt hazudjak. Nincs is miért: nem keresek többet vagy kevesebbet a hazugsággal, és nem értem, ha nincs haszna, miért tenném.

Engem az illékony, bujkáló igazság érdekel, amit olyan nehéz elkapni, és ami holnapra „kacagva szalad”, mint Párizsból az ősz Ady versében. Elbújócskázom vele élethosszig, amit megtalálok, megmutatom, aki akarja, hisz nekem, aki nem, az higgyen a Qanonnak.

Hiszen épp ez a baj azzal a fránya igazsággal. Hogy tudni kell, nem hinni.

Összegzésül: ne tessenek kórusban szurkolni, ez nem focimeccs, nem cirkusz, nem alkalom a kellemes, verbális lincselésre a közösségi oldalon és nem más hasonló szórakoztató esemény.

Ez egy háború, annak minden borzalmával.

Miért kell figyelni?

Nem azért, hogy szórakozzunk rajta, hanem azért, mert elérhet még ide is.

Tessenek tudni abban a valószínűtlen, ám nem kizárható esetben, mire számíthatnak és kitől.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása