Lassan nincs társaság, amiben negyedórán belül fel ne vetődne a kérdés: mikor lesz vége Oroszország Ukrajna elleni inváziójának? Amikor meg felvetődik, mindenkinek azt javaslom, hogy meneküljön, cikkcakkban futva, mert úgy nehezebben találják el, és közben keressen fedezéket. Erre a kérdésre ugyanis mindenki csak a saját válaszát hajlandó elfogadni.

Az pedig a legtöbbünkre nincs ráírva, hogy ukránbarát vagy oroszpárti, mi több, ennek a konfliktusnak nincs valódi köze a magyar belpolitikához sem (bár a kormánypártiak markánsabban oroszbarátok), tehát ha az őszinte véleményét mondja az ember, ötven százalékos esélye van egy ordítozó veszekedésre, nehézlovassági becsületsértések váltásával. Én általában ismeretleneknek diplomatikus választ szoktam adni – körülbelül olyasmit, hogy akkor lesz a háborúnak vége, amikor mindenki abbahagyja. De most rájöttem, hogy ez a közhely még igaz is a jelen speciális körülmények között.

Mégpedig szó szerint igaz. Ugyanis megnyerni már nem lehet, mármint orosz részről, és ukrán részről is a harci helyzettől függ, mit neveznek győzelemnek. A háború elején például úgy határozták meg Kijevben ezt a fogalmat, hogy az orosz csapatok kerüljenek vissza oda, ahol február 24. előtt voltak (vehemensebbek hozzátették: meg ahol a születésük előtt tartózkodtak), pár napja viszont Aresztovics elnöki tanácsadó azt tekintette győzelemnek, ha Ukrajna minden pontjáról, tehát a szakadár népköztársaságok és a Krím területéről is távoznak.

Orosz részről valószínűleg az első héten volt csak világos a cél: Kijev elfoglalása (ha lehet, menetből), a mostani kormány leváltása, oroszpárti bábkormány megválasztatása, ha meg nem választják őket, kinevezése, szakadár köztársaságok bekebelezése, aztán valamikor a közeli jövőben Ukrajna és Fehéroroszország felvétele az Oroszországi Föderációba, miáltal lehetségessé válik végre egy konfliktus a közeli NATO-tagállamokkal. Ez valahogy megbukott már az első ponton, ugyanis Kijevig sem jutottak el. Azóta pedig minden nap mást hívnak győzelemnek, Bucsa előtt még Ukrajna demilitarizálást, „denácifikálását” és az összes vitatott területről való lemondását követelték, Bucsa után a „denácifikálás” egyre ritkábban hangzik el, viszont tulajdonképpen már tényleg nem lehet tudni, miért harcolnak, mit akarnak elérni. Valószínű, hogy ha egyáltalán elérnének bármi komoly eredményt, Putyin azonnal lefújná a mérkőzést és közölné: pont ezt akarták, semmi mást – mert kezd nagyon sokba kerülni a meccs. Pénzben, emberéletben, hadianyagban, gazdasági lehetőségekben, nemzetközi tekintélyben egyaránt.

De egy feltűnő – vagy annak tekinthető – eredmény nélkül nem vonulhatnak ki az orosz csapatok, és Ukrajnában marad minden mosógép. Szóval, most alakult ki az, ami az első világháborúban Verdunnél: az állóháború, a vérszivattyú. Jó – vetné közbe egy komoly hadtörténész – de annak nem politikai, hanem hadászati okai voltak, csakhogy ezeket a hadászati okokat a korábbi politika idézte elő. De lássuk, milyen frontokon zajlik az ukrajnai háború?

Öt főbb frontja van, ezek:

1. A legfőbb: Kelet-Ukrajna, ehhez tartozik az egyetlen világosan megfogalmazható cél, vagyis az ukrán csapatok körülzárása az izjumi, donyecki és luhanszki terület közötti katlanban, ha ez sikerül, végső soron egy második világháborús típusú nagy katlancsatában végeznének velük.

2. A mariupoli térség a várossal együtt, ez az Azovsztal erődjét kivéve már elesett, orosz kézen van, viszont az Azovsztal jelentőségéhez képest túl sok orosz erőt köt le

3. Harkiv és környéke, itt éppen most verik az oroszokat a belgorodi határ felé, de kegyetlenül

4. Herszon és környéke: ez is orosz kézen van, ám igen háborog, valószínűleg képtelenség lesz megtartani azt a bizonyos meghamisított népszavazást a „Herszoni Népköztársaság” megalapításról. A terület második embere lett az általam korábban már alaposan kivesézett Kyrylo Sztremouszov, lesz még első is – márciusban még nem volt nagy potentát, de már akkor megjósoltam, hogy lesz ő még elnök is, ezt tartom, a legjobb úton van efelé, bár nagy öröme nem lesz a pozíciójában, de már majdnem elérte. Így legyen ötösöm a lottón. Mondjuk azt is jósoltam, hogy lesz ő még akasztott ember, azt is tartom. Mindenesetre ez a Sztremouszov, aki a koronavírus-járvány kitörésekor még azt is állította, hogy mind az öt gyermekét ő hozta a világra, nem a felesége, már kéri, sőt, követeli a Kremltől a terület annektálását mindenféle referendum nélkül, Moszkvában meg már dolgoznak az ügy jogi hátterén. Ezzel együtt sem hiszem, hogy sikerrel járhatnak, a lakosság nagyon utálja a megszállókat.

5. Szumi és Északkelet-Ukrajna, ez a zóna jelenleg csendes

Hanem van még egy öt és feledik-hatodik hadszíntér is: Odessza és a Kígyó-sziget. Odessza a transznisztriai front megnyitásához volna elengedhetetlen, a Kígyó-sziget pedig Odesszához. Transznisztria Moldova lerohanásához kéne Putyinnak, Moldova lerohanása meg a NATO-tag Románia megtámadásához. Csakhogy mióta elsüllyedt a Moszkva cirkáló, a fekete-tengeri flotta felderítése, kommunikációja megoldhatatlan a Kígyó-sziget nélkül. Azt az oroszok meg szokták szállni, kipakolnak, felszerelik a radarokat, rakétákat, kezdődhet a piknik a senkiföldjén, aztán rendszerint egy-két napon belül megjönnek az ukránok és légi bombázással, drónokkal simára borotválják a szigetet. Másnap visszajönnek az oroszok, és minden kezdődik elölről. Ez már egy kisebb vérszivattyú, és nem lehet leállítani: az orosz erők a sziget nélkül nem mennek semmire, az ukrán erők meg tudják ezt és kiváló csalinak tartják azt a kopár sziklát, aminek korábban az volt az egyetlen nevezetessége, hogy ott van eltemetve a gyorslábú Akhilleusz. De az is lehet, hogy az oroszok tesznek ki csaliként mindenféle radarnak, rakétának tűnő ócskavasat, hogy lekössék az ukránok figyelmét. Akárhogyan is van: mégis az oroszoknak vannak ott állandóan komoly emberveszteségei.

Dolgozik a vérszivattyú a Donbásszban is. Hosszú, elemző cikkben foglalkozik a Meduza az ottani helyzettel, ennek alapján azt állapíthatjuk meg, hogy az ottani állóháborút majd az dönti el, melyik fél birkózik meg jobban a két nagy ellenféllel: az egyik a rá támadó ellenséges tüzérség, a másik a Szeverszkij Donyec folyó.

Mikor május elején odaértek a harcok, minden megállt, ugyanaz ismétlődik: az előrenyomuló (akár ukrán, akár orosz) erők megpróbálnak átkelni a folyón, de az ellenséges tüzérség sikeresen megakadályozza ezeket a kísérleteket, megsemmisítve az átkelőket és az előretolt ellenséges egységeket. Minden kilométer véres mindkét fél számára, és a kulcskérdés az, hogy az orosz hadseregnek lesz-e ideje kihasználni előnyét, mielőtt az ukrán erők széles körben használnák a nyugati precíziós fegyvereket.

Harkiv környékén, a várostól északra és északnyugatra sikeresen nyomulnak előre az ukránok. A Meduza katonai szakértője szerint az orosz hadvezetés maga provokálta ki ezt az offenzívát azzal, hogy (legkésőbb április második felében) harcképes csapatokat vont ki a térségből, beleértve valószínűleg a tüzérség jelentős részét is. Hogy ezeket az egységeket hová vonták vissza, nem tudni: legalábbis a fronton nincsenek. Az orosz egységeket a Donbassz önhatalmúlag kikiáltott köztársaságaiban mozgósított egységek váltották fel. Nem tudták elrettenteni a támadó ukrán erőket.

Ternova térségében (Harkivtól 30 kilométerre) az ukrán csapatok május 10-én elérték a belgorodi régió határát. De összességében itt (legalábbis egyelőre) semmi szörnyű nem történt az orosz hadvezetés számára: még áprilisban az orosz csapatok több száz kilométeres fronton vonultak vissza az államhatár mögé. Tehát aligha kell ukrán offenzívára számítani Belgorod ellen, ami megsértené az Oroszországi Föderáció határát. Egy ukrán szárazföldi támadó hadművelet orosz területen szóba sem jöhet – ez kiszámíthatatlan választ váltana ki a Kremlből. Ugyanakkor egy ilyen műveletnek jelenleg nincs is stratégiai értelme.

Sokkal veszélyesebb lehet az orosz csapatok számára az ukrán erők előrenyomulása Sztarij Szaltov és Csugyev falu felől kelet felé, Kupjanszk irányába. Itt található az egész orosz csoportosulás fő logisztikai központja az északi Donbasszban. Az ukrán offenzívát azonban korlátozza a terep: a Szeverszkij Donyec folyó, amelynek partján sűrű erdő húzódik. A Sztarij Szaltov felőli oldalon az átkelés gyakorlatilag lehetetlen: a folyón több száz méter széles víztározót hoztak létre. A faluban lévő hidat felrobbantották, de a víztározótól északra – Verhnyaja Piszarevka közelében – van egy gát, amelyen elméletileg át lehet kelni a Donyecen. Eddig azonban az ukrán csapatok nem tettek ilyen kísérletet.

Délen (Csugujev közelében) az ukrán erők még március végén és április elején hídfőállást létesítettek a Szeverszkij Donyec bal partján, de azóta az ottani offenzívájuk leállt.

Május elején az ukrán csapatok megpróbáltak átkelni a Donyecen nagyon közel (nyugatra) Izjum városához, ahol az orosz csoportosulás főhadiszállása és nagy hatótávolságú tüzérsége található. Az offenzíva a jelek szerint kudarcot vallott, és az orosz védelmi minisztérium közzétett egy videót arról, hogy egy ukrán pontonhíd Protopopovka közelében légicsapás következtében megsemmisült. Azóta valószínűleg további kísérletek történtek a folyón való átkelésre (Csepelja közelében), de nem jelentettek nagyobb ukrán erők előrenyomulását Izjum felé. Az ukrán hadvezetés nyilvánvalóan nem tud itt nagy egységeket ellátni: nincsenek megbízható átkelőhelyek.

Az orosz erők helyzete azonban Harkivtól keletre továbbra is fenyegető marad: a front itt (bár a Szeverszkij Donyec „védi”) 160 kilométeren át húzódik. Nagyon valószínű egy újabb nagy ukrán offenzíva Kupjanszk irányába, amely az egész Izjum melletti csoportosulást kritikus helyzetbe hozná. És ez a Donbasszban lévő orosz erők nagyobb része. A Szeverszkij Donyec folyó (még a jelenlegi háborúban az offenzíva előtt álló összes nehézség ellenére is) nem nevezhető leküzdhetetlen akadálynak.

Részletezhetném tovább is a donbásszi helyzetet – ez csak egy apró szegmense – de mindig az jön ki, hogy ezt a csatát, amit az orosz hadvezetés döntőnek szán, az fogja megnyerni, aki tüzérségi fölénybe kerül és tovább győzi emberrel. Hoppá, kiáltanak fel az oroszbarátok: hiszen az Oroszországi Föderációnak 140 millió lakosa van, Ukrajnának csak 40 millió, máris győztünk!

Nem, kérem. Az Oroszországi Föderáció nem küldheti Ukrajnába az összes lakosát, mert akkor ki lesz a boltban? De még az összes katonáját sem küldheti oda, mert mellesleg a világ leghosszabb szárazföldi határát kell őrizniük. És kevés szomszédjukkal felhőtlen a viszonyuk, ami azért nem teljesen véletlen. Szóval, még ha sikerülne is összehozni egy általános mozgósítást, az 2-300 ezer kiképzetlen újoncnál többet nem öltöztetne egyenruhába, főleg, mert nem állhat le az amúgy is nagyon recsegő-ropogó gazdaság sem. A Wagner csoport különben is minimum 600 ezer fős erősítést kért, annyival tudnák garantáltan megnyerni a háborút. Bár szerintem ahhoz az is kéne, hogy a mostani orosz hadvezetést az utolsó emberig váltsák le, de ez az én magánvéleményem.

Hogy a Donbássznál maradjunk: jelenleg a tüzérség tekintetében mennyiségi szempontból az oroszok állnak jobban. Az orosz tüzérséget azonban nem mindenhol használják hatékonyan – a probléma az, hogy a tüzérségi hadosztályok Orlan–10-es rendszeresített drónjai kevesen vannak és túl központilag használják őket: a frontvonalban lévő csapatok nem mindig tudnak hatékony felderítést végezni és tüzérségi tüzet hívni az azonosított célpontokra.

Minőségi szempontból azonban rövidesen az ukránok kerülnek előnybe, a Nyugatról érkező tarackoknak és a hozzájuk szánt nagy pontosságú lövedékeknek köszönhetően. Az ukrán hadsereg számára viszont problémát jelent majd a számára szállított lövegek túlságosan heterogén összetétele (M777-es vontatott ágyúk az USA-ból és Kanadából, Caesar önjáró lövegek Franciaországból és PzH 2000-esek Hollandiából stb.), valamint a karbantartásukhoz szükséges személyzet és létesítmények hiánya az országban.

Az egyáltalán nem képezheti ellenben vita tárgyát, hogy az ukrán tűzvezető rendszerek pontosságban, gyorsaságban messze felülmúlják az oroszok hasonló rendszereit: voltaképpen az orosz fegyveres erők is nagyon jól ismerik az alapelveket, de ami náluk még csak papíron létezik, vagy ami ennél is rosszabb: azért nincs, mert ellopták az árát, az az ukránoknál már működik is.

Szóval, mégis oda lyukadtunk ki, hogy a fene se tudja, ki nyeri meg ezt a háborút, már ha egyáltalán megnyerhető.

De az erőviszonyok annyira kiegyensúlyozottak, az egyik fél erényei és a másik hibái annyira kiegészítik egymást, hogy szerintem inkább csak abbahagyható.

Azt meg jelen politikai helyzetben nem fogják tenni.

Felejtsük el Putyin mesebeli vagy csak kis szériában létező csodafegyvereinek legendáját: hosszú, véres harcoknak nézünk elébe.

Szele Tamás