Utóbbi időben – mióta Oroszország megtámadta Ukrajnát – még a magyar sajtóban sincs nap, hogy valamelyik vérmes putyinbarát (szándékosan nem oroszbarátot írok, az orosz egy nép, és nem a néppel van baj, hanem a vezetőjükkel) ne álmodozna írásban a kommentek között arról, hogy „írogatunk, írogatunk, de egy szép napon majd úgyis eljönnek a firkászokért és elviszik őket”.

Mondjuk ehhez az kéne, hogy Magyarországot megszállja az Oroszországi Föderáció, de arról is szoktak álmodozni az ilyenek. Általában véve: nagyon sok politikai radikális örülne hangoztatott véleménye alapján, ha mindazt az erőszakot, amit ő szadista képzelgései közepette a sajtómunkásoknak vagy csak a vele egyet nem értőknek kíván, egy erre alkalmas szervezet váltaná valóra, ő csak felhívná őket, névtelenül, és azok már vinnék is, akit feljelentett.

Volt már ilyen Magyarországon, a nyilas korszakban is, a Rákosi-korszakban is, az sem túl meglepő, hogy mivel a két időszakot alig pár „koalíciós” év választotta el egymástól, rendszerint ugyanaz súgta be az embereket a Hűség Házában, mint aki később az államvédelem mindenféle szerveinél. És nem kétlem, hogy a mostani szájjalbátrak is azoknak a hajdani spicliknek a szellemi, lelki örökösei.

Egyelőre nincs lehetőség állami vállalkozásba adni vágyaikat Magyarországon, mintegy kiszervezni a Cégnek, ők maguk meg csak a billentyűzeten gátlástalanok, fizikailag nem támadnak (a törvény is bünteti, bár bünteti az a névtelen, online fenyegetőzést is, csak nem tudnak róla), de azért van ország, nem is messze, ahol tényleg elég egy telefonhívás, és viszik a megvádoltat.

Persze, hogy a kedvencük, Oroszország az.

Annyira, hogy már a sok viharban edződött orosz sajtó is szörnyülködve mutatja be a példákat. Aki ott kimegy egy tüntetésre, első alkalommal komoly pénzbírságot kockáztat, másodszor még komolyabbat, harmadszor már tizenöt évet. Körülbelül tizenötezren vannak már rács mögött vagy béketüntetésért, vagy azért, mert „megsértették az orosz hadsereget”, esetleg „hamis információkat terjesztettek” (vagyis nem az állami csatornák híreit a háborúról, mely különben hivatalosan nincs is). Lehet mondani, hogy „ez így volt ott mindig”, és tényleg volt hasonló már Rettegett Iván opricsnyinája óta nagyon sokszor, de azt még a sokat tapasztalt oroszok is undorral emlegetik, ha valakit besúgnak. Ha még ráadásul a családtagja, munkatársa, ismerőse teszi, attól már ők is csak borzadni tudnak – mármint a feljelentőtől. A The Insider néhány ilyen esetet járt körül, ezeket mutatnám be.

Penzában iskolások jelentettek fel egy tanárt, aki a háború ellen szólalt fel, míg Szása Szkocsilenko szentpétervári művész, aki egy szupermarketben az árcédulákat háborúellenes propagandával cserélte ki, akár 10 év börtönbüntetésre is számíthat egy nyugdíjas feljelentése után. De ez semmi: Elmira Khalitovát a saját apja jelentette fel.

A hölgy már tizenhárom éves kora óta aktívan kifejezte álláspontját a jelenlegi oroszországi kormány ellen, és gyűlésekre járt. Most Elmira 21 éves, apjával szinte semmilyen kapcsolata nincs annak alkoholizmusa miatt. Nem voltak politikai konfliktusaik, de Elmira tudta, hogy a férfi radikálisan kormánypárti nézeteket vall.

„Nagyon szereti Szolovjovot, érdekli a politika. Mivel alkoholista, nincs mit csinálnia, csak ül otthon, és nézi ezeket a műsorokat. Egy bizonyos ponton elkezdtem félni tőle, és nem tartottam vele többé kapcsolatot. Néha meglátogatott, amíg a nagynénémnél laktam, és azt mondta, hogy bolond vagyok. Egyszer hazahoztam egy plakátot egy tüntetésről, amin az állt, hogy „Jogom van szavazni!”, és kiakasztottam az ajtómra, még 2017-ben. Azt gondoltam, hogy ez vicces. Amikor átjött, folyton rámutatott, és azt mondta, hogy hülye vagyok, Maria Zakharova pedig egy okos nő. Legtöbbször bejött, szidott az ellenzéki nézeteim miatt, és elment. Mivel alkoholista, hallucinációkkal küszködik, gyakran viselkedett agresszíven velem szemben”

Néhány héttel ezelőtt a rendőrség kiment a lakásba, ahol Elmira apjától külön élt. Kiderült, hogy az apja feljelentést tett ellene. A rendőr elmagyarázta a feljelentés lényegét: állítólag írt volna valamit az interneten, amiben lejáratta az orosz csapatokat, és oroszok meggyilkolására is felszólított. Az apa feljelentést tett a rendőrségen, mert szerinte a lánya oroszok meggyilkolására szólított fel.

„Soha nem szólítottam fel oroszok vagy mások meggyilkolására, ezért azt hittem, hogy részegen olvasta néhány ártalmatlan VKontakte-bejegyzésemet, és kitalált valamit. Nem posztolok semmi törvénytelent. A rendőr azonnal bocsánatkérésbe kezdett a telefonban, mert az apám írta a feljelentést, ráadásul részeg volt.”

A rendőrök elismerték, hogy Elmira apja nem volt magánál, de mivel mégiscsak volt egy feljelentés, megkérték a lányt, hogy jöjjön be a kapitányságra:

„Meglepett a reakció gyorsasága – reggel megírta a feljelentést, és már 11 órakor a lakásban voltak, ami elképesztő, mert volt már olyan családon belüli erőszakos epizód, amikor egyáltalán nem jöttek, de ezúttal a reakció azonnali volt. Egy magas rangú tiszt várt, akit nagyon érdekelt egy olyan súlyos bűncselekmény, mint a „felhívás az oroszok meggyilkolására”. Egyáltalán nem értettem, hogy milyen felhívásról beszélünk, teljes képtelenség volt. Végül megértettem, hogy nincs is miről beszélni. Azonnal elmondtam neki, hogy apám alkoholista és elmebeteg, mert rendszeresen hallucinál. Zsukov marsall rendszeresen telefonál neki, állandóan az ellenséggel harcol a lövészárkokban, vagy a magánrepülőgépét vezeti.”

Elmira megúszta a büntetést, és még egyszer, utoljára felhívta telefonon az apját. Megkérdezte tőle:

- Miért jelentettél fel? Hiszen nem történt semmi.

- Hát, tőled bármire számíthat az ember, úgy döntöttem, hogy biztosra megyek...

Remélem, azóta rájött, hogy már nincs lánya.

A másik eset a jekatyerinburgi Sztasz Petrové. Ő egy nagy cégnél dolgozik, és egy munkahelyi csevegésben kifejtette véleményét Oroszország ukrajnai inváziójáról, ami kiváltotta hazafiasan gondolkodó kollégái haragját:

„Nem túl hízelgő módon beszéltem az Orosz Föderáció fegyveres erőiről, az orosz hadsereg szimbólumairól, feladatairól és kilátásairól. Az egyik ilyen „hazafi” feljelentett engem. Ezt csak utólag közölte velem. Ezt megelőzően fizikai erőszakkal fenyegetett meg. Ő egy volt ezredes, aki az egyik háborús övezetben is szolgált. Ugyanakkor a rendőrség nem vacakolt, eljárást indított, mindent jegyzőkönyvbe vettek, mintha ők oldották volna meg a bűncselekményt, és ez a kollégám volt a tanú.”

Sztasz végül harmincezer rubeles (körülbelül 150 ezer forintos) pénzbüntetést kapott, de szomorúnak látja a jövőjét, hiszen júliusban a cég minden alkalmazottját átvilágítják állambiztonsági szempontból.

„A minősítésen biztosan nem fogok átmenni. Utána pedig ki fognak rúgni a megfelelő képesítés hiánya miatt. Vagy áthelyeznek segédmunkás pozícióba, havi 15 ezer rubeles fizetéssel.”

A spiclinek ettől nem lesz jó, csak Sztasznak lesz rosszabb: de ilyen a besúgók lelke, ők önzetlenül gonoszak, nem a haszonért teszik.

Már írtam, hogy Penzában iskolások jelentették fel tanárukat, Irina Genet, aki egy velük folytatott beszélgetésben az orosz hadsereg ukrajnai akciói ellen emelt szót. Lássuk az ő esetét is, mivel sokat tudunk az ügyről. Egy sportiskoláról van szó, amelynek csapata Csehországba utazott volna egy mérkőzésre – de az út elmaradt. Irina megpróbálta megmagyarázni a diákjainak, hogy miért maradt el az európai utazásuk.

„Amíg Oroszország nem tanul meg civilizáltan viselkedni, addig ez így marad. Persze, hogy ez rossz, ehhez semmi közötök, ti ártatlanok vagytok. Egyetértek. De mi egy latorállam vagyunk, mint Észak-Korea. Nem fogadnak el minket sehol, mert ez... A nemzetközi közösség meglepődik azon, hogy lehet így viselkedni egy civilizált világban. Hát mit lehet tenni?”

A tanárnő ellen az Orosz Föderáció Büntetőtörvénykönyve 207.3. cikkének 2. része alapján indult eljárás az Orosz Fegyveres Erőkről szóló hamisításokkal kapcsolatban. Most ötmillió rubelig terjedő pénzbírsággal vagy 10 évig terjedő börtönbüntetéssel néz szembe.

Korábban említettem Szása Szkolicsenko esetét is, ez azért érdekes, mert megvan a feljelentő vallomása. Mivel engem mindig besúgtak, sosem tudtam, hogy néz ki egy ilyen irat – most végre látok egyet. Szása Szkolicsenko bűne egyébként az volt, hogy az árcédulákat az üzletekben háborúellenes üzenetekkel és az orosz katonaság mariupoli akcióiról szóló információkkal cserélte ki. De lássuk a besúgást (ez leginkább egy kihallgatási jegyzőkönyv), éspedig szó szerint.

„Egy furcsa árcédulát láttam egy nagyon hosszú terméknévvel. Vagyis a termék neve helyett az volt odaírva, hogy „Az orosz hadsereg lebombázta a mariupoli művészeti iskolát. Körülbelül 400 ember bujkált ott a bombázás elől”. Az ár, 400 rubel, szintén rajta volt azon a címkén, és volt rajta vonalkód is, vagyis egy árcédula minden külső jegyét magán viselte.

Rendkívül felháborított ez a rágalom, amit olvastam, mert nagyon aggódom az orosz katonák miatt Ukrajnában, és minden híradást figyeltem erről. Undorodtam attól a papírdarabtól, ezért eltávolítottam onnan, ahol az árcédulák voltak elhelyezve. Felhívtam a biztonsági őrt, és megkértem a pénztárost, hogy hívja fel az ügyintézőt.

Hazavittem a papírdarabot, később a körzeti megbízott az én közreműködésemmel ellenőrizte a helyszínt, és elvette tőlem a papírt.”

A naiv, hazafias bábuska tehát beballagott a körzeti megbízotthoz és riasztotta buzgalmában (jelezném, hogy a mai Oroszországban ezek rendőrhatósági, nem hírszerzési vagy elhárítási ügyek). Mi lett a következménye ennek a patrióta felbuzdulásnak?

Április 13-án a bíróság Szása Szkolicsenkót május 31-ig előzetes letartóztatásba helyezte. A művészt azzal vádolják, hogy „hamis információkat” terjesztett az orosz hadseregről (a Büntetőtörvénykönyv 2. rész 207.3. cikke). Tíz év börtönbüntetés vár rá.

Mariupolban különben bombáztak művészeti iskolát is, drámai színházat is, szülészetet is. Csak a drámai színház óvóhelyén legalább négyszáz asszony és gyermek halt meg. Az épület elé és mögé több méteres betűkkel írták ki: „Itt gyerekek vannak”. Mégis lebombázták.

Tetszenek tudni, ki volt Pavlik Morozov? Mármint azon kívül, hogy szovjet legenda. Tizenhárom évesen 1932-ben a politikai rendőrségen (GPU) feljelentette édesapját, a falusi szovjet elnökét, aki szerinte „dokumentumokat hamisított és banditáknak, valamint a szovjet állam ellenségeinek adta el őket”. Az apát ezután kényszermunkára ítélték, majd később kivégezték. Mire fel a családja Pavlikot csapta volna agyon, ha a legenda igaz volna, csak nem úgy volt: vele egykorú fiúkkal huzakodtak egy puskáért, az meg elsült, az végzett a spionfiókával. Természetesen nem csak legenda lett belőle, hanem kötelező olvasmány is, írattak róla dalokat, verseket, színdarabokat, operaelőadást, kiadták hat életrajzát, szegény Eisensteinnel még egy filmet is készíttettek róla, csak annak már elmaradt a bemutatója: de holtában többet segített a szovjet rendszernek, mint életében, habár eleven korában is annyira igyekezett, hogy az minden tisztességes ember számára gyomorforgató.

Hát én úgy érzem, ez a besúgó Pavlik Morozov támadt fel, nem testi valójában, de ezen a világon bolyong a nyughatatlan lelke és költözik testből testbe, néha egyszerre többeket is megszáll.

És nem csak orosz földön.

Tessék nekem elhinni, tapasztalt ember vagyok, súgtak be már engem is annyiszor, hogy számát se tudom: aki ma szóban, írásban őrjöng, hőbörög, átkozódik, felebarátja vérét kívánja, az az első adandó alkalommal fel is jelenti, aki nem tetszik neki.

Pavlik Morozov feltámadott és most közöttünk jár.

Vagy tán meg sem halt.

Szele Tamás