Forgókínpad

Forgókínpad

Egy patrióta pacifizmusa

2022. június 28. - Szele Tamás

Úgy hadakozik egymással Ukrajna ügyét illetően a magyar közvélemény, mintha legalábbis a Hortobágyon folynának a harcok és a Vérmezőt bombáznák. Ami igen nagy ostobaság részünkről, bár az nagyobb volna, ha nem is foglalkoznánk a kérdéssel – előttem nem kétséges, hogy a felkorbácsolt magyar indulatok a csúcsra járatott Kreml-propagandának köszönhetőek.

roman_anin.png

Rendben van, de a dolog akkor sem olyan egyszerű, hogy az egyik oldal csupa angyalokból, a másik kizárólag ördögökből áll mind egy szálig, sőt, az a közhely sem igaz, hogy „az igazság valahol középen van” – itt bonyolult, távolról sem fekete-fehér a valós helyzet, csak ha a valósággal foglalkozunk, akkor már nem fogjuk elhinni azt a népmesei egyszerűségű világképet, amit főleg az orosz propaganda sugall (bár az ukrán se sokkal árnyaltabb) és ami azért bolondítja meg a fél világot, mert most nem mindig van idejük kétfélét gyártani belőle, és Európába például leginkább az orosz belföldre szánt, a helyi átlagpolgárra szabott, végletekig leegyszerűsített változat jut el (annyi szűrést tapasztalok azért, hogy amelyik orosz hírügynökségnek, médiumnak van angol nyelvű oldala, azoknak a tartalma ritkán egyezik az eredeti, orosz nyelvűvel – az orosz frissebb és több mindent tartalmaz). Persze, hogy úgy hat a felkészületlen magyar olvasóra, mintha fröccs helyett vodkával itatnák.

Ma viszont egy kifejezetten orosz, hazafias alapokon álló, de ennek ellenére vagy épp ezért ellenzéki szerző írását mutatom be arról a kérdésről, hogy miért lenne a legpatriótább dolog, ha az orosz hadsereg kivonulna Ukrajnából. Sok ismerős helyzetet látunk majd benne... az illető egyébként Roman Anin, a „Fontos történetek” (Важные истории) főszerkesztője, Természetesen ezt a lapot is betiltották orosz földön, mint még annyit – de térjünk az írásra. A címe:

Mi történik, ha Putyin legkedvesebb háborús álma valóra válik?

Avagy miért kell az igazi orosz hazafiaknak azt akarniuk, hogy a hadsereg minél hamarabb elhagyja Ukrajnát?”

Szó szerint kell idéznem, ugyanis Anin mesternek annyira markáns a stílusa, hogy még fordításban is sajátos zamata van:

A háború ötödik hónapjában az orosz közvélemény az úgynevezett „különleges katonai művelettel” kapcsolatban konvencionálisan három táborra oszlik. Az egyik póluson a vérszomjasok tábora áll. Pártjuk programja egyszerű: „Egy lépést se hátra! Töröljétek el az ukránokat és városaikat a föld színéről! Ha ellenállnak, akkor atomfegyverekkel csapunk le rájuk! Mindannyian meg fognak halni, mi pedig a mennybe jutunk.” A másik póluson a másként gondolkodók tábora áll a jól ismert retorikájukkal: „A háború gonosz! Putyin egy háborús bűnös!”

Nincs értelme e két ellentétes tábor álláspontját megvitatni: semmi közös nincs bennük, a világról alkotott nézeteik soha nem fognak közeledni egymáshoz, és ami a legfontosabb, kisebbségben vannak. Sokkal fontosabb és érdekesebb, úgy tűnik nekem, hogy a középen lévőkről beszéljünk – a kétkedők táboráról, azokról, akik így érvelnek: „A háború gonosz, de...” – és ezt a „de”-t egy egészen más szöveg követi: „a háborúban mindig a saját népünket kell támogatni”.

Mivel Putyin kezdte ezt a háborút, nem veszíthetjük el, különben Oroszországnak vége.

Ez a retorika először olyannak tűnt számomra, mint egy könnyed kiegészítés a „vérszomjas” napirendhez, a „tisztességes hazafiak” egyfajta kiáltványa: helytelennek tűnik támogatni az ukránok tömeges meggyilkolását, de még rosszabbnak a saját hadsereg vereségét kívánni. Ám ahogy elkezdtem hallani ennek a retorikának a visszhangját sok ember beszédében, köztük azokéban is, akiket én magam is tisztességesnek tartok, rájöttem, hogy ez egy sokkal általánosabb jelenség.”

Hát nem mondom, az orosz átlagember is bajban van, ha véleményt próbál alkotni a helyzetről és nem fogadja el azt, amit készen kap (különben ezért is érzem méltatlannak, ahogy minálunk, Magyarországon mint mindenhez, ehhez is „szurkolótábori szinten” viszonyulunk: a sarkos nézetekhez elsősorban azoknak lenne joga, akik a bőrükön érzik a háború hatásait így vagy úgy). De akkor se feledjük – Roman Anin sem feledi – hogy ezek vélemények. Még ha ténynek, sőt, megváltó, abszolút Igazságnak is hsizik a magukét egyesek.

Nincs értelme megpróbálni megváltoztatni azoknak a véleményét, akik úgy gondolják, hogy az embereket – etnikai hovatartozásuktól függetlenül – meg kell ölni. (…) De fontosnak tartom, hogy megvizsgáljuk a kétkedők érveit, mert az ő véleményük és tetteik nagymértékben meghatározzák, hogy mikor ér véget a háború, és mi történik ezután Oroszországgal.

Jelezném: az orosz és ukrán kétkedőkről van szó, mindenki más csak néző ezen a mérkőzésen, akármiket is kiabál be a pálya széléről és akármilyen hangosan teszi.

A saját hadseregünk ellen mindig nehéz megszólalni, mert általában árulással vádolják érte az embert. Nemcsak a szó közvetlen büntetőjogi értelmében, hanem közjogi értelemben is. „Akárhol is harcolunk, bárki ellen, a sajátjainkat kell támogatnunk” – így gondolkodnak sokan, még azok is, akik az Ukrajna elleni háború kezdete előtt soha nem szavaztak volna erre a háborúra.

Ez az érv azonban nem állja meg a helyét, mert a történelem számos példát ismer arra, hogy a polgárok szembeszálltak, sőt harcoltak országuk hadserege ellen, ha az igazságtalan háborút vívott.”

Itt Anin részletesen elemzi a második világháborús német, Hitler-ellenes ellenállást, akik ugyanezzel a gondolkodással kellett szembeszálljanak, hasonló harcok kapcsán, majd levonja a következtetést:

Ha a hadsereged megszáll egy idegen országot, egész városokat pusztít el rakétákkal és tankokkal, civileket mészárol le, nőket erőszakol meg, és egyes embereket megsemmisítésre érdemesnek nyilvánít, akkor nem szégyen a hadsereged ellen felszólalni. Nem szégyen, ha így teszünk.”

Ugyanis ez a tiltakozás erkölcsi alapú, és nem a haza ellen irányul, hanem inkább érte haragszik. De vegyük azt az érvet, ami szerint ha Oroszország veszít, akkor vége is lesz (nem lesz: de ezen is végig kell menni).

Már négy hónapja riogatnak mindenkit a Szimonjanok, Szolovjovok, Kiszeljovok és mások azzal az érveléssel, hogy ha Oroszország nem nyer, akkor a bolygót nukleáris szemétdombbá változtatja. Ez a retorika elsősorban nem a Nyugatnak szól, hanem a saját lakosságunknak, hogy az félve ugyan, de tűrje a háborút, amíg a kormány ki nem mondja a végső győzelmet, és egy pillanatra se gondolkodjon el azon: „Lehet, hogy ennyi elég lesz?”

Ez a trükk működik. „A háború már olyan messzire ment, hogy bármennyire is utálom Putyint, bármennyire is elleneztem kezdetben ezt az egész szart, most már nincs más lehetőségünk. Ha nem nyerünk, Oroszországnak vége” – mondta egy ismerősöm.”

No, jó. De mi van akkor, ha a Kreml valahogy megnyeri a háborút?

Méghozzá mi lesz speciálisan orosz szempontból? Itt tör elő Anin fekete humora:

Képzeljük el, hogy Putyin legkedvesebb álma valóra vált. Kijev elesett, Harkiv elesett, Odessza elesett, Kadirov lezginka táncot jár az ukrán elnöki hivatal előtt Zelenszkij levágott fejével, Sojgu fehér rénszarvason vezeti a győzelmi parádét, Medvegyevet kivették a spirituszból és kinevezték Kis-Oroszország gauleiterévé, Macron és Scholz bocsánatkéréssekkel ostromolja Putyint telefonon, de nem érik el, mert ő – a nemzet atyja, az orosz föld visszaszerzője – rezzenéstelen arccal áll a Majdan emelvényén, nyugodtan, igazságának és a történelmi pillanat nagyságának tudatában, és nézi a Hrescsatik sugárúton végigcsoszogó, sok kilométeres hadifogoly-oszlopot.”

Igen, sokan álmodoznak erről, minél messzebb élnek Oroszországtól, annál többen: nálunk például az agresszív kommentelők mindegyike. De tényleg: és mi lesz utána?

Akárhogy is forgatjuk ezt a kérdést a fejünkben, a végén mégiscsak két lehetőség marad:

Vagy az orosz hadsereg kivonul Ukrajnából, hullahegyeket, lerombolt városokat és egy új proxy-kormányt hagyva maga után a 2014-ben Ukrajnából elmenekült előző vezetés tagjaiból megalakítva, vagy a megszálló csapatok Ukrajnában maradnak, míg a világ, s még két nap.

Az Ukrajnából való kivonulás egyáltalán nem opció. Mindannyian tudjuk, hogy az ukránok milyen könnyedén kergetik el a nem kívánt vezetést. Miután az utolsó orosz tank is átlépi az ukrán–orosz határt, az ukránok lelkesen elégetik a megszállók által kinevezett Gauleiter Medvegyevet egy kádban a saját kisüstijében, amelyet az Ivanovói Területen, a Ples melletti tanyáján főz.

A viccet félretéve, biztos vagyok benne, hogy senkinek sincs kétsége: az ukránok nem fognak Putyin szabályai szerint élni, ha az orosz hadsereg nem állomásozik az országban.”

Ez már bökkenő, de szentigaz: tehát akkor megszállva kell tartani Ukrajnát nemzedékeken át? Ne legyintsenek, hogy „majd hozzászoknak, eloroszosodnak”, mi sem lettünk törökké százötven év alatt, pedig nekünk is vannak türk gyökereink, aki nem hiszi, kérdezze meg Orbán Viktort.

Tehát már csak a megszállás maradt. De ez a lehetőség még rosszabb, mint a többi.

Először is, ez egyszerűen lehetetlen: Oroszországnak nincs elég katonája ahhoz, hogy megszállja Európa egyik legnagyobb országát. Ukrajna lakossága körülbelül 40 millió (oké, mínusz ötmillió menekült). Az „egy orosz fegyveres 40-50 helyi lakosra” arányt be kell tartani, különben nincs megszállás. Honnan szerez Oroszország több mint 700 ezer katonát? Vagy legalább a felét, tekintve, hogy még azt a 200 ezret is, amely februárban megszállta Ukrajnát, az ország minden részéből gyűjtötték össze nagy nehezen?

Másodszor, biztos vagyok benne, hogy még a legnaivabb orosz katona is megérti, mi vár rá a megszállt Ukrajnában Bucsa, Irpiny, a Mariupol, Kijev, Harkiv, Kremencsuk elleni rakétatámadások, a nők megerőszakolása és az idős emberek meggyilkolása után.

Még most is, a megszállt Herszonban, ahol a helyiek egész életükben oroszul beszéltek, az orosz megszállók gerillamozgalommal néznek szembe: a kinevezett gauleiter kollaboránsainak autóit egymás után robbantják fel. Most képzeljük el, mi fog történni a megszállt Kijev, a megszállt Odessza vagy a megszállt Harkiv utcáin.

Az orosz katonákat éjszaka sikátorokban szúrják majd le, utcasarkon lövik főbe, kereszteződésekben robbantják fel, éttermekben mérgezik meg és belefojtják őket a Fekete-tengerbe. Ezt nem csak az ukrán hadsereg egykori katonái fogják megtenni, hanem egész Ukrajna – az oroszok által meggyilkoltak gyermekei, feleségei, apái és testvérei.

Harmadszor, a megszálló kontingenst etetni kell. Ha egy orosz „tisztességes hazafi” kész elviselni az első két malőrt – vagyis azt, hogy Oroszországnak mozgósítania kell és el kell küldenie az összes mozgósítottat, hogy fenntartsa a megszállást Ukrajnában, valamint, hogy naponta tucatnyi koporsó fog visszatérni Oroszországba átvágott torkú katonákkal –, akkor ha a mi „tisztességes hazafink” kész erre, akkor késznek kell lennie arra, hogy egész életében dolgozzon, csak hogy etesse a megszálló alakulatokat. Mert amíg az utolsó orosz katona is Ukrajnában van, addig a Nyugat nem fogja feloldani a szankciókat, visszaadni a lefoglalt tartalékokat és újra orosz olajat és gázt vásárolni. Ez pedig azt jelenti, hogy Oroszországban évről évre több munkanélküli, szegény és beteg ember él majd.”

Ebből vonja le Anin – szigorúan hazafias alapon – a végkövetkeztetést:

Tehát kiderült, hogy ma egy igazi orosz hazafinak – ha egyetértünk abban, hogy a hazafiság azt jelenti, miszerint azt akarjuk, hogy az országunk éljen és virágozzon, nem pedig azt, hogy tönkretegyük – mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy először is az orosz hadsereg minél hamarabb elhagyja Ukrajnát, másodszor pedig, hogy a Putyin-rendszer minél hamarabb megszűnjön. Ellenkező esetben, ha a háború évekig elhúzódik, Oroszországnak vagy nem marad hadserege, vagy a hadserege magától hazatér. Hogy ennek mi lehet a vége, azt nagyon jól tudjuk a történelemből.”

Nos, kérem, így beszél egy orosz patrióta. Szigorúan orosz nemzeti alapon, a hazája és a népe érdekében. Nem egészen felel meg a Kreml jelenlegi, ködös, különös ideológiájának, de legalább logikus és mindenki számára érthető. Melyet a putyinizmusról nem mondanék el.

Igen, ezzel a háborúval az a baj, hogy még orosz szemszögből nézve sem lehet se elveszíteni, se megnyerni, se fenntartani.

Ezt abba kéne hagyni.

Míg egyáltalán lehetséges.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása