A sajtószakmának velejárója, hogy „a fogott figura lép”, mint a sakkban, ha egyszer elkezdtünk egy témával foglalkozni, azt folytatni kell, ha vannak az ügynek fejleményei, azokról is beszámol az ember, márpedig ma két korábbi témám is tovább lépett előző állapotához képest: nosza, varrjuk el a szálakat.

Az első történet a tegnapi, háborútagadó honleányé, aki be akarta bizonyítani, hogy Ukrajnában semmiféle harcok nem zajlanak, és az ország becsapja az egész világot, hogy fejlesztési pénzekhez jusson. Ostoba, manipulatív hazugság ez, írtam is róla, főleg, mert az volt az érzésem, hogy maga a hölgy kívánja becsapni a világot, hiszen pénzgyűjtést akart indítani egy ukrajnai „tényfeltáró út” céljára. Azt már tegnap bebizonyítottam, miért képtelenség maga az ötlet is, az írás valószínűleg eljuthatott hozzá, mert alig pár órával a megjelenése után visszalépett. A következőt osztotta meg:

Arra azért ügyelt, hogy még a közönségének kelljen szégyenkeznie, mert nem tolongtak nála hat-hétjegyű összegeket lengetve. Mármost egy kitételével még így is vitatkoznék. Az örvendetes, hogy nem megy Ukrajnába zavaró tényezőnek, de azzal a mondata, miszerint „nem elég, hogy ingyen dolgozok, de nem fizetek azért, hogy dolgozhassak” világosan mutatja, hogy fogalma sincs a sajtó működéséről. Ugyanis azok a „leleplező, élő videók”, amiket ő ígért, valahol mégis a sajtó műfajába tartozna, elvégre „tudósítások” akartak lenni. Írásos formával nem próbálkozik, és jól is teszi, az neki nem való – a videós formátum viszont annyiban azonos az írott tudósítással, hogy mindkettő voltaképpen vállalkozás.

Úgy működik a dolog, hogy mondjuk nekem van egy ötletem, amivel megkeresem vagy a munkaadómat, vagy egy olyan szerkesztőséget, amelyikről tudom, hogy érdeklődhet a téma iránt. Leülünk vagy online beszélünk, kivesézzük, mennyire kell nekik az, amit én tervezek (általában nagyon), mennyit tudnak a költségekre szánni (vagy semmit, vagy keveset) és mennyit kapok én tőlük honoráriumként (rendszerint egy közepesnél kisebb, de a szánalmasnál nagyobb összeget). Mármost ha a kereslet és a kínálat találkozik, akkor neki lehet látni a dolognak, ha nem, és mégis szívügyem a téma, akkor jöhet vagy a gyűjtés, vagy a saját finanszírozás, már amennyiben van pénzem. Kis-közepes fontosságú ügyekben nem érdemes gyűjtést indítani, azt a várható honoráriumtól függően megfinanszírozza az ember saját maga, ha kell, nagyobb dolgokhoz már lehet gyűjteni, csak oda is inkább valami törvényes módszert illik használni, startup vagy közösségi támogatás formájában, mert ha kútba esik a terv, az összegyűlt pénzecskéket bizony vissza kell ám adni. Nem mellesleg, a legtöbb ilyen közösségi támogatási rendszernél be is lehet állítani, hogy automatikusan adózzon a bevétel, és így egy gonddal kevesebb nekünk is, az adóhivatalnak is.

Azonban egyet ne feledjünk: a sajtómunkás mindig fizet azért, hogy dolgozhasson. Egy mezei interjúnak is van költsége: x mennyiségű villamosjegy, kávé, ha nem kínálnak vele, ha vendéglőben találkozunk az alannyal, az éttermi számla: tehát ha tudom, hogy nekem belekerül mondjuk tízezer forintomba egy interjú, és kapok érte negyvenezret, amiből viszont még adóznom is kell, bizony el kell döntenem, megéri-e befektetni a saját pénzemet vagy sem. Ha leforgatok egy dokumentumfilmet, ami még a legbarátibb árakon sem olcsó, akkor érdemes előre gondoskodni arról, hogy legyen rá vevő, különben nekem kell kipengetni a forgatási költségeket. Persze jó vásárló esetén ez bőségesen megtérül, de nem árt az óvatosság, soha ne fogjunk bele ilyesmibe úgy, hogy nincs rá fedezetünk. A saját kollégáinknál adósodnánk el, és nem két fillérrel. Sőt, még egy írott külpolitikai elemzésnek is van költsége: havonta legalább tízezer forintot fizetek ki mindenféle előfizetésekre, lapoknak, szolgáltatásoknak, amelyek nélkül vagy nehezen tudnék dolgozni, vagy sehogyan sem.

Tehát, hölgyem: a profi valamilyen formában mindig fizet azért, hogy dolgozhasson, viszont jó esetben ez megtérül neki. Rossz esetben bukjuk a saját pénzünket is, a honoráriumot is.

Hogy az amatőr ezt nem tudja? Azért amatőr.

Akkor most lássuk a második esetet. Szeptember huszonnyolcadikán foglalkoztam kiemelkedő honi muszkavezetőinkkel, különösen egy írással, mely a hiros.hu-n jelent meg és attól hírös, hogy egyetlen pontos, igazolt, bizonyított állítás sincs benne. De egy sem. Rejtelmes körülmények között születhetett, tele logikai hibával és mély, elkötelezett Moszkva-pártisággal.

Mármost ahhoz nekem semmi közöm, kinek melyik oldal szimpatikus ebben a háborúban, míg nem kezd hamis állításokat terjeszteni a neki rokonszenves ügyet támogatva a sajtóban, de ha megteszi, bizony van közöm hozzá nekem is, másnak is. A kulcsszó ez esetben a „nagy nyilvánosság”, ha a sarki kocsmában mesél valaki vadakat bármiről, azt legfeljebb vagy elhiszik neki, vagy nem, de a sajtóban közölve ez már az egész szakma hitelét rontja.

Kissé döbbenten láttam ma reggel, hogy az általam alaposan elemzett, állításról állításra szétszedett írás jelentősen bővített és átdolgozott formában megjelent a Pesti Srácokban is.

Sajtórókák régi törvénye, hogy „az anyag nem vész el, csak átalakul”, ha valamit egyszer megírtunk, használhatjuk később is, ésszerű határokon belül maradva, mert azt azért mégsem illik, hogy ugyanazt az írást eladjuk öt-hat lapnak is – egyszer meg lehet próbálni, másodszor már nem fog sikerülni, a szerkesztők sem hülyék. Itt az átírásra nem lehet panasz, senki sem állíthatja, hogy ugyanaz jött le a PS-ben, mint a hiros.hu-n. Változtattak rajta, de tartalma és minősége ugyanolyan maradt. Az eredeti címe az volt, hogy:

„Életet egy bőröndnyi dollárért”

a PS-verzióé:

„Hatezer dollár az élet – avagy magyarnak lenni ma Ukrajnában (a PS helyszíni riportja Kárpátaljáról!)”

Nem nagyon erőlködött a szerző az átfogalmazással. Az viszont megejtő, hogy a felvezetőben (leadben) külön felhívják a figyelmet:

„A PESTISRÁCOK.HU ISMERT KOLLÉGÁJÁNAK HELYSZÍNI RIPORTJA. A SZERZŐ NEVÉT BIZTONSÁGI OKBÓL NEM TÜNTETTÜK FEL!”

Nem is érdemes: az első változatot ugyanis szignálta az illető. Annyi különbség tényleg van, hogy íráson belül a mindenféle motívumokat, pletykákat, állításokat áthelyezte, tehát míg az eredetiben a végére került az, hogy:

„Ne mondjátok meg senkinek, hogy újságírók vagytok! Ha megtudják, hogy ti a magyar sajtótól vagytok, bevisznek és kivizsgálnak, hogy nem az oroszoknak dolgoztok-e. Ott aztán azt csinálnak veletek, amit akarnak. A sajtóigazolványt el kell dugni a határon.

Én a csizmámba rejtettem. S bár megvolt a veszélye a határon való átlépésünknek, mégiscsak fűtött autóval, szabadon utazhattunk haza.”

most az írás elején jelenik meg ez az elem:

„Eljött a nap, amikor nem törődve családi, baráti aggodalmakkal egy nagyon kedves kecskeméti kollégával és egy közös barátunkkal Beregsurány felé vettük az irányt. Egy nagyon fontos jó tanácsot kaptunk, ha megkérdezik kik vagyunk és hová tartunk, akármit mondjunk, csak azt ne, hogy újságírók vagyunk.”

A csizmaszár kimaradt, pedig annak volt egy kis rusztikus hangulata. Bekerült viszont – a korábbi verziótól eltérően – a Határ Büfé, ahol lássunk csodát, parkolni és kávézni lehet. Konkrétumok itt sem hangzanak el, olyasmik viszont igen, hogy:

„Nagyon cselesek mostanság. Asszonyoknak nem engedik átvinni az autót, hacsak nem az ő nevükön van. Hiába mutatják a meghatalmazást. Jöjjön érte az, akié, mondják. Ha ezt megtenné a férfi, aki nyilván hadköteles, már vinnék is a frontra.”

Hát, nem tudom: a Határ Büfé valóban pár száz méterre van az államhatártól, csak az a nem mindegy, melyik oldalon. A térképek kevés segítséget adnak, de a Google Street View végül megoldja a kérdést: igen, a magyar oldalon áll az épület. Erre utal a Mandiner egy régebbi írása is, mely szerint:

„Megtudtam, hogy a „Guszti” fejenként 35 ezret kér a menekültektől egy budapesti fuvarért. Igazán szégyellhetné magát, a határbüfével egyetemben, akik ugyan eddig is 800 forintért adták a zacskós levest, de most mindenre rádobtak még pár száz forintot.”

Hát, ha forintért árusítanak és a térkép is azt mondja, akkor ez bizony magyar oldalon lesz. Viszont felvetődik a kérdés, magyar területen miképpen sorozhatja az ukrán hadsereg a járműveikért érkező férfiakat? Semmiképpen, a szerző elfelejtette, hol van a parkoló és a büfé. Vagy szándékosan fogalmazott félreérthető módon.

Visszatérő motívum ellenben a légiriadó, a 128 halott, akiket az első változatban „ledobtak” Munkácson, a másodikban „lepakoltak” – csak éppen semmi bizonyíték nincs rá, hogy ez meg is történt – ellenben egy interjúalannyal elmondatja, mennyire hitelesek és ellenőrzöttek az írásban szereplő állítások:

„Az ilyen történeteket nem fogják megírni a lapok. Általában úgy döntjük el a szóbeszédből, mi az, ami igaz, hogy amit csak néhányan beszélnek, az lehet, hogy kitaláció, vagy nem egészen úgy van, de amit mindenki beszél, az vélhetően úgy igaz.”

Tehát, ha mindenki azt beszéli, hogy a vajákos Biri néne boszorkány, akkor az is kell legyen. Új állítást is találunk:

„Vannak tehát olyan nacionalista gondolkodású ukránok, akik számára teljesen természetes, hogy a magyarnak nincs ott keresnivalója, magyarnak nem jár zöldség a piacon, benzin a benzinkúton, de kötelessége az életét áldozni Ukrajnáért a fronton, ha a helyzet úgy hozza.”

Ezt azonban egy ungvári hozzászóló igazítja ki, a kommentszekcióban:

„A helyzet valóban borzalmas, de a cikk hemzseg a szóbeszéden alapuló állításoktól, a túlzásoktól, a csúsztatásoktól. Azt írja például: „magyarnak nem jár zöldség a piacon, benzin a benzinkúton”. Ez egy bődületes marhaság, aki ismeri a kárpátaljai valóságot, az tudja, hogy a piacokon – mivel ők laknak a síkvidéken, tehát ők művelik a termékeny földeket – a magyarok többnyire nem veszik, hanem eladják a zöldségeket. Így van ez Beregszászban, de Munkácson és Ungváron is. Benzint meg az vesz, ainek pénze van, biztosan nem kérdik senkitől, hogy milyen nemzetiségű, a dokumentumok meg ezt rég nem tartalmazzák.”

Általában véve rossz a kommentelők véleménye a „kockázatos helyszíni riportról”, különösen a kárpátaljaiaké, a többiek meg nem győzik őket szidni, hazugnak nevezni – azt már magam is tapasztaltam, hogy Budapestről Nagyváradot is, Ungvárt is jobban szokták látni azok, akiknek sarkos a véleménye, mint az ott élő lakosság. A magyar közönség bizonyos, egyre növekvő rétege nem hagyja magát zavartatni a tényektől.

Lehetne még elemezni a „riportot”, csak nem érdemes: az első változat sem volt jó, sőt, a második egyes elemeiben eltér tőle, ha nem is mindenben, de nem lett különb, ellenben uszítóbbra sikerült, valószínűleg az is volt a célja.

A szerzőnek viszont sikerült az egyszer már megnyúzott rókáról új bőrt lenyúznia. Tulajdonképpen nem tilos ez, egy szóval sem állítanám, hogy bármi is tiltja, csak legalább írt volna jobbat második nekifutásra. Szerintem el fogja ő még ezt adni párszor, ha lesz rá vevő.

Az egészen biztos, hogy nem azért írta át, mert én kritikával illettem, hanem azért, mert teljesen, szó szerint ugyanazt még a PS-nek sem lehet leadni.

Hát, mindegy. Csak ez is „fogott figura” volt, ezt is elő kellett venni.

Még az lesz a csoda, ha nem forgatnak belőle dokumentumfilmet, lírai riportot vagy mondjuk jégrevüt.

Főleg a jégrevü műfajában mutatna jól.

Szele Tamás