Elvtársaim, minden a Téli Palota ostrománál kezdődött... illetve nem, ugyanis az 1917-ben történt, én meg csak 54 éves vagyok. Nem lehettem ott, hiszen meg sem születtem még akkor, bár szerintem ha nagyon keresgélne Huth Gergely az MTVA archívumában, találna a videós bizonyítékot a részvételemről a Vörös Októberben.

Legfeljebb csak mérsékelten volna hiteles. Oly kis mértékben, hogy az már szóra sem érdemes. Azt elő se vegyük, hogy bár volt már filmhíradó, ezt az eseményt senki sem vette fel, sebaj, megtette később, utólag az Ejzenstein, a másik bolsevik diverzáns. De hagyjuk az SZK(b)P történetét, lássuk, hogyan kerül ide ez a szamárság.

Úgy, hogy bemutatták a „Blokád” című filmet, mely műalkotás három legfontosabb üzenete a nagyközönség számára az, hogy Göncz Árpád gonosz volt és buta, Antall József bölcs és jóságos, Horváth Balázs meg józan. Szóval propagandafilmről van szó a művészfilm álcája mögött, azért nevezik csak művészinek, hogy szabadabb módon lehessen benne hazudni. Sajnos, ahogy az Elk*rtuk-at, ezt is dokumentumfilmként fogja nézni a közönség legnagyobb része.

Más oka nem lehet annak, hogy Huth Gergely „talált” egy „eltitkolt” videokazettát az MTVA archívumának mélyén, amit szerinte eddig rejtegettek (illetve nem most találta, hanem régebben, egy másik dokumentumfilmhez gyűjtött anyagot, akkor került a kezébe, most csak elővette). Ezen egy muszter volna, egy nyers, vágatlan, forgatott anyag, ami szerinte Horváth Balázs józanságát bizonyítja. Nos, hogy is mondjam csak: itt meg lehet nézni a videót és el is lehet olvasni Huth írását én ugyan könnyen ki tudnám szedni belőle a videót, de – nem fizettem érte, az MTVA-t illeti a jogdíj, ha a Pesti Srácok vagy maga a szerző fizetett, az sem biztos, hogy tartalmazta a másodközlés jogát, de hogy nekem nincs jogom hozzá, míg meg nem vettem: az biztos. Ha ők közölték: bizonyára van hozzá joguk. Mindenesetre legyen övék a felelősség.

Ami Horváth Balázs állapotát illeti, nem megyek bele abba a csapdába, hogy egy harminckét éves ittasság meglétét vagy mértékét boncolgassam, ez még a felvételt megtekintve is szubjektív megítélés kérdése, mindenki döntse el, minek látja azt, amit néz.

Az egész tulajdonképpen egy harmadlagos fontosságú magyar belpolitikai műbalhé valahol a slammelő diáklány és az újabb hatósági áras termékek között, nagy fontossága nem volna, ha az idézett írás nem változott volna rágalomáriává a valamikori Kurír című napilap és kifejezetten az én személyem ellen. Ugyanis a PS főszerkesztője egy fordulattal azt írja:

„A taxisblokád idején a közmédia mellett oroszlánrészt vállalt a propagandafeladatokból a rendszerváltozás egyik leghangosabb lapja, a Kurír is, amelyről az utóbbi években kutathatóvá tett állambiztonsági dokumentumok igazolják, hogy – a Nap TV, a 168 Óra, a Mai Nap, a Reform és más orgánumok mellett – a kommunista titkosszolgálat embereinek bábáskodásával jött lére (a beütött Kontrax vállalat jóvoltából) azzal a feladattal, hogy a rendszerváltozást (vagy ahogy az állambiztonsági iratokban a hatalomátmentésre készülő belügyesek nevezik: a modellváltást) a szerintük helyes irányba terelgessék. Ennek a minden gyanú alatt álló, uszító napilapnak volt a belpolitikai rovatvezetője Szele Tamás, aki blogjának egy 2019-es bejegyzésében nagyon felháborodott azon a híren, miszerint egy kis hidat neveztek el Nagyvázsonyban a néhai Horváth Balázsról, aki a térség kedvelt és sikeres országgyűlési képviselője is volt.

Szele – 29 év elteltével is teljesítve a bolsevik diverzánsra kirótt feladatot – így hazudozik Horváth Balázsról:

„Tehát Horváth Balázsról azért neveztek el hidat, mert 1990. október 27-én vasárnap, a kora esti órákban, szürkületkor erősen dülöngélve integetett a Parlament ablakából? Úristen, akkor sokakról fél Budapestet el lehetne nevezni… Jó, nem ezért. Hanem azért, mert olyan nevetséges volt a jelenet – történetesen magam is láttam, sőt, van róla videofelvétel is, bár nem a legjobb minőségű – hogy megírtuk, és akkoriban elég sokat röhögtünk a részeg belügyminiszteren, amint szó szerint a helyzet magaslatán ingadozott, mint egy középparaszt a téesz kapujában.”

A Kurír egykori rovatvezetője a PestiSrácok.hu tudósításán élcelődik.” (Kiemelések tőlem, Sz. T.)

Bizony, engem idéz, de mutatom is a 2019-es, három évvel ezelőtti írásomat, mert kelleni fog majd a későbbiekben: csodálom, hogy emlékeztek rá, valószínűbb, hogy gyűjtik, archiválják az őket megcsipkedő anyagokat, azért lehetett kéznél. De ez csak vélekedés.

Az viszont nem vélekedés, hanem tény, hogy Huth Gergely főszerkesztő rágalmazza a Kurírt, rólam pedig egyenesen hazudik. Amit be is tudok bizonyítani.

Kezdjük azzal, ami a lapot illeti: ha „minden gyanú alatt álló, uszító” sajtótermék lett volna, akkor bizony Bayer Zsolt is uszított, hiszen abban az időben – és még sokáig – a Kurírnál volt publicista. Álljon itt bizonyítékul a pont ma harminckét éve, pont a taxisblokádról írt első oldalas írása.

Amelyben éppenséggel ironizál az Antall-kormány által talált megoldáson, riksakulikat emleget, „nagy, marha embereket”, akik a benzinhiányos jövőben pótolják majd a géperejű közlekedést. Bizony-bizony, ilyen furcsa országban élünk: az akkori Bayert a mostani Huth uszítónak kellene nevezze, ha következetes volna. Meg ha merné.

Akkor lépjünk tovább, most jön az én szerepem. Én, kérem, 1990 októberében huszonkét éves voltam. Tényleg a Kurírnál dolgoztam és tényleg rovatot vezettem, de nagyon nem a belpolitikait. Annak a vezetését nem bízzák olyan emberre, akinek ez az első főállása a sajtóban, korábban csak külsőzött, ahhoz tapasztalt, edzett, zavaros vizeken is jól eligazodó, idősebb kolléga kell. A belpolitikai rovatot Nagy Attila, majd Frank Iván vezette, én a Monitor rovatot vezettem. Aránytalanul kisebb volt a belpolitikainál és sokkal kevésbé jelentős: lényegében véve egy akkor még ritkaságnak számító, nagyon nagy kapacitású műholdvevő rendszerrel figyeltük a híreket a világ minden nyelvén, videokazettára rögzítettük, lefordítottuk, ami fontos volt, tehát inkább voltunk egy kis, maszek hírügynökség, mint bármi más. Természetesen a magyar híradókat is felvettük minden nap, és egy ideig archiváltuk is, tehát ennyi közöm valóban volt a belpolitikai rovathoz, sőt, volt több is: a Kurírnál eléggé elmosódtak a munkaköri határok, nem vették szigorúan a rovat-beosztást, tehát írtam én oda is, mikor úgy alakult, nem is keveset – azonban épp a taxisblokád idején egyetlen sort sem. Valahogy úgy alakult, hogy akkor még külpolitikát sem írtam szignálva, valószínűleg annyi volt a műszaki feladat, fordítás, rögzítés, miegyéb.

Minket ebből most csak az érdekel, hogy Huth Gergely főszerkesztő rólam hamisan híreszteli, hogy belpolitikai rovatvezető lettem volna: a valóság ezzel szemben az, hogy a Monitor rovat vezetésével voltam megbízva. A kettőt összetéveszteni maximum szándékosan lehet: mintha összekeverné valaki a hadnagyot a vezérezredessel, azon az alapon, hogy mindkettő egyenruhás és mindkettő tiszt.

Lássuk a „bolsevik diverzáns” jelző hátterét! Mint említettem volt, huszonkét évesen igen kevéssé lehetett ez érvényes rám. Én ugyanis még KISZ-tag sem voltam, mindenféle okok miatt. Azonban egy politikai párt mégis tagjának mondhatott: ez az akkori Fidesz volt. Nem is akármilyen alapon, én voltam ugyanis a Tolna megyei csoport egyik alapítója. Szóval, ha nem is lebegtem bayeri magasságokban, de volt szerepem a rendszerváltás korának eseményeiben. Később, mikor irányt váltott a párt, kizártak „tagdíjfizetés elmulasztása” miatt (figyelmeztetés nélkül), de jobb is így, legalább nem nekem kellett kilépni – megtették mások, számosan és jó okkal. Viszont 1990-ben még nagyon is Fidesz-tag voltam.

Szóval akkor ki is a bolsevik diverzáns, főszerkesztő uram?

Amennyiben van nénikéje Sanghajban, aki bártáncosnőként tengeti ledér életét, hajlamos vagyok a feltételezésre, miszerint ő. Amennyiben engem annak nevez, úgy ezt a jelzőt meg kell kapja öntől mindenki más is, aki akkoriban részt vett ennek a pártnak a tevékenységében és ezt azért ön sem gondolhatja komolyan.

Különben világos, hogy mi történt. A nálam pont tíz évvel fiatalabb Huth nem állhat engem, mert tény, hogy elég sokat röhögök azon, amit ők a Pesti Srácoknál művelnek. Ez bizony már így marad, nem leszünk mi jóban soha, amint látom, egyikünk sem szorgalmazza a barátkozást. Hanem a főszerkesztő elmulasztotta ellenőrizni az adatait, esetleg nem is próbálkozott ilyesmivel. Valószínűleg legalább tíz évvel idősebbnek képzelhet a valódi életkoromnál és más téves vélelmei is lehetnek velem kapcsolatban. A rovatvezetést magából az idézett írásomból tudta, és eszébe sem jutott, hogy van más rovat is a világon, mint a belpolitikai. (Egyébként Kónya Imre magyarázatát a Horváth-esetről is tőlem emelte át a saját anyagába, de mivel én is csak idéztem Kónyát, ezt nem is sérelmezem).

A „bolsevik diverzáns” meg egyszerű jelző nála, így hívja azokat, akiket nem szeret. Ettől még sértő és hazug, bíróság előtt is perelhető volna. Ezen még gondolkodom.

A helyzet azonban túlmutat saját magán, egy nagy, komoly társadalmi problémát jelez. Azt ugyanis, hogy emberünk – és mások is sokan – a mostani állapotokból kiindulva akarják megmagyarázni, mintegy visszafelé a harminckét vagy akárhány évvel ezelőttieket. Akit most nem szeretnek, annak egészen bizonyosan szemben kellett állniuk az ő nézeteikkel akkor is, korábban is, mindig is: való igaz, csak az a gond, hogy az ő mostani elveikkel az akkori Fidesz vezetése is szemben állt! A világ nem az aktuális politikai pillanat szerint rendeződik, Orbán Viktor nyolc éven keresztül annak dacára volt a Liberális Internacionálé egyik alelnöke nyolc éven át, hogy később fordult száznyolcvan fokot, és már nem ildomos a kormánymédiában emlegetni ezt a korszakát. Ahogy a 2006-os eseményeket sem magyarázza meg visszafelé a mai, kormánypárti optikával torzító Ek*rtuk, a taxisblokádot sem a Blokád, úgy nem lehet utólag kinevezni az embert bolseviknek, akkor sem, ha mindenkit így hívnak, aki nem ért egyet a mostani kormány követhetetlen tetteivel.

Ez egy ilyen furcsa ország. Nem lehet megfejteni visszafelé gondolkodva, utólagosan, hazugságok, rágalmak útján. Ha meghamisítunk egy fontos momentumot, meg kell hamisítani az összes következményét is, és végül Meseországban találjuk magunkat, nem a valóságban.

Deák Ferencet idézve zárom ezt a tragikomikus írást:

„Ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad.”

De nem ám. Még főszerkesztőknek sem.

Szele Tamás