Sajnos beszélni kell erről, akkor is, ha nincs hozzá túl nagy kedve az embernek. Napok óta attól zeng a közbeszéd, hogy ki újságíró és ki nem az, irgalmatlanul fel vannak háborodva ugyanis a sajtóipari betanított segédmunkások, hogy Baranyi Krisztina rossz tapasztalatai alapján nem állt szóba egyikükkel, sőt, propagandistának nevezte.

Mégsem nevezhette „ezüst páncélos lovagnak”, ha egyszer nem az, hanem bizony propagandista. De mielőtt kifejtem, miért, vegyünk elő pár szakmai alapfogalmat.

Kezdjük azzal, hogy az interjút, annak ellenére, hogy olyan harmincötödik éve dolgozom a sajtószakmában (bár akadnak, akik ezt nem hiszik, mert „sosem hallották a nevemet” – őket minősíti ez, nem engem), én magam sosem találtam kellemes műfajnak. Annak ellenére, hogy én is készítek ilyeneket, havonta többet is, most is a szerelőpadon várja az egyik egy lapnál a fotót, hogy kimehessen, de kötéltánc az ilyesmi, sokkal könnyebben – és érdekesebben, olvasmányosabban – lehet megírni mondjuk egy külpolitikai, vagy bánom is én, belpolitikai elemzést. Az interjúnak a legnagyobb baja ugyanis az interjúalany.

Neki jogai vannak. Joga például, hogy ne álljon velem szóba. Akár közszereplő, akár nem az: jegyzetben megírhatom róla a véleményemet, az publicisztika, és arra érvényes is, hogy a közszereplőnek többet kell elviselnie, mint másnak (de azért mindent ő sem köteles eltűrni), viszont ha egyszer valakivel nem beszéltem, nem közölhetek vele interjút annak alapján, hogy másnak mit mondott. Nekem szabad ennek nem örülni, neki szabad velem nem szóba állni, ez ennyire egyszerű.

Sőt, személyes praxisomban is volt példa ilyesmire, most szándékosan egy viszonylag semleges történetet említek. André Goodfriend már az utolsó napjait töltötte Magyarországon, mikor meghívtak egy rendezvényre, ahol ő is vendég volt, kifejezetten azzal a céllal, hogy készítsek vele interjút. Jó, összeírtam a kérdéseket, angolul tudok, kiöltöztem, amennyire tőlem telt, odamentem. Megkérdeztem egy alkalmas pillanatban, hogy akkor válaszolna pár kérdésemre? Ennek és ennek a lapnak dolgozom.

Nem, ne haragudjak, nem válaszolna.

Miért?

Mert magánemberként jelent meg, napokon belül lejár a megbízatása, azt sem ígérheti, hogy ha másnap bemegyek a követségre, ott már hivatalos minőségben tud válaszolni, ugyanis rengeteg a dolga.

Hm, akkor így jártunk, elnézést kértem és kulturáltan elbúcsúztunk. Ha nem, hát nem. Világos volt, hogy a hibát a rendezvény szervezői követték el: nem szóltak Goodfriendnek, hogy lenne interjú is. Nem dőlt össze a világ, nem sértődtem meg, nem írtam másnap dühös filippikát annak érdekében, hogy Magyarország üzenjen hadat az Egyesült Államoknak (lassan megteszi enélkül is, ha még sokáig ilyen marad a külpolitikánk), tudomásul vettem, hogy az alany nem akarja, a „nem” az „nemet” jelent.

Ennél különben van rosszabb: amikor az alany akar nyilatkozni, de szépen, konzekvensen, logikusan hazudik az embernek. Ilyenben többször volt részem, mint elutasításban: fel kell venni, amit mondott, szó szerint közölni, utána még mindig odaírhatom, hogy ismereteim szerint az állításai nem helytállóak.

A legrosszabb a „visszaolvasós” interjúalany, aki megjelenés előtt elkéri az írást – ha nem kéri, nem vagyok köteles bemutatni, de ha kéri, akkor bizony igen – és átírja. De úgy ám, hogy abból a tulajdon, betűből rakott lovasszobra lesz, márvány piedesztálon, és közli, hogy „vagy így jelenik meg, vagy sehogy!” Akkor többnyire sehogy. Ennek a legextrémebb példája az volt, mikor egy majdnem jeles, mára inkább jeltelen ellenzéki szereplő a már megjelent írásba javíttatott bele 2013 körül nem kevesebb, mint tizenhét alkalommal. Még jó, hogy online sajtóról volt szó, ha nyomtatott lett volna, tizenhét kiadást kellett volna kifizetni... talán senki sem csodálja, hogy azóta nem nagyon tartom vele a szalmai kapcsolatot.

Szóval az interjú sárkányos műfaj, okos ember nem is nagyon erőlteti, ha megy, jó, ha nem megy, még sokkal jobb. Miért olyan fontos mégis a politikai propagandasajtónak?

Azért, mert személyes. Alkalmas bárkinek a lejáratására, megsértésére megtámadására, és a magyar belpolitika nagyjából erről szól. Nálunk már rég nem elvek és eszmék csatáznak, hanem mindenféle emberek tulajdonítanak egymásnak szócsöveiken keresztül csúnya tulajdonságokat. És akkor finoman fogalmaztam meg azt a hazugságáradatot, aminek időnként magam is áldozatul estem.

Nincs még két hete, hogy Huth Gergely, pont a Pesti Srácok főszerkesztője egy írásában „bolsevik diverzánsnak” nevezett és egyúttal megosztotta a nagyérdeművel, hogy én 1990-ben a Kurír belpolitikai rovatvezetője lettem volna. Ezt alaposan cáfoltam volt, válaszul annyi sem érkezett, hogy bocs, elcsesztük. Ők nem csesznek el semmit, ha egyszer náluk bolsevik lettem, diverzáns és belpolitikai rovatvezető, az úgy marad. Mármint az ő világukban.

Ugyanez a mostani ügyben érintett sajtótermék nevezte Bodor Pált haló poraiban a „Securitate beépített emberének”, azt is cáfoltam, arra sem érkezett válasz. Szegény Pali bácsi holtában nem tudott védekezni, azt meg várhatja az ember, hogy ezek a figurák beismerjék a tévedésüket. De mocskolták ők Faludy Györgyöt is, szóval olyanok, mint a kocsmai kötekedő: aki eléjük kerül, abba megpróbálnak belérúgni, pillanatnyi hangulatuk és az általános politikai széljárás függvényében.

A legnagyobb luftot akkor rúgták, amikor egy ismerősömet melegnek és pedofilnak nevezték egy fotó alapján, melyen az illető a fiával együtt fürdette az unokáját. Akkor kitört a botrány, emlékeim szerint a képet levették, a szövegbe nem igazán nyúltak bele, de máig nem bocsátja meg a szerző hölgy, hogy az ő rágalomáriája nem tetszett a sértettnek.

Napestig sorolhatnám akár csak ennek az egy orgánumnak a sajtóetikai vétségeit, de minek? Mindenki tudja, mire számíthat tőlük. A módszerük abból áll, hogy kinéznek maguknak valakit és minden lehetséges, de főleg lehetetlen módon lejáratják, hazudnak róla, ami az eszükbe jut, bemocskolják, fel- és kihasználják, aztán a „sajtószabadságra” hivatkoznak, mint most is. Tőlem nem erős szó a „hazugság”: nincs két hete, hogy rólam is hazudtak, ha nem tetszik nekik, menjünk perre és bizonyítsák be, hogy belpolitikai rovatot vezettem 1990-ben. Nem tudják, mert nem vezettem? Akkor hallgassanak örökké.

Mit is mondott a Baranyi-ügyben egyik munkatársuk, Jeszenszky Zsolt?

„Ha az ember k@rvának áll, akkor b@szni kell”

Jelen esetben ők álltak rosszlánynak és ők sírnak, ha eszerint bánnak velük. A kecske-ügyet már elő sem veszem, azért minden bíróság a maximumot szabná ki, ha lenne feljelentés, de nincs, mert Baranyi Krisztina épp úgy utál bíróságra járni, mint mondjuk én, annál azért mindenkinek van jobb dolga.

Akkor tisztázzuk azt is: ez a történet nem elsősorban politikai pártállásról szól, bár kétségtelen, hogy a kormánymédiában aránytalanul gyakoribb ez a rágalmazó, helyzettel visszaélő magatartás, mint a függetlenben vagy ellenzékiben. Ez azért van, mert mifelénk vannak a sajtópernek költségei, amiket ki kell fizetni, náluk a pénz csak mostanában kezd valamennyire számítani, korábban volt, annyi, mint a pelyva.

De ez akkor sem pártpolitika kérdése.

Ez szakmai kérdés. Ha valaki kontár a szakmában, és a rendelkezésére álló eszközöket rosszul, sőt, rosszra használja, politikai okokból, egyik vagy másik párt támogatása és a vele szemben állók lejáratása céljából, az bizony nem újságíró, akármennyire is az áll az igazolványában, szerződésében, munkaköri leírásában, hanem propagandista. És ne sértődjön meg, ha annak nevezik, ami.

Ne sértődjön meg, ha az interjúalany, akiről a lapja már ezer hazugságot közölt, nem áll vele szóba, és megmondja róla a véleményét.

Egyelőre ott még nem tartunk, hogy mindenki köteles lenne mindenkinek nyilatkozni és mosolyogva tűrni, ha gyalázzák. Ennek semmi köze ahhoz, hogy nekem rokonszenves-e Baranyi Krisztina vagy sem: ez szakmai kérdés.

Ahogy az ember nem köteles azt sem eltűrni, hogy kommentekben gyalázzák, mert nem értenek vele egyet: más az ellenvélemény és más a sértegetés, ha az utóbbira kerül sor, jogos a tiltás. Viszont a kulturált ellenvélemény gyakran még segíthet is – csak az meg ritka, mint a fehér holló, jól is esik, ha előfordul.

A közösségi oldalak nyelvén: Baranyi Krisztina egyszerűen „letiltotta” a PS-t és most azt vitatják, joga volt-e hozzá. Hogyne lett volna joga. Nem „cenzúra” ez, hanem jogos önvédelem.

Ki tehát az újságíró? Szakmán belül eleinte úgy határoztuk meg, hogy „olyan ember, aki lapokba ír és ebből megél”. Aztán ez úgy módosult, 2010 után, hogy „aki lapokba ír és ezért pénzt kap”, mert a megélhetés a mostani honoráriumok mellett már bonyolultabb kérdés. Ezzel csak az a baj, hogy ilyenformán „suszter az, aki cipőt készít és javít, és ezért pénzt kap”, de akkor az is suszter, aki gumicsizmát vulkanizál. Az is újságíró, aki a betűt csak visszaélésre használja – de sajtótermékben teszi.

Hogy különböztetjük meg a rágalmat az igazságtól? Úgy, hogy nem bizonyítható. Vagy az ellenkezője igaz. Javasolnám tehát a szakmai meghatározás enyhe módosítását. Hangozzék úgy, hogy:

„Újságíró az, aki valós, bizonyítható tények, források alapján ír lapokba, és ezért pénzt kap.”

És aki valótlan állítások alapján ír politikai célzatú szöveget, az automatikusan minősüljön propagandistának.

Megfelel?

Nekem meg, és az olvasók többségének sem volna ellenvetése.

Csak éppen bevezetni nem lehet, mert nincs szerv, ami ítélthetne ez ügyben.

Marad minden, ahogy volt, ebben a mi kis mocsarunkban.

Szele Tamás