Tegnap arról merengtem ezeken a hasábokon, hogy ki az újságíró és ki a propagandista. Ma már mással akartam foglalkozni, de szembejött velem a propagandasajtó egyik valóságos állatorvosi lova, nem bírom megállni, hogy be ne mutassam: valóságos gyöngyszem, iskolapéldája az anti-újságcikknek, és a magyar politikai gondolkodásnak is. Érdemes az elemzésre.

Persze jellemző, hol jelent meg: abban a Minden Szóban, amit már egyszer (tévesen) eltemettem, de lám, mégis él és gondoskodik a felhőtlen szórakozásunkról ezekben a nehéz időkben. Újból hangsúlyozom, hogy habár ez az „orgánum” ultrakormánypárti, tudtommal nem kap támogatást, ők vagy maguktól ilyenek, vagy a jövendőbeli pénzek reményében erőltetik a kormányhűségnek ezt a Csimborasszóját. Azért hozom fel pont ezt a szöveget példának, mert ez – nagyon kevés változtatással – szinte bármelyik kormánylapban megjelenhetne, és senki sem venné észre, hogy amatőr munka, sőt, kiválóan példázza az énközpontú magyar politikai mentalitást. A lényegéről annyit, hogy a névtelen szerzőnek nem tetszik, miszerint tüntetnek a diákok. Akkor lássuk a medvét.

„A tüntető diákok ultimátumot adtak az MTVA-nak – Mi pedig most ultimátumot adunk a tüntető diákoknak! Íme a követeléseink!

Hahó, tüntető diákok!

Ez csak nektek szól, akik pártutasításra kimentek tüntetni, o1g-zni, meg „k*rva anyátok” táblákat rázogatni, netán az MTVA előtt gyújtogattok, vagy ahogy korábban a Fidesz székházát vertétek szét. Csak nektek üzenünk.

Tehát csak azoknak a tüntető diákoknak üzenünk, akik ultimátumot adtak a közmédiának, meg a  kormánynak.

Íme a mi ultimátumunk:

• amíg nem takarodtok el az utcákról, és tovább romboltok, hőbörögtök nem kaptok otthon wifit! Kikapcsoljuk, oszt’ csinálsz amit akarsz!

• amíg nem takarodtok el az utcákról, és tovább romboltok, nem adunk jegyeket, nincs érettségi, nincs továbbtanulás, nem vesznek fel titeket sehova, és semmi sem lesz belőletek, sem családotok, sem munkátok nem lesz

• amíg nem takarodtok el az utcákról, és tovább romboltok, nincs zsebpénz, nincs kaja, lásd el magad, takarodj el dolgozni, úgysem jársz suliba, csak lógsz, meg tüntetsz

• amíg nem takarodtok el az utcákról, nem fizetjük a számlákat, maximum kikapcsolják a villanyt, az áramot, a fűtést, és azt csinálsz otthon fűtés, áram, internet és kaja nélkül, amit akarsz

Ez a mi ultimátumunk!

Ezen gondolkodjatok.”

Sommás, ha a perzsa állami médiában olvasnám, rögtön elkezdeném keresni mögötte a turbánt, turbán alatt az ajatollahot. Teheránban vagy Moszkvában is megjelenne, sőt, még csak ott jelenne meg igazán. Azt hagyjuk is, hogy a Fidesz székházát nem verte szét senki, de ez a mostani agymenés méltó a korábbi rekordmarhaságaikhoz, például ahhoz, amikor elvből összevesztek minden fiatallal „Te csak ne boomerezzél! Ok, gamer?” cím alatt, vagy amikor Karácsony megválasztásának okából népszavazást kezdeményeztek, hogy legyen Magyarország fővárosa Debrecen. Ez utóbbi egy ideig keringett is a köztudatban, aztán elhalt. De a mostani szöveget elolvasva elsőre elementáris erővel tör fel belőlem a kérdés:

Ki az a mi?

Mármint nem az érdekel, ki vagy kik írják ezt a sajtóimitációt, valahol megvan, csak semmi fontossága, az érdekelne, kinek áll hatalmában megtenni mindazt, amivel fenyegetőznek?

Azt mondják, lekapcsolják a wifit. És hogyan teszik, modemről modemre járnak majd, vagy a szolgáltatókat kényszerítik rá? Ki teheti ezt meg?

És ki teheti meg, hogy nem osztályoz? Nyilván az, akinek a dolga, tehát a tanárok, de a diákok most pont értük és mellettük (is) tüntetnek, miért támadnának rájuk? Ki az, aki megvonhatja a zsebpénzt és az ételt, mármint a szülőkön kívül? Senki. És ki az, aki rezsit sem fizet, így maga is fagyoskodik a gyerekével együtt a sötétben, csak, hogy a kormány szeretettel gondoljon rá?

Itt érünk el a baj gyökeréhez. A szerző azt hiszi, hogy ő képvisel minden szülőt, minden tanárt, minden vele egykorút, mindenki olyan, mint ő, tehát beszélhet teljes nemzedékek, társadalmi rétegek nevében, mit beszélhet: utasíthat! Ő a nép hangja, tehát a népnek kötelessége azt gondolni, amit ő mond. Neki nem kötelessége azt mondani, amit a nép gondol, mert hát a nép sokféle, és csak az igazi nép olyan, mint ő. De az aztán teljesen és tökéletesen.

Ezzel a mentalitással nyugodtan állhatott volna a szerző magyar politikusnak is, azok működnek így, de persze csak, miután megválasztották őket. Igazi magyar politikushoz méltó gondolat, hogy nem azt mondjuk ki, amit sokan gondolnak, hanem elvárjuk, hogy mindenki azt gondolja, amit mi mondunk.

És ez a propagandasajtó működési elve is. A valódi sajtó még arra sem törekszik, hogy eltalálja az olvasó szája ízét, gondolatát, mert lehetséges, hogy a valóság nem kellemes, ellenben bonyolult – többnyire így szokott lenni – fontosabb, hogy informatívak legyünk, mint az, hogy szeressenek. Hiszen például annak idején ki gondolta volna Borkairól, miféle sportokat űz ő a kirándulásain? Senki: ha akkor a sajtó azt írja meg, népszerűséget hajhászva, amit a többség gondol, máig nem tudnánk arról a kis adriai hajóútról. Tehát: nem, nem az a dolgunk, hogy eltaláljuk, az olvasó mit szeretne látni a lapban vagy mit gondol.

Az a valódi sajtó dolga, hogy azt hozza a közönség tudomására, amiről fogalma sincs és eszébe sem jutna. Márpedig ha valamiről korábban nem tudott, arra nem is vágyhat, arra nem is gondolhat.

Ellenben a propagandasajtó kihasználja azt, hogy többnyire pártos emberek olvassák. Ír valamit, akármit, bármit, csak a Párt védelmében tegye, és az attól a perctől szerinte szentírás, dogma, axióma, aki vitatja, megégetendő, de hát nem is ember az olyan, aki vitatni meri. Évtizedek tapasztalata mondatja velem, hogy a propagandasajtó túlbuzgósága indított el egy csomó olyan hazai botrányt, amiről maga a kormánypárt sem gondolta volna, hogy valaha kultúrharc tárgya lesz és politikai kérdés – elég volt pár alkalmatlan ember a megfelelő helyre, sőt, elég volt pár sértett misztikus, pár buzgalmában lihegő betűkuli, és máris nyakig ültünk az Ady Endre elleni kampányban vagy a szabadkőműves-hisztériában.

Ugyanis ha már valamelyik pártos szellem (Hah, el előlem, el!) már leírta a maga ostobaságát túlbuzgóságában, megfelelési kényszerében, és az uraságok nem vették észre, mit művel – márpedig az uraságok nem olvasnak, a saját sajtójukat főleg nem – azonnal melléjük csapódott egy csomó hasonlóan pártos KESMA-lakáj, Mediaworks-libériás inas, és mire feleszmélt a kormány, már az élén is állt valaminek, amiről fogalma sem volt, micsoda, és volt, hogy a lakájmédiának hónapokba telt, míg rájött, hogy ők nem kormányutasítást teljesítenek, hanem csak valakinek eldurrant az agya, és ők azóta lövöldöznek a semmire.

A fentebb említett Minden Szó kizárólag azért nem tudott még ilyen tömeghisztériákat elindítani, mert annak idején még a KESMA vagy a Mediaworks sem vette meg, annyira nem olvassák, meg annyira primitíven írják. Pedig voltak nagy ötletek benne, említettem is, a főváros költöztetése például kifejezetten érdekes lett volna. De mivel nincs benne abban a körben, amely egymásból él (a kormánymédia egymás írásait veszi át ugyanis), hát komoly hatása sincs.

Tehát mit látunk? Kiáll egy ismeretlen – egy szignó nem sok, annyi sincs a felületen! – és azt mondja, ő a Nép Hangja. Aztán mond valami eget verő marhaságot, és közli: mivel ő a Nép Hangja, aki vele nem ért egyet, azt ünnepélyesen kirekeszti a népből, le is csút, fel is csút, menjen onnan, de azonnal. Az is, aki őt nem tartja a Nép Hangjának. Ez a propagandamédia, ez a propaganda, de Magyarországon ez a belpolitika is, lehet csinálni jobbról, lehet balról, középről nem szokás, de mindenképpen így működik.

És pont annyi értelme van, amennyi az előbbi, nagy garral világgá kiáltott ultimátumnak: semmi.

Értelmetlen, kivitelezhetetlen fenyegetőzések, kakaskodás, kocsmai legénykedés, kötekedés, sunyi mutyik és illanó pénzek: ez a magyar politika világa.

És ez a propagandamédiáé is.

Ráadásul ezek a szerencsétlenek a Minden Szónál ingyen csinálják, csak a reklámbevételért.

Sőt, még hisznek is abban, amit leírnak.

Legalább gazemberek volnának, jó pénzért, de még azok sem. Önkéntesek. 

Ezek lakájnak születtek, a jobban fizetett, hivatalos kormánylapoknál dolgozó társaikkal együtt, a különbség közöttük csak a honoráriumban mutatható ki.

Ennyit a propagandasajtó természetéről.

Szele Tamás