Magyarországi híveinek és rajongóinak nagy csalódást jelenthet, hogy Oroszországban egyre többször kerül szóba Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin bukása, főleg abban a kontextusban, hogy „azután mi lesz, azon kívül, hogy baj?” Igen, Budapestről tűnhet diadalmenetnek az ukrajnai háború és öröknek, tökéletesnek a mostani orosz rendszer, testközelből egyik sem az.

Nyilván az hisz a putyini seregek és eszmék világméretű győzelmében, aki hinni akar, hittel nem lehet vitatkozni, de azért elég naiv álláspont ez. Aminél csak az ellenkezője naivabb, mely szerint egyszer csak az orosz nép megunja a zsarnokságot, lerázza az igát, megsüti nyárson a vezető garnitúrát és utána tetszése szerinti, ám mindenképpen demokratikus államrendben boldogan él mindenki, míg meg nem hal, teszem azt, Navalnij vezetése alatt (aki konszenzusos alapon még nem is kizárható állami vezetőként, ha választások útján dőlnek el a dolgok, de főként amiatt, hogy nem idegen tőle némi orosz nacionalizmus sem, így minden politikai oldalnak megfelelne, csak demokrácia nem lenne az ő rendszeréből).

Egy hónappal ezelőtt már volt szerencsém ezeken a hasábokon elemezni az ismert orosz ellenzéki, Mark Fejgin nézeteit a közeljövőről, most elém került a még nála is ismertebb ellenzéki, az emigrációba kényszerült Leonyid Gozman prognózisa, mely a tegnap jelent meg a Moscow Timesban. Biztos vagyok benne, hogy nem egyeztetettek – de nagyon hasonló az álláspontjuk, mely szerint Oroszország rövidesen a piszok nagy baj és a kisebb baj között kell válasszon. Ha ugyan nem választ helyette a mostani vezetőség és a hadsereg.

Lássuk, mit mond Gozman!

„Mindenki, kivéve talán magát Putyint, tisztában van azzal, hogy a rendszere a végéhez közeledik. Legalábbis az ország jövőjéről szóló viták úgy folynak Oroszországban, mintha sem Putyin, sem a rendszere nem létezne. A kérdés az: hogyan fog pontosan összeomlani a rendszer?

Sokáig az volt a remény, hogy a választások megbuktatják a kormányt, pedig Oroszországban már legalább 15 éve nem voltak igazi választások. De egyesek még mindig abban reménykedtek, hogy akár egy kis számú független képviselő is megváltoztathatja az országon belüli légkört, míg mások úgy vélték, hogy a választások megdöntik a rendszert. Jelenleg egyik sem lehetséges.”

Tekintve, hogyan hamisították meg az utóbbi évek összes választását, ebben valóban nem bízhat senki. A módszerekről részletesen írtam még augusztusban itt, röviden úgy foglalnám össze, hogy a szavazófülkék kameráinak tanúsága szerint már 2018-ban 10 millióval több szavazat került az urnákba, mint ahányan egyáltalán szavaztak, igaz, az ugyanakkor tartott Állami Duma-választásokon egyenesen 14 millió volt a többlet. Tavaly a Meduza számításai szerint a Duma-választásokon ez a szavazat-többlet 17 millióra emelkedett, és már élénk érdeklődéssel várjuk a napot, mikor az Oroszországi Föderációban másfél-kétszer annyian fognak szavazni, mint ahány polgára van egyáltalán. Szóval jól mondja Gozman: szavazás útján sem Putyin, sem pártja, az Egységes Oroszország nem fog soha eltávozni a hatalomból.

És a forradalom?

„A Kreml szinte minden ellenzéki politikus számára ellehetetlenítette a helyzetet, börtönbe zárva őket, vagy képtelen indokokkal eltiltva őket a jelöltségtől. Az alkotmánymódosításról és Putyin uralmának a végtelenségig történő meghosszabbításáról szóló népszavazás még a legoptimistább megfigyelőknek is megmutatta, hogy a rezsim nem törődik azzal, hogy ki mit gondol, és ha valamiben jeleskedik, akkor az a választási eredmények meghamisítása. Putyin alatt minden választás csakis bohózat lehet.

Volt remény (és ezzel párhuzamosan félelem is), hogy a rendszer megadja magát egy forradalomnak, hogy az emberek talán elveszítik a türelmüket, és megbuktatják a kormányt, és hogy a biztonsági erők nem mernek szembeszállni a több százezer tüntetővel. Az elmúlt kilenc hónap eseményeinek fényében azonban a forradalomról szóló beszédek csak fantáziálásnak tűnnek.”

Ez nem kis részben annak köszönhető, hogy Putyin ügyesen pozicionálta magát. Most Oroszország nagy része úgy tudja, úgy látja, hogy az elnök „háborúban áll” az Egyesült Államokkal és a NATO-val, két olyan szervezettel, amelyet az oroszok többsége hagyományosan ellenségnek tekint. Putyin ellenfelei ebből következően most nem a nép, hanem az Egyesült Államok oldalán állnak, ezért nem számíthatnak a nép támogatására. A rendszer erőszakra való hajlandóságával együtt ez belátható időn belül lehetetlenné teszi a forradalmat.

Ismerős? Bizony, így működik a magyar belpolitikai propaganda is, nem csak Rákosi tanult sokat Moszkvától. De térjünk vissza Oroszországba.

Ott elmondható, hogy a rendszernek jelenlegi formájában nincs esélye a túlélésre. A győzelemhez vezető út hiánya (nemcsak Ukrajnában, hanem általában véve), a jövőkép hiánya, az erkölcsi és politikai erőforrások kimerülése, az elszigeteltségben való létezésre való képtelenség, valamint a lakosság nagy részének elvándorlása elkerülhetetlenné teszi a változásokat. Az ukrán katonai csapások és a nyugati szankciók nem fogják megengedni, hogy a rendszer a végtelenségig meghosszabbítsa a haldoklását. Gozman szerint:

„Természetesen fennáll a nukleáris háború lehetősége, de a globális apokalipszis forgatókönyvét félretéve, csak két valamennyire reális forgatókönyv van a Putyin-rezsim végére: az egyik borzalmas, a másiknak pedig kevés köze van a demokráciához, de legalább esélyt ad Oroszországnak a jövőre.”

Akkor lássuk ezt a két lehetőséget, mert az egyik rosszabb, mint a másik.

Az első forgatókönyv az orosz kormány gyors összeomlása.

Lényegében a kormány már most is hanyatlik: egyértelműen kezdi elveszíteni az irányítást, a parancsaikat nem követik, vagy – mint a mozgósítás esetében – olyan unortodox módon követik, hogy a negatív következmények messze meghaladják a rezsim számára pozitív eredményeket.

Ukrajna ellentámadása és a növekvő társadalmi-gazdasági problémák azonban hólabda-effektust idézhetnek elő, és minden stabilitás elveszhet. Ez egyszer már megtörtént: a Szovjetunió utolsó napjaiban, amikor Mihail Gorbacsov rendeletről rendeletre adta ki az utasításait, amelyeket senkinek sem állt szándékában követni, és amelyeket nem volt módja érvényesíteni.

Akkoriban voltak intézmények, amelyek közbeléptek és megakadályozták a káoszt: több köztársaság és az orosz régiók pártszervezetei, Borisz Jelcin csapata és a balti köztársaságok új hatalmi intézményei. A mai Oroszországnak nincsenek ilyen intézményei.

Ez azt jelenti, hogy a rezsim gyors összeomlása elkerülhetetlenül mindenre kiterjedő, totális, megjósolhatatlan kimenetelű polgárháborút eredményezne: a különböző vezetésű katonai alakulatok összecsapnának; Putyin „inasai” – Ramzan Kadirov csecsen vezető és Jevgenyij Prigozsin, a Wagner-csoport alapítója – harcosaikkal együtt belépnének a küzdelmekbe, és más, ambiciózus tábornokok és kormányzók által vezetett regionális struktúrák is bekapcsolódnának a polgárháborúba. Az erőszak és a vérontás mértéke elképzelhetetlen, apokaliptikus lenne. Elég, ha megnézzük, Ukrajnával és annak civil lakosságával mit művelnek a most még viszonylag irányítás alatt álló mindenféle orosz alakulatok.

A második, kevésbé félelmetes forgatókönyv a „palotaforradalom”.

Ennek nem feltétlenül kell merényletnek lennie. Elképzelhető, hogy Putyint eltávolítják vagy meggyőzik, hogy mondjon le a hatalomról. A környezete bizonyára megérti, hogy zsákutcába vezette az országot – és ami őket jobban érdekli, őket magukat is, személyesen. A fő problémájuk nem Ukrajna vagy Oroszország sorsa, hanem az, hogy személyesen kibéküljenek a Nyugattal, így visszanyerjék a vagyonuk és bankszámláik elérhetőségét. Putyin környezete jól tudja, hogy amíg Putyin van hatalmon, addig erre soha nem lesznek képesek.

Van rá esély, különösen nagyarányú katonai veszteségek esetén, hogy Putyin legmegbízhatóbb tanácsadói közül többen is felajánlják neki a kilépési lehetőségét. Esetleg valami kisebb formátumú, könnyen manipulálható figurát nevezhetnének ki elnöknek (erre a célra Mark Fejgin Misusztyin jelenlegi miniszterelnököt javasolta nemrég). Ennek a névleges vezetőnek az lenne a feladata, hogy befejezze a háborút, megtegyen minden lehetséges engedményt a Nyugatnak, és ezzel „bocsánatot vásároljon” Putyin belső köre számára. A Nyugat valószínűleg együttműködne a harmadik világháború megakadályozása érdekében.

Nem tudjuk, hogy Putyin belső köreiben vannak-e olyan emberek, akik elég bátrak ahhoz, hogy egy ilyen javaslatot tegyenek neki, hiszen évek óta gerinctelen Fejbólintó Jánosokkal veszi körül magát. Azt sem tudjuk, hogy Putyin elfogadna-e egy ilyen ajánlatot, különösen, hogy a korábbi kazah elnök, Nurszultan Nazarbajev – aki meg volt győződve arról, hogy meg tudja tartani befolyását, amikor átadta az elnökséget Kaszim-Jomart Tokajevnek, akiben megbízott és akit közelinek tartott – alig egy hét alatt elvesztette minden hatalmát és befolyását, amikor Tokajev önjáróvá vált. Most már Nazarbajev szabadsága és élete is Tokajevtől függ.

Putyin számára még ijesztőbb példa Slobodan Milošević volt jugoszláv elnök példája, akit saját népe küldött a hágai bíróságra.

Bárki legyen is Putyin belső köréből, aki lemondási javaslattal merészkedik az elnökhöz, olyan személynek kell lennie, aki kész további intézkedésekre, ha a javaslatot nem fogadják el. Ellenkező esetben valószínű, hogy Oroszország túlélési esélyei a nullával egyenlőek.

Mit ne mondjak, láttam már optimistább ellenzéket is, mint az orosz: Fejgin is Gozman is egy mérsékeltebben korrupt bábtól várja a békés megoldást, Hodorkovszkij is előbb vár vezetőváltást (legújabb kötete szerint), mint rendszerváltást. Ő olyan 2024-re teszi azt az időpontot, mikor ez bekövetkezik, különböző meggondolások alapján.

Hogy mi lesz, azt még ők sem tudják, pláne nem tudhatom én.

Valószínűleg kisebb katasztrófa vagy nagyobb baj. De az elgondolkodtató, ha három, egymástól független és egymást nem is különösebben kedvelő orosz ellenzékinek így egybevág a véleménye.

Meglátjuk, mi történik majd, egy dolog biztos: örökké Putyin sem maradhat a Kremlben.

Szele Tamás