Mostanában sok szó esik arról, mi lesz a háború után. Ezek szükséges elmélkedések, ugyanakkor óva intenék mindenkit attól, hogy azt gondolja: jelenleg kész tervet lehet írni az akkori teendőkről, addig minden legalább harminckétszer megváltozik, és tökéletes megoldás ebben a tökéletlen világban nem születhet – bár törekedni kell rá.

Egyelőre foglalkozzunk csak azzal a lehetőséggel, hogy mi legyen akkor, ha Oroszország elveszíti a háborút. Ugyanis ha megnyeri, akkor egyrészt nekik kell tervük legyen, nem nekünk, másrészt pontosan tudjuk, mi következik belőle: újabb háború, aztán, ha azt is megnyernék, még egy, míg képesek győzni vagy míg csődbe nem megy az egész birodalom.

Az orosz nyelvű ellenzéki sajtó általában két szempontból elemzi a kérdést (a kormánypárti nem is foglalkozik vele, náluk olyan nincs, hogy veszíthetnek). Az egyik a vezetés öröklődésének meg- és feloldhatatlan kérdése, a másik a „széthullás vagy egyben maradás” problémája. A hatalom örökléséről már elég sokat írtunk, jelenleg lehetetlen eldönteni, a sok induló közül ki lesz a befutó, ki örökli Putyin hatalmát és rendszerét, a széthullás vagy egység kérdése már bonyolultabb.

A mostani háború ugyanis nagyon rossz hatást gyakorolt több önálló régióra is. A burjátok és dagesztániak elégedetlenek Moszkvával, mert közülük estek el a legtöbben, a szahák vagyis jakutok szintén, hiszen ők fizetik az egészet (tőlük érkezik a fosszilis energiahordozók nagy része), mégis mozgósítják őket, a csecsenek színleg a Kreml leghűségesebb harcosai, de Kadirovnak sikerült olyan mértékben felfegyvereznie az embereit, hogy egy harmadik csecsen háborúban már komoly esélyeik is lehetnének az orosz hadsereg ellen, és még fel lehetne sorolni ezerféle sérelmet: egyáltalán nem kizárt, hogy egy vesztes háború után bizonyos területek függetlenedni kívánnak majd, de valószínűleg nem mindegyik, nem hullik darabjaira az Oroszországi Föderáció, ha fel nem darabolják. Ahhoz viszont külső megszállás kéne, és azt egy ekkora ország ellen a bolygó egyetlen mostani hadseregének sem javasolnám. Még a kínai Népi Felszabadító Hadsereg állománya sem volna elég hozzá.

Rendben tehát, aki akar, megy majd, aki akar, marad, de mi lesz a maradék Oroszországgal? Erről mereng ma Julia Latinyina a Novaja Gazeta Evropa hasábjain és érdemes odafigyelni arra, amit mond.

Abból indul ki, amiből én is, hogy azzal ne kalkuláljunk, mi várható orosz győzelem esetén, mert tudjuk, háború, míg az Oroszországi Föderáció bírja, vagy míg minden irányban össze nem ér saját magával a földtekén. De ha veszítenek, akkor eljön a posztputyini rendszer – és a mostani tervektől függ, milyen Oroszországgal fogunk együtt élni a jövőben.

Latinyina a Marshall- és Morgenthau-terveket állítja szembe egymással, melyek szinte egyszerre születtek az Egyesült Államokban, bár, mint látni fogjuk, a második nem minden külső befolyás nélkül, és amelyek a vesztes Németország háború utáni sorsával foglalkoztak. A Marshall-terv 1948-tól helyreállította Németország gazdaságát, és kiütötte a totalitarizmus alól a legfontosabbat, a gazdasági alapot. Mert a szegény és megkeseredett emberek azok, akik a világbirodalmi fantáziákban keresik a kárpótlást. A jól táplált emberek pedig elsősorban a jól tápláltságuk megőrzésével foglalkoznak. Körülbelül ennek is köszönhető, hogy Európában 77 éve nem volt háború.

A Morgenthau-terv korábbi volt a Marshall-tervnél és annak pont az ellentéte lett volna. A német ipar teljes megsemmisítését és Németország olyan elmaradott agrárországgá való átalakulását irányozta elő, mint az akkori Románia. Ráadásul a Morgenthau-tervet Roosevelt és Churchill elnökök az 1944 szeptemberében tartott québeci konferencián jóváhagyták, és bizonyos értelemben a Morgenthau-terv alapján rombolták le Drezdát. Maga Morgenthau Roosevelt elnök jobbkeze és az amerikai pénzügyminisztérium vezetője volt, a tervet azonban mégsem ő írta, csak róla nevezték el – a valódi szerző egy Harry Dexter White nevű férfi volt. White neves közgazdász és Morgenthau bizalmasa volt, valamint az NKVD ügynöke. Pontosabban White elkötelezett kommunista volt, a leendő szocialista Amerikai Egyesült Államok virtuális polgára. Így aztán a Morgenthau-tervet valószínűleg Moszkvából diktálták, de az biztos, hogy a kész példányok egyikének másolatát White eljuttatta Sztálinhoz, akinek az érdekeit valójában szolgálta.

Miért? Mert ha megvalósul, Sztálinnak lett volna egy örökké lüktető, sajgó, gennyes fekélye Európa közepén, Németországban, amely bármikor felhasználható lett volna egy új világháború kirobbantására. A nyugati sajtóhoz is kiszivárgott azonban a terv, más csatornákon, és ez akadályozta meg a gyakorlatba átültetését. Ugyanis nyilvánosságra hozták.

Göbbels azonnal kijelentette, hogy a szövetségesek „óriási krumplifölddé” változtatják Németországot, a német katonák a nyugati fronton megduplázott elszántsággal kezdtek harcolni, a szovjet csapatok gyorsabban léptek támadásba, és Marshall tábornok munkatársai (ugyanaz, akinek a „Marshall-terv” köszönhető) panaszkodni kezdtek, hogy a Morgenthau-terv olyan, mint „harminc plusz német hadosztály”.

Minek következtében nagyon gyorsan visszavonták, Marshall írt egy olyant, amivel (majdnem) mindenki jól járt, Sztálint kivéve és hosszú távon is szerencsés megoldásnak bizonyult.

Egy vesztes Oroszországot ugyan bele lehetne tiporni a sárba, sőt, a raszputyicába, bár komoly nehézségekkel járna, de vajon érdemes-e? Nem az a kérdés, hogy megérdemel-e a vereség után egy, a Marshall-segélyhez hasonló elbánást, hanem az hogy a világ többi része megadja-e a saját békéje érdekében. Mert egy elnyomó terv csak a putyinizmust konzerválná, bár Putyin nélkül, egy állandó revansra vágyó, mindenkit gyűlölő államot teremtene, amit nagyon költséges volna megtartani gyenge és szegény állapotában.

Jelenleg még nem szövetségese vagy híve minden orosz a putyini rendszernek az ország határain belül, de egy ilyen helyzetben azzá válnának. Egy esetleges, eljövendő demokratikus Oroszországot pedig oroszok nélkül meglehetősen nehéz dolog elképzelni, és egy ilyen állam majdani vezetői most vagy az ottani üzleti életben, vagy a közigazgatás középső szintjein tevékenykednek (mármint Latinyina szerint, én még hozzátenném, hogy esetleg börtönben, netán száműzetésben vannak). Épp ezért értelmetlen az a polarizáció, ami mindenkit, aki nem ítéli el nyilvánosan a háborút, kollaboránsnak nevez. Egy átlagembertől ezt nem lehet és nem is szabad elvárni: van, akitől igen, főleg azoktól, akik politikával foglalkoznak, de ameddig az orosz átlagember ennek a totális rendszernek a túsza, ép ésszel nem várható tőle valamiféle hősies kiállás – az ottani ellenzék így is erején felül teljesít.

Latinyina azzal zárja írását, hogy Aresztovicsot idézi a nyugati tervezgetőknek, aki szerint: „az okosok szövetségeseket, a buták ellenségeket szereznek”, én kicsit tovább mennék.

Hogy milyen lesz a posztputyini Oroszország? Az tőlünk (is) függ. Valószínűleg valamivel kisebb és talán szegényebb is, mint az elődje, de ezzel vigyázni kell: egy mesterségesen kiváltott, tartós orosz nyomor, egy állandósuló gazdasági és politikai válság olyan helyzetet idézne elő, amilyenben Hitler került Németország élére, állandó revansvágyat gerjesztene, birodalmi mítoszokat, valóságos időzített bomba lenne egy ilyen ország.

Nem mondom, hogy nem érdemelnek büntetést, mert nagyon is megérdemlik. Fizessenek meg mindenért és állítsanak bíróság elé minden bűnöst. De ha ezen túl leszünk, hagyni kell őket is kibékülni a világgal. És azt jóllakottan könnyebb, mint éhesen. Inkább Marshall, mint Morgenthau, ha lehet választani.

Persze mindez csak akkor érvényes, ha veszítenek. Ha nyernek, akkor tárgytalan, de akkor nekünk se sok módunk vagy időnk lesz szemlélni az „orosz világ” kialakulását.

Mondom, jó megoldás nincs, de törekedni kell a lehető legelfogadhatóbb megtalálására.

Mindegy, először is arról kell tenni, hogy veszítsenek, utána meglátjuk.

Szele Tamás