Nem jó dolog, ha Magyarországról szalagcím jelenik meg a külföldi sajtóban, utóbbi időben főleg nem az: ritkán dicsérnek minket, aki meg mégis megteszi, attól az Isten mentsen meg. Épp ezért vontam össze ma a szemöldökömet, mikor megláttam az ultraduginista Katehon főcímét:

„MŰKÖDHET-E MAGYARORSZÁG HÍDKÉNT IRÁN ÉS EURÓPA KÖZÖTT?”

Írta Mohammad Salami, politológus. A józan ész azt mondja, hogy politológus lehet ugyan, de hídépítő mérnök semmiképpen sem, mert Magyarország nem elég hosszú ehhez, de bár ilyen egyszerű volna a dolog, világos, hogy képletes, politikai, de főleg gazdasági hídról van szó.

Na, még csak az hiányozna. Iránban küszöbön áll a polgárháború, félig-meddig már ki is tört volna, ha a rendszer ellen tiltakozók egységesek volnának, de annyi sérelem gyűlt fel az iráni társadalom minden rétegében, nemi diszkriminációtól – a nők megalázása, hidzsáb-viseletre kényszerítése, társadalmi ellehetetlenítése miatt – komoly gazdasági-ellátási problémákig (hatalmas, három számjegyű infláció, az étolaj például 416 százalékkal drágább, mint tavaly ilyenkor), egészen felekezeti (siita-szunnita ellentét) és nemzetiségi (kurdok) sérelmekig, hogy egyelőre még dolgozni kell a közös programon, egyelőre annyi biztos, hogy szekuláris, demokratikus államot szeretnének. Egymást érik a tüntetések, most már a sztrájkok is.

Az elégedetlenség eredetileg Mahsa Amini (egy fiatal kurd hölgy) halála miatt robbant ki, akit „helytelen hidzsábviselet” miatt egyszerűen agyonvert az „erkölcsrendőrség”, de most már mindenkiből kitört az elmúlt évtizedek minden sérelme: az iráni rendszerváltás nem csak jogos, de esélyesnek is tűnik, ha nem is fog egyik napról a másikra sikerülni. Egyelőre a tiltakozások jelszava „Nő, élet, szabadság” minden résztvevő csoportnak és rétegnek megfelel, maradjon is így, ha lehet. A hivatalos Teherán próbálja semmibe venni vagy vérbe fojtani a demonstrációkat, ennek eddig olyan négyszáz halottja lehet és tizennyolc ezer iránit tartóztattak le, közülük körülbelül nyolcvanat fenyeget halálos ítélet, egyiküket ma ki is végezték. Khamenei rendszerének attól kellene a leginkább megijednie, hogy a tüntetéseket megkezdő egyetemi hallgatókhoz mostanra csatlakozott az ipari munkások nagy része, a földművesek egyes csoportjaival együtt, és – amire az Iszlám Forradalom óta nem volt példa – a bazár, tehát a kereskedők is támogatják őket.

Khamenei ajatollah és kormánya közben, mintha egy párhuzamos világban élnének, középhatalmat játszik, összeesküvés-elméletekkel intézi el a belföldi viszonyokat, háborúval fenyegeti hol Azerbajdzsánt, hol Irakot, rakétákat és drónokat szállít Moszkvának, szóval nem vesz tudomást a közelgő végzetről. Bár rakéta is, drón is csak addig lesz, míg nem lépnek sztrájkba a hadiipar munkásai is – meg amíg Kína szállít hozzájuk alkatrészeket, márpedig Kína mintha azt fontolgatná, hogy már olajat és gázt is inkább az Emirátusoktól akar beszerezni, mert nem látja biztosnak Khamenei jövőjét. Jön a még nagyobb gazdasági válság, és vele jöhet a teljes társadalmi forradalom is, csak azt nem tudjuk, hogy mikor.

Épelméjű politikus ilyen, bukás szélén táncoló rezsimekkel nem kezd üzletelni. De ki mondta, hogy a magyar diplomáciai tevékenységhez alapkövetelmény az ép ész?

Az elemzésre kerülő írásról annyit még el kell mondanom, hogy eredetileg a „The Cradle” című lapban jelent meg tegnap, amely Bejrútban van bejegyezve, de eleget mond, hogy Dugin fanatikusai átvették saját orgánumukba. Akkor lássuk, hogy látja a magyar-iráni viszonyokat Mohammed Salami.

„Miközben Budapest aktívan megvalósítja saját „Keleti nyitás”-politikáját, Teherán potenciálisan hasznos partnerre talál Európában.

Szijjártó Péter magyar külügyminiszter november 16-án, az Irán és Magyarország közötti gazdasági együttműködési vegyes bizottság harmadik üléséről szóló jegyzőkönyv aláírásakor támogatását fejezte ki Iránnak az atomenergia békés célú felhasználásához való joga mellett. Facebook-oldalán azt is írta, hogy a magyar kormány be kívánja illeszteni Iránt a nemzetközi együttműködési rendszerbe, és Budapest a „helyzet normalizálása” érdekében bővíteni kívánja a gazdasági együttműködést a szankciókkal sújtott Iránnal.”

Igen, valóban voltak ilyen tárgyalások, a magyar külügy is kiadott róluk egy kommünikét. De azok múlt hónap közepén zajlottak, mérsékelt eredménnyel, amit persze tekinthetünk komolynak is, ha nagyon akarjuk, miért veszi elő a három és fél hetes hírt pont most Salami? Majd kiderül, menjünk tovább.

„Miután 2010-ben visszaszerezte a hatalmat és kormányt alakított, a magyar kormányzó Fidesz párt a nemzet gazdaságának javítását, a munkahelyteremtést és a közvetlen külföldi befektetések (FDI) vonzását határozta meg fő prioritásként. Budapest fokozatosan lépéseket tett annak érdekében, hogy biztosítsa a szükséges jogi platformokat, amelyeken keresztül a külföldi vállalatok beruházásokat eszközölhettek, különösen az ipari szektorban.

Vitatható, de Magyarország külpolitikája ezért nagymértékben a külföldi partnerekkel való gazdasági kapcsolatok fejlesztésére összpontosít, hogy fenntartsa és folytassa a gazdasági növekedést, és még több FDI-t vonzzon.

1989 és 2019 között Magyarország mintegy 97,8 milliárd dollárnyi FDI-t kapott, főként a banki, az autóipari, a szoftverfejlesztési és az élettudományi szektorban. A beérkező közvetlen külföldi közvetlen tőkebefektetések 89 százaléka az EU-ból származik.”

Rendben, de Iránnak se pénze, se áruja, a legnagyobb bajban van, mit akarunk tőlük? Mert hogy ők mit akarnak tőlünk, az világos:

„Először is, Magyarország Nyugat-Európa kapujaként való elhelyezkedése Budapestet fontos hozzáférési pontként pozícionálja ezekhez a piacokhoz, sőt, potenciálisan logisztikai és szállítási csomópontként az EU és Ázsia között.”

Ugyan, kérem. Ez már Pekinggel sem akar összejönni. Beszéljen egyenesen, Salami úr!

„Irán szempontjából Magyarország segíthet abban, hogy megkerülje a szankciókat, belépjen a globális piacokra, és közvetítőként lépjen fel az Iránnal szembeni harcias európai politika enyhítésében. Budapestnek az EU-val szembeni feszült viszonya az EU saját eljárásait és szabályait egyes esetekben sértő politikák elfogadásával szintén arra ösztönzi Iránt, hogy elmélyítse stratégiai partnerségét Magyarországgal, hogy elősegítse Teherán európai érdekeinek érvényesülését.”

Ja, szóval értem, mi lennénk az a bizonyos „harmadik ország”, amin keresztül el lehet adni mindenfélét, mindenféle ügyfeleknek, különös tekintettel a fegyverekre. Ez nem hangzik túl jól. Főleg, hogy az ezzel foglalkozó résznek az írásban az a címe, hogy „Budapest feszült EU-kapcsolatainak kihasználása”, ha elkezdünk csempészkedni, addig feszülhetnek ezek a most is napról napra romló kapcsolatok, hogy el is pattannak – de ez nem Teheránnak fog fájni és nem is a Kremlnek, hanem nekünk. Főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy ha kikerülünk akár csak az európai gazdaság vérkeringéséből, nem fogunk érni egy hajítófát sem a világon senkinek: oda lesznek a mostani kapcsolatok az érdekből cimboráló latorállamokkal is.

„Az EU Magyarországgal szembeni ellenállása és a Kelethez való szorosabb igazodásának elfogadása arra késztette Budapestet, hogy pozitív, proaktívabb szemléletet tanúsítson az olyan országokkal szemben, mint Kína, Oroszország, Irán és bizonyos mértékig Törökország.

Magyarország jelenleg erős gazdasági és energetikai kapcsolatokat ápol Oroszországgal. Az emberi jogi különmegbízott oroszországi látogatásának elutasításával Budapest lett az egyetlen európai főváros, amelyik ilyen álláspontot képviselt.

Miközben Magyarország megszavazta az Ukrajnával kapcsolatos két, Oroszországgal szembeni 2014-es határozatot, ellenezte a 18 milliárd eurós uniós segélycsomagot is, amelyet a harcban álló államnak nyújtottak.”

Akkor tehát ezért kellünk most. Mintha minden Keletre taszajtana minket, vagy csak a hajó kormányosa kar arra menni? Salami azt is megemlíti, hogy:

„A 2022-es energiahiányra tekintettel a magyar külügyminiszter még arra is biztatta Európát, hogy nézzen Teherán felé: „Irán erőteljesebb belépése a globális energiapiacra összhangban van a világ összes országának és nemzetének érdekeivel”.

Svédország és Finnország NATO-csatlakozásának kérdésében Magyarország – Törökországhoz hasonlóan – kijelentette, hogy ellenzi a tervet, ami lényegében a NATO európai vagy keleti bővítésének ellenzése.

Magyarország Oroszországgal és a keleti blokkal közös álláspontjai óhatatlanul átfedésben vannak Irán egyes politikáival. Az Európával és Nyugat-Ázsiával való koordináció révén Budapest és Teherán stratégiai kapcsolatainak elmélyítése a közös célok és érdekek előmozdításának eszközévé válhat.”

Az írás végén a szerző kitér ugyan arra, hogy „Magyarország óvakodni fog az esetleges nyugati szankcióktól, ha úgy ítélik meg, hogy túl közel kerül Iránhoz”, de ez világos, míg minálunk nem alakul meg a Hezbollah, nem lehet tőlünk fanatikus hűséget elvárni. Akkor most lássuk, mit akarnak tőlünk ezek a nemszeretem komák?

Világos, hogy ki akarják használni Magyarország az övékénél egyelőre még kedvezőbb világpiaci és világpolitikai helyzetét, aztán felélni, tönkretenni, és után otthagyni az országot az út szélén, esetleg orosz függőségben tartva. Teszi mindezt két olyan rendszer, amik közül az egyik fél lábbal a sírban, a másik fél lábbal az államcsődben van, és kínjukban már csak abban reménykedhetnek, hogy minél nagyobb és komolyabb háborúk árán őrizheti meg vezető rétegük a hatalmát.

Kell nekünk ezekkel üzletelni?

Dehogy kell, nagyon hátrányos volna a jövőre nézvést, és ahogy ismerik őket mindenfelé, még az sem biztos, hogy fizetni fognak a közvetítésért.

Ha nem kéne, tán csak nem fogunk?

Dehogynem. Már alakul is a Moszkva-Teherán-Budapest aranyháromszög.

Ebből kéne kiszállni.

Most.

Szele Tamás