Forgókínpad

Forgókínpad

Valóságelhárítók

2023. február 06. - Szele Tamás

Tulajdonképpen felesleges megírnom ezt a szösszenetet, a dolgok menetén nem változtat, már mindenki eldöntötte, kiben és miben hisz, de mégis foglalkozom a kérdéssel, mert több jel is arra mutat, hogy Magyarországon is, máshol is turbófokozatba kapcsolt az orosz propaganda, és rövidesen térdig fogunk járni benne – most még csak bokáig ér.

parhuzamos_vilag_februar_6.jpg

Az első ilyen jel egy levél volt, amit a hét végén kaptam, előttem ismeretlen olvasótól. Szó szerint kell idézzem, különben elvész minden stiláris finomsága.

Helló, rendszeresen olvasom a cikkeit, amelyeket K. úrral rendszeresen meg is beszélek. Ne haragudj, de nagyon egysíkú és elfogult vagy az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban. Számodra az ukránok gratis lovagok és amit művelnek a kárpátaljai magyarokkal arról meg pofátlanul hallgatsz! Egy igazi újságíró, ha lehet legyen pártatlan. Az ön írásaiban ez egyáltalán nem köszön vissza.”

K. úr egy annyira oroszbarát újságíró, hogy azt lehetetlenség volna túlszárnyalni, csodálom, hogy miért nem ő a RIA Novosztyi magyarországi tudósítója, nem kedveljük egymást, egyszer értettünk egyet valamiben, az is véletlen volt. A levélírót letiltottam, ugyanis nincs időm és energiám parttalan vitákra, különben is, aki nem képes eldönteni, hogy tegez vagy magáz és a Grál-lovagot grátisz lovagnak írja, mert fogalma sincs arról, mi az a Grál, de a „grátisz” jelentését ismeri, azzal időpazarlás volna valaha is szót váltani.

Amit viszont számon kér, az méltatlan. Valahogy úgy képzeli az újságírást, hogy az ember előtt ott egy patikamérleg, arra teszi a híreket: ha az oroszok Grad rakéta-sorozatlövővel (vagy Uragannal) támadnak a mariupoli szülészetre, akkor azt csak abban az esetben írhatjuk meg, amennyiben az ukrán fél is elkövet valami hasonló mértékű aljasságot. És a kettő együtt már megjelenhet, külön egyik is, másik is „elfogult”. Nos, akkor erről a háborúról egyáltalán nem lehetne írni, ugyanis ukrán részről aránytalanul kevesebb támadás ér orosz civil célpontokat, mint fordítva – lévén, hogy a harcok ukrán területen folynak, az orosz hátország viszonylag érintetlen marad. Viszonylag, mondom, mert Belgorod környékén már volt példa ukrán részről is tüzérségi mellélövésre, de annak nagyságrendekkel kevesebb áldozata volt, mint mondjuk a bucsai mészárlásnak. Ami a kárpátaljai helyzetet illeti, megjegyezném, hogy az abban a formában teljes hazugság, ahogyan az oroszbarát kormánymédia tálalja: igen, soroznak, de nem, nem csak magyarokat visznek el, hanem mindenkit, és nem, nem „az utcáról”, ennek léteznek a szabályai, az utcán az értesítést adhatják át, a sorozóbizottság elé mindenki maga kell elmenjen, már ha elmegy. Orosz oldalon viszont soroznak az utcáról is, de arról nem beszél a magyar propagandasajtó. De még nekik is vannak szabályaik, amiket nagyobb városokban inkább betartanak, Moszkvában, Szentpéterváron nem nagyon rángatják be az embert nyilvános helyről (bár az értesítést átadhatják), mondjuk Ulan-Udéban viszont megtörtént, hogy egy egész szupermarketet zártak le sorozási célból. Mindegy: ami a korábbi kárpátaljai ügyeket illeti, azokkal, például a kormánymédiában naponta elhazudott gyújtogatással még akkor foglalkoztam, amikor megtörténtek, de most is le kell szögeznem, amit akkor: azt a gyújtogatást két lengyel neonáci követte el egy német politikus parancsára, aki viszont Moszkvából kapta a pénzt és az utasításokat az akcióhoz. Erre vannak bizonyítékok, szóval lehet minden nap az ellenkezőjét hazudni, csak ronda dolog.

Nem is érdemelne ennyi szót egy ilyen üzenet, elég volt az urat letiltani, és kész, de ma reggel nézem a Magyar Nemzetet és érdekes cím ugrik elém:

Oroszország nem győzhető le”

Írta Jeszenszky Zsolt. Elsőre azt mondtam magamban: „Nem a lófüttyöt” és nem fütty szerepelt benne. Gyakori és hamis érv az orosz propaganda hívei részéről, hogy „Oroszország soha nem támadott meg más országokat és soha nem győzték még le”. Hej, dehogynem támadott, dehogynem verték meg jó pár alkalommal. Finnországot például nagyon is megtámadta, Magyarországot is 1956-ban, a második világháborút most ne számoljuk. Prágába is bevonultak, Afganisztánba is. És ez még csak a közelmúlt történelme. A krími háborút úgy robbantották ki, hogy lehetetlent követeltek a szultántól: azt, hogy engedje át a cárnak a joghatóságot minden keresztény alattvalója felett. Most is lehetetlenségeket követelve támadták meg Ukrajnát, szóval Putyin odafigyelt legalább egy történelemórán.

De a többin nem annyira. Lássuk azokat a háborúkat – a teljesség igénye nélkül – amiket Oroszország elveszített. Ott volt először is az 1558-1583-as livóniai háború, abban Rettegett Iván támadott, aztán a halála után jöttek a Zűrzavaros Idők, még Moszkva is elesett. Veszítettek 1610 és 1617 között Svédország ellen, 1733 és 1738 között a lengyel örökösödési háborúban, 1735 és 1739 között az Oszmán Birodalom ellen, 1853 és 1856 között a krími háborúban, 1904 és 1905 között az orosz–japán háborúban, ha úgy vesszük, elvesztették az első világháborút is, aztán 1918-ban Finnország ellen, Észtország ellen, Lettország ellen...

Igen, emelné fel az ujját a Magyar Nemzet szerzője, csak akkor még nem voltak nukleáris fegyverek! Mint írja:

Oroszországnak atomfegyvere van. Nem kevés. A világon a legtöbb. Oroszország nem legyőzhető.”

Akkor vegyük a koreai háborút, amit körülbelül döntetlenre sikerült kihozni proxyháborúként, annak az idejében már voltak. És vegyük a tíz éves afganisztáni kalandot, 1979 és 1989 között, akkor is, márpedig azt is elveszítették. Hogy miért nem alkalmaztak atomfegyvert Afganisztánban? Mert nem lett volna semmi értelme. A harcoló afgán csapatokban sok kárt nem tettek volna, ellenben az egész világ felzúdul ellenük.

Szóval mondjuk ki: Oroszország nem csak legyőzhető, de egy csomó példa van rá, hogy le is győzték számos alkalommal.

Viszont mond olyant a Magyar Nemzet, amivel egyet lehet érteni:

Egyrészt azt képzelik, hogy egy háborúban van jó meg rossz, és ha elég hangosan drukkolunk a jónak, akkor ő megnyeri, és mint a mesében, minden szép lesz. Mi pedig csak nézzük az egészet. Másrészt, hogy Facebook-profilképekkel lehet háborút vívni. Meg morállal. Pedig a háborút tankokkal, lőszerekkel vívják. És emberek halnak meg. Sokan.”

Ez tagadhatatlanul igaz, az események menetére annak semmi hatása nincs, hogy melyik oldalt kedveljük. Mindenkinek szíve joga a rokon- és ellenszenv, de ha valaki, mint például én, naponta több órát tölt a háború híreinek összegyűjtésével, elemzésével, sok és sokféle forrásból, melyek közé tartozik az orosz kormánysajtó is, az orosz ellenzéki sajtó is, a donbásszi köztársaságok hírügynökségei is, de szükség esetén akár a Xinhua hírügynökség is, akkor kap némi képet az eseményekről, ki tudja alakítani a megalapozott véleményét, ami nálam azt mondja, hogy Oroszország agresszor, igényei homályosak és jogtalanok, céljai fenyegetőek az egész világra nézve, Ukrajna pedig védekezik ellene.

Akkor tehát az oroszok démonok, az ukránok angyalok?

Szó sincs róla. Bár ennyire egyszerű volna a dolog. Ez egy háború, ami természetéből fakadóan pusztítással jár, éspedig annak a félnek a sokkal nagyobb veszteségeivel, amelynek a területén zajlik. Megfigyelhető, hogy ha támadás és valamit orosz területen – ilyen volt a kercsi híd felrobbantása vagy a dróncsapások a katonai repülőterekre – az orosz vezetők azonnal terrorizmust emlegetnek, ha azonban ők bombázzák le a mariupoli színházat, tele civilekkel, akkor azt nem ők tették, ráfogják a nyuszira. Vagy a klingon űrflottára. A veszteségek mértékét tekintve összehasonlíthatatlan, mennyivel több kárt szenvedett Ukrajna, mint Oroszország, de az ukránok, ha tehetik, megadják a kölcsönt, kamatostól.

Ráadásul Julija Latinyina tegnapi írása szerint az orosz lakosság 20 százaléka aktívan háborúellenes, 35 százaléka aktívan háborúpárti, 45 százalékuk meg apolitikus. Viszont száz százalékuk szeretné megúszni ezt az egészet. Tehát nem lehet egész emberi közösségeket, népeket besorolni a nagyon jók vagy a nagyon rosszak közé, nem lehet és nem is szabad mindenkit egy kalap alá venni. Ukrajnában nincs értelme ilyen felmérést végezni, hiszen ők védekeznek, nincsenek abban a helyzetben, hogy más álláspontjuk lehessen, mint a háború folytatása, míg el nem hagyja az utolsó orosz alakulat is az országukat.

Azonban azt nem fogja fel nemzetes uram, hogy az ő békéje, mármint az a megoldás, melyben mindenki azonnal leteszi a fegyvert, aztán az orosz hadsereg felveszi és rögtön meg is szünteti Ukrajnát, nem vezet békéhez. Ahhoz vezet, hogy fél Közép- és Kelet-Európának lesz közös határa az Oroszországi Föderációval, mely követelni fogja a NATO-alakulatok és -fegyverek azonnali kivonását Magyarországról, Romániából, Lengyelországból. Ezt Putyin 2021. december 24-i ultimátuma világossá tette. És igen, ez nagy baj volna, mert a magyar honvédség nem lehetne ellenfele egy esetleges orosz megszállásnak. Szerencsések volnánk, ha „csak” vazallus állammá tennének minket, bár ez már most is folyik. Szóval ez a gyerekes logika, ami igazából az ukrán kapitulációt sürgeti, minket is végveszélybe sodorna. Egy háborúnak lényegében véve kétféleképpen lehet vége: vagy abbahagyják, ennek a következményeit vázoltam fentebb, vagy megnyerik, erre törekszik most a világnak azon része, melyhez egyelőre még van szerencsénk tartozni (igaz, Orbán Viktor ennek nem örül).

Az orosz gazdaságot is dicséri az úr, ami nem könnyű feladat, tisztelem is azért, hogy vállalkozott rá:

Oroszország egyrészt (részben az ott is jelen lévő nyugati technológiának, befektetéseknek, know-how-nak köszönhetően) ma már sokkal hatékonyabban működik, másrészt nagyon hosszú, sikeres utat tett meg a diverzifikáció, sőt az önellátásra való képesség felé. Aki ezt nem látja, az közgazdasági analfabéta, és mint ilyen, nagypolitikai döntésekre alkalmatlan. Igen, az egyik szankciót a másik után hozó nyugati politikusok pontosan ilyenek. Oroszország ugyanis nemcsak katonailag nem győzhető le, hanem ma már nem is roppantható meg gazdaságilag.”

Tévedni méltóztatik. Akkor is, ha érvek helyett leanalfabétázza azt, aki nem így gondolja. Az az ország, ahol fél éve keresnek másfél millió egyenruhát, és senki sem találja az uniformisokat, ahol étel tagadhatatlanul van, sőt, kaviár is van, de nincs szög, csavar és zsanér, mert azt Ausztriából vették és a régi gyárakat nem tudják üzembe helyezni, ahol egy éve nem készült el egyetlen új lövegcső sem, mert a fegyvergyárakban van ugyan nyugati technológia, de nincs nyugati pótalkatrész és nem tudják megjavítani a szerszámgépeket, nem önellátó, hanem egy közgazdasági rémálom. Az energiahordozókat Kína veszi meg, mélyen nyomott áron, másokkal nagyon keveset tudnak kereskedni, szóval az „erős orosz gazdaság” nem egyéb mesénél.

Megállapíthatjuk, hogy ha a tényeket tekintjük, akkor sem billen a mérleg Oroszország javára, ha billentjük. A Magyar Nemzet szerzőjében és az én hétvégi levélírómban az a közös, hogy mivel a tények ellenük szólnak, figyelmen kívül hagyják őket, elhárítják a valóságot. Ez egy nagyon érdekes propagandatechnikai eszköz, ugyanis a realitás helyett viszont kapnak az orosz médiától egy párhuzamos világot, amiben az ukrán nép sátánista, az amerikaiak biolaborokat üzemeltetnek Ukrajnában, az Azovsztal katakombáiban NATO-tábornokok bujkálnak, ellenben Putyin örökifjú és életerős, valamint Kirill pátriárka szent életű. Tulajdonképpen ez a nagy műgonddal (és sok hanyagsággal) előállított „álvilág” az, amiben ők élnek és ennek a híreit szeretnék látni, hallani, olvasni.

Ez nekik a bajuk. Csak hát a sajtószakma alapszabálya volna a Deák Ferenctől származó tétel, mely szerint „hazudni pedig nem szabad”. Viszont ha ők mondják meg, mi a hazugság számukra, akkor bármi lehetséges, bármit le lehet írni, mert attól függ, mi igaz, hogy éppen mi a véleményük. Dióhéjban tehát azt mondják:

Mondd azt, amit én éppen hallani akarok, vagy hallgass örökké!”

Ezt nem sajtónak hívnánk, hanem mesekönyvnek.

Tessék azokat lapozgatni, nagy mennyiségben és változatosságban állnak rendelkezésre az összes közkönyvtárakban.

A sajtó meg hadd tegye a dolgát.

Mármint az a része, amelyik még teszi.

De tudom, hogy felesleges volt mindezt megírni: semmin sem változtat, továbbra is azt fogja követelni mindenki, hogy az ő saját véleményét olvashassa.

Elátkozott egy kor ez, annyit mondhatok.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása