Kezd eltűnni a különbség a külpolitikai és belpolitikai újságírás között. Annyi mégis megmaradt, hogy míg a külpolitikai forrásokat angolból, oroszból, kínaiból kell lefordítani, a belpolitikaiakat magyarból. Mármint magyarra. Ugyanis az a nyelv, amin a kormány politikusai beszélnek, amit használnak kétségtelenül magyar ugyan, csak éppen a köz számára érthetetlen.

(Képünk illusztráció)

Így aztán a honi közönség gyakran nem is tudja, miért rajong vagy mit utál, leginkább a megszólaló személye alapján alakítja ki véleményét. Ami öreg hiba: ha értjük, mit mondott például Schmidt Mária a Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet „Harc a nemzeti szuverenitásért” elnevezésű konferenciáján, akkor van is alapunk a kritikára, ha nem értjük, akkor jogosan sértődik meg a megalapozatlan vélemények hallatán. Egyébként mondjuk minden kritikától megsértődik, ebből a szempontból mindegy is volna, ismerjük-é gondolatait, de saját magunknak tartozunk annyival, hogy legalább megpróbálunk rájönni, mit akart mondani.

Nem lesz könnyű dolgunk.

Főleg nekem nem, aki érthető nyelvre próbálom fordítani ezt a kusza, meg merném kockáztatni, átgondolatlan ám igen hosszú előadást – nem nagyon tehetek másként, idéznem kell a fontosabb bekezdéseket, természetesen szokásom szerint csillag alatt ellátva őket a magyarázó jegyzetekkel. Akkor essünk is neki.

„Első királyunk, Szent István a római pápától kért és kapott koronát, mert nem akart sem a német, sem a bizánci császár hűbérese lenni. Azóta többször, sokszor évszázadokra, külső – hol nyugati, hol keleti, hol déli – nagyhatalmak függésébe kerültünk. Legutoljára a nácik, majd a szovjetek igáztak le minket, lopták meg szabadságunkat, kezeltek minket másodrendű polgárokként a saját hazánkban.”*

*Ezt viszont most már képesek vagyunk sikeresen megoldani önálló nemzeti erőforrásainkból: úgy a leigázást, mint a meglopást és a másodrendű polgárként kezelést elvégzik számunkra választott vezetőink.

„Az elmúlt időszakban egyre világosabban kirajzolódik a liberális demokráciák új működési modellje. Ennek lényege a kormányzati struktúrák megkettőzése, vagyis a látható, mert nyilvános és nagyrészt választott, illetve kinevezett, tehát felelősséget viselő tisztségviselők mellé a progresszív elit egy, a félhomályban működő, nagyrészt láthatatlan, civilnek hazudott hálózatot hozott létre, ami a balos kormányzati célok ráerősítésével, elősegítésével, támogatásával, illetve társadalmi nyomásgyakorlással foglalkozik.”*

*Először is, a magyar kormányzati struktúrák jelentős része nem azért létezik, hogy működjön, hanem azért, hogy ne működjön, gondolok itt szó szerint bármire, ami valódi rászorultak valódi szociális támogatásával foglalkozna – ez is, amint a menekülők támogatása is a civilekre marad, de Schmidt Mária érzésem szerint itt nem csak ennyire gondolt. Azt sugallja, hogy ha valamivel már foglalkozik egy kormányzati vagy kormánypárti struktúra, azzal már más ne is foglalkozhasson. És ha az illető struktúra rosszul vagy sehogyan sem végzi a dolgát – akkor se legyen szabad megoldani a problémákat másnak. Sőt, lépjünk tovább, tekintsük a kérdést nagy általánosságban: ha van például kormánypárti média, mi szükség lenne vagy lehetne függetlenre? Vagy azt írják, amit a Magyar Nemzet, és akkor feleslegesek, vagy mást, és akkor károsak, mondaná az anekdotabéli kalifa. Sőt, mi szükség többféle kormánymédiumra? Egy tévé, egy rádió, egy újság untig elég volna ilyen alapon. Az mondjuk igaz, hogy a rádióval és a tévével igen nehéz kitörölni az alfelünket, szemben a papíralapú kormányorgánumokkal, melyekre emiatt ma is szükség van. A gazdaság irányítását is centralizálni kéne, így véget vetve a káosznak, melyben mindenki azt termel, amit bír, a regulációt mondjuk három- és ötéves tervek formájában végezhetné a mielőbb felállítandó Országos Tervhivatal, Schmidt Máriával az élén. Aki, mint a példa mutatja, felfedezte a szovjethatalmat. Villamosítás nélkül, mert az már megvolt.

„Az NGO-k megtévesztésből nevezik magukat civil szervezeteknek, miközben nem alulról jövő kezdeményezések megvalósítására összeálló, öntevékeny, önálló és önfinanszírozó állampolgári szerveződések, hanem fentről lefelé, a kormányzati vagy globális szinten kijelölt feladatok, sok esetben szimplán lobbitevékenységek kiszervezése céljából gründolt és közpénzből finanszírozott ügynökségek.”*

*Rég kapott ilyen kemény kritikát kormányoldalról a Civil Összefogás Fóruma, vagyis a CÖF. A szerzőnek őszinteségi rohama lehetett, bár nincs kizárva, hogy tévedek.

„Az NGO-kra bízott „civil” feladatok közé tartozik például a határvédelem szabotálása, a tagállamok migrációt gátló erőfeszítéseinek blokkolása. Sőt a migránsok képzése, irányítása, védelme is. De az is nekik lett kiszervezve, hogy vezessék és koordinálják a patrióta kormányok meggyengítésére irányuló akciókat.”*

*Sajnos tévedek. Pedig olyan szép lett volna, ahogy a CÖF tüntetést hirdet a Terror Háza elé...más kérdés, hogy ha a magyar NGO-knak ez lett volna a feladatuk, akkor elszabotálták, vagy teljesen hanyagul végezték, mert nulla, azaz nulla sikert értek el az említett célok elérésében. Egy magyarázat van a helyzetre: nem ezek voltak a céljaik.

„Például a szintén civilnek hazudott tényfeltárókhoz eljuttatott Panama-iratok korrupciós ügyeinek célzott felhasználásával vagy a Pegasus lehallgatórendszer használóinak szelektív leleplezésével. Ez utóbbiakkal azt a látszatot keltették, mintha zöldmezős kutatómunka eredményeként jutottak volna hozzá az eredményeikhez. Egy szó, mint száz, ezeknek az NGO-knak az a feladatuk, hogy a progresszív ideológiai célokat, többek között az LMBTQ- és transzügyeket támogassák azért, hogy ezzel is elősegítsék a birodalmi erők térhódítását.”*

*Hölgyeim és uraim, Mari néni híres tökös-mákos rétesét látjuk, amibe mindent beletettek, ami kéznél volt. A Pegasus-ügy leleplezését kárhoztatni annyit jelent, hogy a felszólaló egyetért a lehallgatások tényével (arra már nem vette a fáradtságot hogy utánanézzen a dolognak, akkor ugyanis tudná, hogy a magyar megfigyeltek döntő többsége kormánypárti üzletember, szakértő vagy másodvonalbeli politikus volt, és csak kisebb részük ellenzéki politikus vagy független újságíró – ami a sztálini tételt igazolja, miszerint a barátaink veszélyesebbek az ellenségeinknél, ugyanis az ellenségből még lehet barát, de a barátból már csak ellenség). Hogy aztán ehhez mi köze az LMBTQ-ügyeknek, azt szerintem maga a szerző sem tudja.

„Az ezekhez a szervezetekhez tartozó balliberális, progresszív elit pókhálószerűen szövi be és manipulálja az uniós országok társadalmait annak érdekében, hogy a haladók uralmát fenntartsa. Ezt szolgálják tudat- és tüntetésipari komplexumai, ezért akadályozzák polgáraik szólás- és sajtószabadságának érvényesülését.”*

*Hölgyem, ön tévedésben él: az ön által említett ágazatokat Magyarországon már sok éve államosították. A tudatipari komplexum a kormánymédia ügye, a tüntetésipari komplexum az általam korábban említett CÖF-re tartozik, ami meg a szólás- és sajtószabadság korlátozását illeti, azt karöltve végzik, néhány állami intézmény hathatós segítségével. Nyitott kapukat dönget, kérem.

„A transzatlanti világ nagyvárosaiban a tüntetésipari komplexum olyan embereket visz az utcákra az ukránok nemes ügye mellett tüntetni, akiknek fogalmuk sincs arról, hol van Ukrajna. A lényeg az, hogy mindenki, aki az orosz–ukrán háborúról megszólal, az imamalom-szerűen elismételje, hogy a háborúért Oroszország kegyetlen agressziója felel, amivel megsértette a nemzetközi jogot. Ezért nincsenek nálunk könnyű helyzetben a külföldi támogatásokból működő hazai NGO-k és a velük szövetséges, szintén külső támogatású tudatipari egységek a háttérintézményektől a sajtómunkásokig (akik értelemszerűen nem propagandisták), a tényellenőröktől a tudományos intézmények aktivistáiig, amikor a brüsszeli narratívát akarják lenyomni a torkunkon a határainknál dúló háborúval kapcsolatban.

Nálunk ugyanis se Ukrajnát, se Oroszországot nem burkolja be az ismeretlenség köde. Szomszédos országok, amelyekkel közös ügyeink, közös történetünk, ezáltal közös tapasztalataink vannak. A központjaikban kidolgozott panelek ezért itthoni megbízottjaik minden igyekezete ellenére igencsak korlátozottan működnek mifelénk.”*

*Hogy nem szereti a független sajtót és a tényellenőröket, azt még értem, hiszen a Bucsáról szóló vérlázító irományát is a legpenetránsabb orosz álhírekből és propagandából szemezgette volt össze. Azonban meglehet, hogy a nagyságos asszony sem tudná megmutatni a térképen Mariupolt vagy Mikolajivet, de tán még Munkácsot sem, nem csak – állítása szerint – a nyugati demonstrálók. Ezt bizonyítja is, amikor az Oroszországi Föderációt Magyarországgal szomszédos államként említi. Földrajzból elégtelen – az Oroszországi Föderáció nem szomszédos Magyarországgal. Maximum a felszólaló álmaiban, a térkép azonban mást mond.

„Az NGO-k az áldozatokból, az elégedetlenekből, a beözönlő migránsokból, illetve a mellettük, értük kiállókból toborozzák aktivistáikat, akiket aztán abba a tüntetésipari komplexumba tagolnak be, amivel világszerte napi akciókat szerveznek, hogy szabványosított koreográfiával, egyenáramosított üzeneteikkel operálva, mindenekelőtt a korrupció ellen harcolva, az általuk meghatározott célok érdekében gyakoroljanak nyomást a szuverenista kormányokra.”*

*Nos, kérem, ha a „szuverenista” kormányokat zavarja a korrupció elleni harc, az csak annyit jelent, hogy a szuverenista kormányok korruptak. Ami nem épp a javukra szól, de mint látom, ők maguk sem kívánnak ez ellen tenni. Az ő bajuk, de akkor ne panaszkodjanak, ha kritizálják őket. Az viszont igen szép gondolat, hogy a jó állampolgár ne az áldozatok és az elégedetlenek, hanem a nyertesek és elégedettek mellett álljon ki. Dennis Moore ihlethette a Monty Pythonból, a rabló, aki elveszi a szegényektől, amijük van és a gazdagoknak adja. Ami meg az „egyenáramosított üzeneteket” illeti, úgy tűnik ebből a képzavarból, hogy a hölgy nem csak földrajzból állhatott elégtelenre, hanem fizikából is.

„A harc, ami a szemünk előtt folyik, a látható és a láthatatlan hatalom közötti küzdelem. Ebben az erőpróbában a láthatatlan hatalom egy jelentős része kívülről finanszírozott. Titkolja beszédhelyzetét. Ilyen az a progresszív vezetés alatt álló civil és szakértői struktúra, amely feladatának tekinti a látható, vagyis demokratikusan választott, ezért nyilvános és felelősségre vonható hatalom megdöntését.”*

*A hölgy kapott már elégtelent ma tőlem földrajzból, fizikából, a harmadik már magyar nyelvből és irodalomból jár: azért a képért, hogy „a láthatatlan hatalom titkolja beszédhelyzetét”. Hogyan lehet egy beszédhelyzetet titkolni? Úgy, hogy nem beszél az illető hatalom, meg sem szólal, hallgat mint a csuka. Néma csöndben marad. Ellenben láthatatlan is, tehát akkor honnan tudunk a létezéséről? Csakis abból, hogy Schmidt Mária kiszagolta a létét, mert ki tán csak nem tapogatta, ízlelés meg szóba sem jöhet. Érzékeny orra lehet a terrorházmester-néninek.

„Pedig – és ezt a Covid alatt naponta láttuk – szakértőt mindenre és mindennek az ellenkezőjére lehet találni. Az akkor megszólalók egy részének a beszédhelyzete is rejtve maradt. Nem derült ki, hogy amit mondtak, azt úgy is gondolták vagy megfizették őket, esetleg a haszonból is részesültek. A politikai elemzők egy részéről sem derül ki, kinek a megbízásából beszélnek. Kinek az érdekében érvelnek. A beszédhelyzet tisztázása, vagyis az átláthatóság ezért mindannyiunk érdeke. Aki az átláthatóság ellen ágál, az nem híve a számonkérhetőségnek és a felelősségvállalásnak, vagyis nem demokrata.”

*Megint az az átkozott „beszédhelyzet”, ráadásul „politikai koncepció” értelemben alkalmazva. Kezicsókolom, ha én írok valamit mondjuk a Kaukázusról, akkor nekem nem kell ilyen vagy amolyan „oldalinak” lennem, én a saját véleményemet írom. A tévedés jogát is fenntartva, természetesen. Nem „megbízásból beszélek”, ellentétben az ön által is jól ismert Georg Spöttlével, akiről viszont ilyen szempontból egy rossz szava sem lehet: róla ugyanis tényleg kiderült, kinek a megbízásából szakért. A Kreml megbízásából. Olyan nagy baj az, ha másoknak vele ellentétben nincsenek megbízói? Maga szerint baj. Szerintem ez a normális, és a Spöttle-félék esete az anomália.

„Szuverenitásunk, vagyis döntésképességünk megőrzése a feltétele annak, hogy azok maradhassunk, akik voltunk és vagyunk. Öntudatos magyarok. Azok, akik az ilyen-olyan nemzetközi hálózatok részeként, a magyar szabadság, vagyis függetlenségünk ellenségei oldalára állnak, mások érdekeinek rendelik alá hazánk és polgáraink sorsát.”*

*Akkor, kérem, ne tessenek Spöttléket alkalmazni mindmáig, ne tessenek muszkavezetőnek állni, Barátság Érdemrendet átvenni Lavrovtól és a kormánymédiában az orosz szolgálatok és hálózatok álhíreit és dezinformációit népszerűsíteni. Vagy ha mégis teszik, akkor a szájukra ne vegyék a „szuverenitás” szót, hogy el ne nyelje magukat az édes magyar anyaföld mindenestől.

„A szuverenitás védelme ugyanis arról dönt: Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!”*

*Na, végre valamiben egyetértünk. Amint láttam, Budapest népének nem volt kedve múlt szombaton az orosz igához és/vagy függőséghez, sem pedig a kormány tilalmaihoz, szóval döntött, szabad akar lenni, nem rab. Mi választottunk. Ahogy látom, maguk is. De nem ugyanazt.

Kimondható tehát, miszerint Schmidt Mária akkora patrióta, hogy eljutott a szovjethatalom eszmeiségéig.

Ne kövessük.

Én legalábbis nem fogom.

Szele Tamás