Ez az írás tulajdonképpen egy reflexió lenne egy hírre, ami – hogy is mondjam csak – kicsit meglepett. A Transtelexben olvastam, de más forrásokban is utána néztem, hogy a szatmárnémeti két tannyelvű Samus óvodában az évnyitót, hogy is mondjam csak... Nicolae Ceaușescu szellemében tartották. De hát, az Ég szerelmére, kisgyerekeknek?

(Képünk illusztráció)

Én Romániában születtem, ott is nőttem fel, járok is haza, mikor úgy alakul, viszonylag világos fogalmaim vannak úgy a régi, mint a mostani helyzetről, sok odavalósi barátommal tartom a kapcsolatot, és közöttük egyaránt vannak magyarok, románok, németek, szóval hadd ne nacionalista szempontból közelítsem meg ezt a kérdést – hanem tőlem telhetően tárgyilagos módon.

Márpedig nekem ebben az ügyben az a nézetem, hogy kisgyerekeket hülyíteni bizony bűn. De folyik is a rendőrségi vizsgálat a kérdésben, bár túlzottan optimista nem vagyok: azért ezeknek a nyomozásoknak ritkán szokott eredménye lenni, szerintem ha Jeffrey Epstein viselt dolgai után Romániában rejtőzött volna el és kerüli a feltűnést, máig vígan élne, és csobán lenne valahol a hegyekben. Már persze, ha kibírná. De térjünk a tárgyra, ugyanis a Transtelex írása pontos, de a román Szabad Európa tudósítása tartalmaz tévedéseket, nem is értem – hiszen mintha tegnap lett volna, alig negyven-ötven éve volt az a csúnya világ.

„Hétfőn különleges napot tartottak a szatmárnémeti két tannyelvű Samus óvodában, az államszocializmus időszakát idézték fel a gyerekkel: Eugenia kekszet kaptak, „a haza sólymaira” és a „pionírokra” jellemző nyakkendőt kötöttek, felidézték nekik a diktátor, Nicolae Ceaușescu alakját, többek között a diktátor önéletrajzi kötete is kikerült. A helyi sajtó szerint olyan – azóta már törölt – videókat is közzétettek, amelyeken az látszik, hogy a gyerekek a haza sólymai köszöntését szavalják el, illetve a korszak szimbólumait építették be játékos, szórakoztató jellegű tevékenységükbe. Az eset nem véletlenül óriási visszhangot váltott ki.

A Samus óvoda vezetése azt nyilatkozta, hogy nem a kommunizmus dicsőítése volt a cél, hanem egy „szórakoztató és immerzív tanulási élményt” akartak biztosítani a kicsiknek. „Ez a tematikus nap NEM azt a célt szolgálta, hogy ünnepeljük vagy dicsőítsük azt a történelmi időszakot, hanem hogy megmutassuk a gyerekeknek, milyen volt a gyermekkor »régen«, és összehasonlítsuk a jelennel” – idézi a Presa SM az intézmény közlését.”

Hát... kezdjük azzal, hogy óvodásnak lenni az én kiskoromban nem volt nagyon rossz, míg lehetett – akkortájt Bukarestben éltem a szüleimmel – a magyar követségi óvodába jártam, semmi gond nem volt, bár voltak sajátságos dolgaim, ugyanis későn kezdtem el beszélni, és nyilván nem románul, hanem magyarul. Viszont édesapám egészséges módon úgy vélte, hogy egy kisgyereknek igenis kell játszania a többiekkel, és levitt a tömbház elé, a játszótérre, amiből az lett, hogy én ugyan nem tanultam meg románul, de a bukaresti kissrácok egész érthetően megtanultak magyarul. Szóval, azért akkor még, úgy 1972 körül nem voltak ilyesféle problémák, a szülők is jókat nevettek a dolgon. A helyzetet bonyolította, hogy időközben megszűnt a követségi óvoda, tehát fogadtak mellém egy babysittert, a Lucsika nénit, aki azonban nem beszélt se románul, se magyarul, merthogy – kárpátukrán volt, minek következtében olyan hatéves koromra egész érthetően gagyogtam ukrán nyelven, ez azért nem teljesen maradt meg.

Csak aztán bekerült az ember az állami oktatásba. Mivel a szüleim elváltak, ez már Nagyváradon történt, és nem kicsit lepődtem meg, mikor kiderült, hogy elég különösek a játékszabályok. Pedig a tanítónénimmel nagy szerencsém is volt, kiváló pedagógusnak nevezném most is Réthy Anna nénit, csak azon ő sem tudott segíteni, hogy – egyenruhát kellett viselni. Méghozzá egy bonyolult rendszer szerint. Itt jön a Szabad Európa tévedése - ők kicsit rosszul emlékeztek a dologra. 

Mondjuk az én időmben még nem voltak Haza Sólymai (Soimii Patriei), ami a kisdobosok nevetségesen túlzásba vitt analógiája volt, de mindenkinek – legalábbis elemiben – pepita, egybeszabott tunikát kellett viselnie. Fiúknak, lányoknak egyformán, a fiúk alatta viselhettek nadrágot. Elég furcsa érzés volt, igen örültem, mikor kinőttem az elemiből. Mondjuk az mindenkinek problémát okozott – a tantervet valószínűleg nem szellemóriások írhatták – hogy első elemitől kezdve abból indultak ki, hogy mindenkinek román az anyanyelve. Ha idegen nyelvként tanították volna, jobban jár az állam is, a gyerek is, sőt, talán meg is tanuljuk, de nem, mert nem, és kész. Néha döbbenten ültem a lecke előtt, mert nem értettem még az olvasmányban használt szavakat, kifejezéseket sem – de hát valahogy feltalálja magát az ember. Közben az általános helyzet is egyre romlott, bár a valódi ellátási és belpolitikai gondok inkább a hetvenes évek második felében jelentek meg.

Hát jó, Haza Sólyma nem voltam, de pionír, vagyis úttörő kellett legyek. Máig nem értem, mire volt ez jó, az iskolai párttitkár elmagyarázta, hogy a nyakkendőnket a proletariátus vére festette vörösre, és némi undorral néztem, hogy akkor most ezt a véres rongyot a nyakamba kell kötnöm? Nem lehetne előbb kimosni? Szerencsére ezt senki sem vette túl komolyan, pár hetente kötelező volt a rajgyűlés, vagy hogy hívták, ahol volt bevonulás, névsorolvasás, jelentés, pár mondat, máig nem tudom miről, aztán le lehetett lépni. Utáltuk, mert a szabadidőnk rovására ment ez is.

És hát azért a gyerek sem hülye, láttuk, hogy a szüleink egyre nehezebben kalapálják össze még a megélhetést is, pont erre a bohóckodásra van szüksége ilyen időkben a világproletariátusnak? Jött a középiskola és jött az új egyenruha.

Ez műanyagból volt, összesen kétfélét lehetett kapni, egy randább volt, mint a másik. Lányoknak valami egészen otromba nyári ruhát kellett viselni, még a legjobban a magyar otthonkához hasonlított, bár nekik ez télen is kötelező volt, de tilos volt alája nadrágot vegyenek, ellenben kötelező volt a hajszalag viselése. Akkor is, ha a kislánynak rövid volt a haja. Fiúknál fekete nadrág, fekete zakó, fehér vagy kék ing és fekete, vörös vagy esetleg kék nyakkendő. Farmer viselete tilos. Viszont mindkét nemnek viselnie kellett az úgynevezett karszámot, ami egy jól látható, téglalap alakú szövetdarab volt, rajta a tanintézet nevével és egy azonosítási számmal.

Volt egy láger-hangulata a dolognak...

Aztán mi sem mentünk a szomszédba némi csintalanságért: az egyik osztálytársam kitalálta, hogy ha hülyének néznek minket, legyünk hülyék is! Kötelező a nyakkendő? Ám legyen, de viseljünk csokornyakkendőt! Először csak a mi osztályunkban játszottuk ezt, aztán terjedni kezdett, mikor már az egész középiskola csokornyakkendőben járt, sőt, még néhány lány is, betiltották. Indoklás nélkül, mert igen nehéz lett volna még meg is indokolni a döntést.

Mindeközben az összes osztályteremben ki kellett tenni Nicolae Ceaușescu portréját, sőt, le is kellett cserélni, mert az első változat félprofilban ábrázolta a Scornicesti-i Tölgyet (a Tölgy olyan 160 centis lehetett), és elterjedt a vicc, miszerint „Falon lóg és félfülű, mi az?” Elég volt rámutatni a falra. Aztán lecserélték a képeket olyanra, amin mindkét füle látszott. Ezek a portrék is gyakori cserére szorultak, ugyanis remekül lehetett rájuk célba dobni almacsutkával. És ha valaminek nincs gazdája, az elhajított almacsutkának nincs. De akkor már minden tankönyv elején is ott vigyorgott, minden középületben, irodában, egyáltalán, mindenhol: ennél még Mussolini is okosabb volt, ugyanis ő is kirakatta az arcképét mindenhová, de azt kikötötte, hogy három helyre ne akasszák ki: iskolába, kocsmába és kuplerájba. Milyen érdekes: a végén őt akasztották ki egy benzinkútra... az viszont tény, hogy benzinkutak ügyében nem szabályozott semmit, tehát ez nem lehetett tilos.

Ja, és hát minden reggel el kellett énekelni vigyázzállásban az akkori román himnuszt. Ha pechünk volt, és túlbuzgó tanerő tartotta az utolsó órát, az oktatás végén is. Egy iskolatársam mert tenni egy megjegyzést ez ügyben: az ország összes középiskolájából kicsapták. Pedig még csak nem is volt olyan sértő az a megjegyzés, inkább csak morgolódás volt.

Ebben a már fokozódó helyzetben nem lettem KISZ-, vagyis ottani nevén UTC-tag. Marháskodtunk, azzal viccelődtünk, hogy punkzenekart alapítunk, még hangszereink se voltak, gyerekes szerepjáték volt az egész, de valaki mégis besúgott minket – tudtuk is, hogy ki, az egyik tanárnőnk – és emiatt kitört a botrány, hullámzott egy ideig, míg a végén az osztályfőnöknőm kijárta, hogy ne legyen nagyobb baj.

- Tamás, ezt megúszod, de a KISZ-ből ki fognak zárni.

- De kérem szépen, engem oda még fel sem vettek!

- Annál jobb, fiam, annál jobb...

Aztán vagy két év múlva megint kizártak abból, aminek soha nem is voltam tagja, ezt már némi rezignált humorral vettem tudomásul, és ez végül jól jött, ugyanis már gyári munkás koromban állandóan a nyakamra járt a KISZ-titkár, hogy lépjek be, mert milyen jó lesz, én meg mondhattam, hogy nem tehetem, papírom van arról, hogy kétszer is kizártak ebből a szervezetből, ráadásul úgy, hogy egyszer sem voltam tagja. Szerencsétlen megnézte az iratokat, aztán döbbenetében bal kézzel, három ujjal, ortodox módon keresztet vetett jó materialistaként – doamnye milujestye, Uram, irgalmazz, ilyent még ő sem látott addig. De végül békén hagyott, sőt, került is, mint egy ritka és talán veszélyes természeti jelenséget.

Aztán érettségi előtt ott volt a PTAP, ami hasonlított volna elvben az MHSZ-re, csak kötelező volt. Tulajdonképpen honvédelmi kiképzésről volt szó, így tanultam meg „bánni” az AK–47-essel, bár maradjunk annyiban, hogy a kiképzés nálam elérte célját, rájöttem, hogy a fegyver nagy, nehéz és veszélyes, a lőszer szintén, és jobb elkerülni még a környékét is annak, ahol ilyen szerszámokat használnak.

Mondanom sem kell: ehhez is külön egyenruha járt. Méghozzá kék, nagyon vékony műanyagból (az akkori Romániában a tanuló ifjúság számára valami rejtelmes ok miatt semmi másból nem készült egyenruha, izzadjon az a kölyök, ha már volt képe világra jönni), itt-ott nemzetiszínű szalagokkal és kék barett. Körülbelül másfél kilométer távolságból, ködös időben, fél szemmel nézve, szél ellen tényleg mintha valamilyen katonához hasonlított az ember benne, de már a tüzetesebb vizsgálat kimutatta volna, hogy teljesen civil és nem is örül annak, hogy bohócnak öltözött.

Tehát egy átlagos középiskolás nehezebb napon, ha volt tornaóra is, a tanszerein kívül magával vitte:

• a „tornaruhát” és a sportcipőt

• a PTAP-egyenruhát

• rajta volt maga az iskolai egyenruha, karszámostól, bár a karszámot egy idő után tépőzárral rögzítették kedves szüleink, hogy le lehessen venni

• néhány nyakkendő szükség és igény szerint

• és természetesen volt még nála egy farmer és egy kockás ing, hogy hazafelé menet a lányok ne nevessék ki (bár a lányok kedvesek voltak, és nem mindig nevették ki az embert).

Mit ne mondjak, volt ennek súlya is, terjedelme is, valóságos mozgó konfekcióboltok voltunk. Álcaháló nem volt nálunk és gázmaszk, valamint vegyvédelmi ruha sem, máig nem értem, miért: ennyi minden mellé belefért volna az is, esetleg némely lánctalpakkal ékesítve.

Nem is csoda, hogy érettségi előtt elkövettünk egy hatalmas hibát. Megbeszéltük, hogy a ballagás előtti utolsó tanítási napon mindenki hoz magával civil ruhát, aztán a tanítás végén kimentünk a Körös partjára, egy földhányás mögé és leszaggattuk egymásról az egyenruhát. Nem tudtuk, hogy látnak minket: alig engedték meg utána, hogy leérettségizzünk, még hónapokig beidézgettek a hatóságok kihallgatásokra... de az a pár perc felejthetetlen volt.

Szóval, nagyon nehezen lehetne ezt „aranykornak” nevezni, még gyermekszemmel is. És az állandó, hazug ideológia, ami mindenhonnan ömlött, az örök gyanakvás, a félelem a valóban létező és dolgozó besúgóktól, valamint – mindenekelőtt! – a teljes reménytelenség érzése, az, hogy ez sosem fog megváltozni, az áramszünetek, a meleg víz, az étel hiánya: hát, ezt nem, hogy kisgyerekeknek, de még felnőtteknek se mutogatnám. Emlékezni kell rá, de dicsekedni nem lehet vele. Visszakívánni főleg nem.

És sajnos nagyon rossz tendenciát látunk: Oroszországban Sztálin kultusza erősödik, Romániában Ceaușescué, nálunk szerintem csak azért nem vették még elő Rákosit, mert van kortárs és alkalmasabb megfelelője neki mifelénk.

Egyenruhák, ne jöjjön el a ti országotok!

Szele Tamás