Elég sok minden történik a világban ahhoz, hogy az európai ember figyelmét lekösse, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy míg mi az itteni problémákra ügyelünk, Afrikában nagyon komoly hatalmi átrendeződés zajlik, melynek nyertese könnyen az Oroszországi Föderáció lehet, amelynek ölébe hullhat a kontinens összes nyersanyagkészlete, míg mi itt, a kávéházban vitatkozgatunk egymással.

(Képünk illusztráció)

Tájékozatlanságunkat mi sem mutatja inkább, mint az, hogy a magyar kormánymédia pár napos gyakorisággal teszi közzé sosem látott szenzációként, miszerint megalakult és már működik is az orosz Afrika Hadtest, holott már évek óta létezik ez az alakulat, és a gyakorlatban a boldogult vagy boldogtalanult Jevgenyij Viktorovics Prigozsin Wagner-csoportjának tevékenységét folytatja, ugyanazokkal az eszközökkel, sőt, gyakran ugyanazokkal a személyekkel is. Mégis van fontossága annak, hogy az Afrika Hadtest már nem egy üzletember magánhadserege, hanem az orosz Védelmi Minisztérium hatáskörébe tartozó, reguláris alakulat, az orosz fegyveres erők része – ennek jelentőségét magyarázza el Pierre Sami a Riddle: Russia hasábjain.

Az, hogy a Wagner-csoport 2025 júniusában kivonult Maliból, nem a zsoldosalakulat végét jelentette, hanem sokkal inkább annak átalakulását. A nyugati megfigyelők már régóta spekuláltak a csoport megszűnéséről Jevgenyij Prigozsin 2023 augusztusában bekövetkezett drámai halála után, de afrikai öröksége túlélte őt. Valójában a Wagner-csoport Maliból való távozása nem visszavonulás volt, hanem egy stratégiai váltás csúcspontja. Oroszország jelenléte Afrikában nem szűnt meg, hanem átalakult, és az Afrika Hadtest megjelenésével beépült a hivatalos államgépezetbe.

Ez az átmenet, bár formájában bürokratikus, mélyreható geopolitikai következményekkel járt. Átrajzolta a befolyási vonalakat, és kénytelen volt számot vetni Franciaországgal, amelynek történelmi fölénye a Száhel-övezetben és Közép-Afrikában veszélybe került.

Az árnyékból a rendszerbe: az Afrika Hadtest felemelkedése

Az Afrika Hadtest több, mint a Wagner hivatalos egyenruhában. Ez az informális katonai tevékenységről az intézményes állami irányításra való áttérést jelenti, egy olyan átszervezést, amelynek célja Oroszország afrikai jelenlétének tartósabbá tétele. A hadtest, amely ma már az orosz védelmi minisztérium alá tartozik, közvetlenül képviseli a Kreml érdekeit. A Wagner átláthatatlan műveleteivel ellentétben az Afrika Hadtest hierarchikus felépítéssel és láthatósággal rendelkezik. 2025 márciusában az orosz egységek a mali csapatok mellett vettek részt egy díszfelvonuláson. Hetekkel később Banguiban a közép-afrikai állam miniszterei az orosz tanácsadók kíséretében mutatkoztak a nemzeti televízióban. Ezek a koreografált jelenetek hivatalossá tették azt a tevékenységet, amely korábban nem volt nyilvános.

A mögöttes logika azonban változatlan maradt. Oroszország továbbra is védelmet biztosít cserébe befolyásért és biztonsági garanciákat ad cserébe a nyersanyagforrásokhoz való privilegizált hozzáférésért. Maliban az állomány kíséri az aranyszállítmányokat és védi a junta vezetőit. A Közép-afrikai Köztársaságban felügyelik az elit kiképzését, miközben megőrzik kapcsolatrendszerüket a gyémántkereskedelemmel. Szudánban közvetítőként tárgyalnak a rivális frakciókkal. Nem maga az üzlet változott, hanem annak ábrázolása. Míg a Wagner a letagadhatóságra támaszkodott tevékenysége során, az Afrika Hadtest nyíltan állami szereplőként lép fel. 2025 áprilisában Niger nyilvános ünnepségen üdvözölte az orosz kiképzőket – ez a gesztus a Wagner idején elképzelhetetlen lett volna.

Ez a változás több, mint egyszerű arculatváltás. Azáltal, hogy személyi állományát beépíti az afrikai katonai struktúrákba, Moszkva bekapcsolódik a döntéshozatalba is. Az orosz tanácsadók már részt vesznek stratégiai megbeszéléseken, irányítják a beszerzéseket és alakítják a doktrínákat. Jelenlétük már nem csak a politikai affinitástól függ, hanem az intézményi tehetetlenségtől is. Miután beiktatták őket, eltávolításuk diplomáciai és operatív szempontból is nehézséget jelent.

A láthatóság azonban kitettséggel is jár. 2025 elején, miután jelentették a civil áldozatok számát egy Mopti közelében végrehajtott közös művelet során, a mali kormány behívatta az orosz nagykövetet. Mivel nem tudta tagadni a vádakat, Moszkvának most közvetlenül kell elviselnie a hírnevének romlását.

Az Afrika Hadtest nem szakít a Wagner modelljével, hanem annak továbbfejlesztése. A taktika továbbra is tranzakciós jellegű, de a formátum kiforrottabbá vált. Oroszország alkalmazkodott, és a háttérhálózatok helyett a strukturált beágyazottságot részesíti előnyben. Az eredmény: egy kevésbé titkos, de tartósabb formájú militarizált diplomácia.

Mali, a stratégiai csomópont

Mali továbbra is a legegyértelműbb példája az afrikai orosz stratégia fejlődésének. Franciaország visszavonulása és a Barkhane-művelet befejezése után Bamako katonai, politikai és társadalmi vákuummal szembesült. A növekvő bizonytalanság és a csökkenő nyugati támogatás miatt a kormányzó junta szándékosan Moszkva felé fordult. A Wagner gyorsan akcióba lépett, ügynököket küldött az infrastruktúra védelmére, elit egységek kiképzésére és a felkelés elleni küzdelem támogatására. A mali illetékesek kezdettől fogva nem beavatkozásként, hanem szuverén, pragmatikus döntésként fogták fel ezt a szövetséget.

Amikor 2025 júniusában megérkezett az Afrika Hadtest, az már egy meglévő, szilárd kapcsolatot véglegesített. Az orosz befolyás már korábban is áthatotta Mali biztonsági apparátusát, így az átmenet nagyrészt szimbolikus volt. A hadtest átvette a Wagner szerepét, kiegészítve azt saját szervezeti felépítésével és hivatalos egyenruháival, de a hatalmi viszonyok változatlanok maradtak. A helyszínen továbbra is vegyesek az eredmények. A 2025 júniusában Anoumalane-ban kudarcba fulladt közös offenzíva feltárta a taktikai hiányosságokat. Maliai tisztek jelentése szerint a parancsnoki lánc nem egyértelmű, és az orosz tanácsadók különleges kiváltságokat élveznek, ami aggodalmakat kelt a nemzeti hatóságokban.

A hadsereg körein kívül is növekszik az elégedetlenség. Olyan régiókban, mint Sikasso és Gao, az oroszokkal kapcsolatban álló cégek biztosították maguknak a legfontosabb bányászati koncessziókat. A helyi közösségek a környezeti károkat, a munkahelyek hiányát és az átláthatatlan szerződéseket kifogásolják. A junta azonban úgy tűnik, hajlandó elfogadni ezeket a következményeket. Oroszország nem csak tűzerőt kínál, hanem diplomáciai fedezetet is. 2025 elején Moszkva segített megakadályozni az ENSZ határozatát a mali erők állítólagos visszaéléseivel kapcsolatban, megerősítve ezzel a megbízható szövetségesi viszony imázsát. Ahogy egy magas rangú mali diplomata elmondta a Jeune Afrique-nak: „Az oroszoknál nincs mese. Csak eredmények vannak.”

Végül is Mali politikai fordulatának inkább stratégiai, mint ideológiai okai vannak. A környezeti, intézményi és hírnévbeli veszteségek valósak, de elfogadhatónak tekinthetők. Oroszország pontosan azt nyújtja – katonai erőt, nemzetközi védelmet és diszkréciót –, amit Franciaország már nem tud. Ez a kombináció átláthatatlan, de hatékony, és alátámasztja a jelenlegi szövetséget.

Közép-Afrikai Köztársaság: kettős hatalmi rendszer

A Közép-Afrikai Köztársaságban a Wagner szerepe nem csak látható, hanem alapvető is volt. A csoport minden más afrikai országnál inkább a rezsim biztonságának pillérévé vált: kiképezte az elnöki gárdát, tanácsot adott a legfőbb tisztviselőknek és irányította a keleti gyémántbányászatot. Amikor az Afrika Hadtest a Wagner intézményi utódjaként megjelent, az átmenet feszült volt.

Faustin-Archange Touadéra elnök kormánya eleinte ellenállt. A Wagner rugalmas és megszokott rendszerének felváltása egy hivatalos orosz erővel a kontroll csökkenésétől való aggodalmat keltett. A tárgyalások állítólag a kompenzációra összpontosultak. Bangui készpénz helyett erőforrás-alapú megállapodásokat szorgalmazott. Moszkva végül egy hibrid modellben állapodott meg: a Wagnerhez kapcsolódó cégek, mint például a Lobaye Invest – egy, a Közép-Afrikai Köztársaságban bejegyzett bányavállalat, amelyről azonban széles körben tudni, hogy a Wagnerhez kapcsolódik és erőforrás-kitermelésre használják – a helyükön maradtak, míg az Afrika Hadtest tisztjeit fokozatosan integrálták a meglévő biztonsági szervezetbe.

Ez a megállapodás elmossa a hatalmi jogköröket. Az Afrika Hadtest hivatalosan Moszkvának tartozik felelősséggel és követi a protokollt. A gyakorlatban azonban a Wagnerhez kapcsolódó alkalmazottak továbbra is ellenőrzőpontokat működtetnek, biztonsági műveleteket irányítanak és felügyelik a bányászatot. A legtöbb polgár számára a különbség lényegtelen – mindkét szervezet átláthatatlanul működik és a külföldi hatalmat szimbolizálja azokon a területeken, ahonnan az állam gyakran visszahúzódik.

Az emberi jogi visszaélések továbbra is fennállnak. Az újságírókat, a civil társadalmi csoportokat és a politikai ellenzéket folyamatosan megfélemlítik. Ennek ellenére - vagy épp ezért - Moszkva hatalma továbbra is fennáll. 2024-ben Bangui 25 éves koncessziót adott egy orosz cégnek a több mint 2,3 milliárd dollár értékű Ndassima aranybányára. A megállapodás megerősítette Oroszország kettős szerepét, amely egyszerre védelmezői és partneri. Cserébe az orosz tanácsadók kulcsfontosságú politikai események előtt választási és katonai támogatást ígértek.

Ahogy Afrika más részein, Oroszország stratégiája a Közép-afrikai Köztársaságban is a bonyolultságot részesíti előnyben a stabilitással szemben. A hivatalos katonai jelenlét és az informális hálózatok fenntartásával biztosítja, hogy a Moszkvától való bármilyen eltávolodás nak magas legyen az ára. Touadéra rezsimje számára ez a kétértelműség taktikai mozgásteret biztosít. Ugyanakkor a nemzeti szuverenitást egy idegen szereplőhöz köti, amely mára már beágyazódott az állami hatalom gépezetébe.

Niger: urán és bizonytalanság

A 2023-as nigeri puccs gyors geopolitikai változást eredményezett. Néhány hónapon belül a francia csapatokat kiutasították, az amerikai hadműveleteket korlátozták, ami olyan vákuumot teremtett, amelyet Moszkva gyorsan kitöltött. 2024-ben orosz tanácsadók érkeztek az Afrika Hadtest zászlaja alatt, hivatalosan terrorizmusellenes támogatás céljából. Bevetésük egybeesett a Roszatom képviselőinek Arlitban, Afrika egyik legnagyobb uránkészletének helyszínén tett diszkrét látogatásával.

A francia Orano által régóta dominált nigériai uránszektor az Oroszországgal folytatott stratégiai versengés egyik legfontosabb frontjává vált. Az Africa Intelligence szerint az orosz tárgyalók infrastrukturális fejlesztéseket, képzést és nukleáris technológiatranszfert ajánlottak fel hosszú távú exportszerződésekért cserébe. 2025 elején, a nukleáris együttműködés elmélyítésének részeként, az orosz tárgyalók állítólag biztosították maguknak a tartós hozzáférést Niger uránkészleteihez. A memorandum kedvezményes szállítási feltételeket és szélesebb körű atomenergetikai infrastruktúrára vonatkozó megállapodásokat tartalmaz, jelezve Moszkva szándékát, hogy Franciaország visszavonulása után biztosítsa magának a stratégiai uránellátást.

A Pew Research Center 2025-ös felmérése szerint a nigériaiak 47%-a bízik abban, hogy Vlagyimir Putyin megfelelően jár el a világpolitikában, míg 45% nem bízik benne, ami aláhúzza az orosz befolyás megosztott, de viszonylag kedvező megítélését. A civil társadalmi csoportok, különösen a diákszövetségek és a környezetvédelmi aktivisták figyelmeztettek, hogy az átláthatatlan megállapodások éppen azokat a folyamatokat idézhetik elő, amelyekkel a junta állítólag szembeszáll.

A rezsim stratégiai diverzifikációként mutatja be fordulatát. A hagyományos partnereket háttérbe szorítva és Moszkvának udvarolva Niger katonai vezetői a geopolitikai autonómia visszaállítására törekednek. Azonban ez a szövetség ismerős aggályokat vet fel az átláthatóság, a függőség és az ellenőrzés tekintetében. Az Afrika Hadtest ugyan hivatalos jelvényeket visel és kölcsönös tiszteletről beszél, de a védelem, a bányászat és az energia terén gyakorolt befolyása mélyebb beágyazottságot mutat.

Malival vagy a Közép-afrikai Köztársasággal ellentétben Niger irányváltása nem annyira a rezsim túléléséről, mint inkább az erőforrások kiaknázásáról szól. Nem biztonsági vákuumból fakad, hanem az urán stratégiai jelentőségéből és a rivális hatalmak közötti egyensúly megteremtésének szándékából. Ebben az értelemben Niger inkább csomópontként működik, mint kliensként. Azonban még a csomópontországoknak is vannak korlátai. Ha Moszkva jelenléte továbbra is ellenőrizetlen marad, Niamey a korábbi, francia gyámságot egy másikra cserélheti, mely esetünkben orosz – a névleges szuverenitásért cserébe gyakorlati függőségi viszonyba kerülhet.

A francia dilemma

Franciaország számára ez az átrendeződés katasztrofális volt. Párizs, amely egykor vitathatatlanul a frankofón Afrika biztonsági partnere volt, mára elszigetelődött, bizalmatlanság övezi, és időnként gyalázzák is. A Wagnerről az Afrika Hadtestre való áttérés megfosztotta Franciaországot legfőbb kritikai érvétől: attól, hogy Oroszország a nemzetközi normák határain kívül, szabálytalanul működik Afrikában. Most Oroszország egyfajta államilag szentesített legitimitást mutat, amellyel Párizs nehezen tud szembeszállni.

A francia diplomaták is elismerik ezt. A Quai d’Orsay egyik magas rangú tisztviselője nemrég azt mondta a Le Monde-nak: „Már nem szellemekkel állunk szemben, hanem intézményekkel.” A katonai vezetők is osztják ezt a nézetet. François Lecointre tábornok arra figyelmeztetett, hogy Oroszország növekvő befolyása a Száhel-övezetben elengedhetetlenül szükségessé teszi egy koherens európai stratégia kidolgozását. Ennek ellenére Párizs továbbra is óvatos marad. Franciaországban ugyan van néhány biztonsági és védelmi magánvállalat (Entreprises de Services de Sécurité et de Défense, ESSD), de ezek polgári vállalkozók, akikre szigorú nemzeti és nemzetközi jogszabályok vonatkoznak. A Wagnerrel ellentétben nem szolgálhatnak az állami politika agresszív, gyilkos kiterjesztéseiként, nem is beszélve arról, hogy fegyveres személyzetet küldjenek külföldre, miközben annak tevékenységét hihetően letagadhatnák.

Párizs az EU-szintű válaszlépés mellett lobbizott, de az EU-n belüli egység és stratégiai határozottság hiánya tovább korlátozza Franciaország mozgásterét. 2024 októberében az Európai Külügyi Szolgálat új eljárást mutatott be a külföldi befolyásoló műveletek ellensúlyozására, amely részben Oroszország afrikai médiáját és NGO-hálózatát célozza meg. A politikai lemaradás azonban továbbra is szembetűnő. A gazdasági eszközök is hatástalannak bizonyultak. Franciaország Mali és Burkina Faso számára nyújtott fejlesztési támogatásait felfüggesztették vagy csökkentették, de az Oroszországból és Kínából érkező alternatív finanszírozási források pótolták a hiányt. Eközben Franciaország soft powere, amely egykor a kulturális diplomáciára és az oktatásra épült, nehezen tud versenyezni az orosz biztonsági ígéretek közvetlenségével.

Ha Franciaország továbbra is szerepet kíván vállalni Afrikában, akkor nemcsak azt kell megfogalmaznia, hogy mit ellenez, hanem azt is, hogy mit kínál. Addig a stratégiai kétértelműség lehetőséget adhat a helyzet újragondolására, de kevés teret hagy a vezető szerep betöltésére.

Narrációk és vélekedések

A Száhel-övezetben a közvélemény jelentősen megváltozott. Az orosz zászlók most már spontán is megjelennek az Ouagadougou-tól Niamey-ig tartó tüntetéseken – nem mesterkélt szimbólumként, hanem a hűség természetes jeleként. Ez a befogadás mélyebb folyamatokat tükröz, amelyeket nemcsak az új katonai szövetségek, hanem az online teret elárasztó oroszbarát narrációk is alakítanak. A Telegramon és a YouTube-on a Moszkva által támogatott influencerek felerősítik a Nyugat árulásáról és az orosz szolidaritásról szóló üzeneteket. Ezek a történetek régóta meglévő sérelmekre épülnek, ötvözve az antikolonialista retorikát a méltóság és a szuverenitás iránti igényeket.

Maliban a Friedrich Ebert Alapítvány 2023-as felmérése szerint a városi fiatalok több mint 60%-a Oroszországot tartja az ország „legmegbízhatóbb partnerének”. Hasonló számok jelennek meg Burkina Fasóban is. Ez a változás nem véletlen. Célzott befolyásoló kampányok eredménye, amelyeket (dez)információs műveletek, a média elárasztása és az állam által támogatott üzenetek hajtanak. Sok esetben a helyi média ökoszisztémáját átalakították, hogy összhangba kerüljön ezekkel a narratívákkal, így alig maradt hely a más véleményeknek.

Franciaország ezzel szemben nehezen tud lépést tartani. A francia kulturális központok bezártak, nem egy koherens politika részeként, hanem a folyamatos költségvetési megszorítások és az intézmények fásultsága miatt. A nyelvi programok, amelyek egykor a soft power pillérei voltak, csendben összeomlottak. Ez gyakorlatilag egy visszavonulási politikát jelent – ha nem is szándékosan, de a tehetetlenség következtében. A gépezet megmaradt, de a politikai akarat elhalványult. A kommunikáció többnyire reaktív, válságokra adott válaszként jelenik meg, nem pedig hosszú távú jövőkép mentén alakul. Ezen a téren Oroszország gyorsasága és koherenciája következetesen felülmúlja Franciaország óvatosságát. Amíg Párizs tanakodik, Moszkva cselekszik.

Ez többet jelent, mint geopolitikai veszteséget. Franciaország szimbolikus tőkéje erodálódik. Ahol egykor a történelemre és a kulturális affinitásra támaszkodott, most egy olyan generációval kell szembenéznie, amelyet inkább a digitális történetmesélés formált, mint a közös emlékek. Moszkva átvette a narratívát, és emancipációs erőként tünteti fel magát, míg Franciaország kockáztatja, hogy egy hanyatló birodalom örököseként tekintenek rá.

Szerződések, termékek és ellenőrzés

Moszkva stratégiájának középpontjában egy integrált kitermelési és ellenőrzési rendszer áll. A Közép-Afrikai Köztársaságban az orosz kapcsolattal rendelkező cégek megerősítették befolyásukat a gyémántkereskedelemben, hozzájárulva az ukrán háború kezdete óta az afrikai aranyból és nemesfémekből származó több mint 2,5 milliárd dolláros bevételhez. Maliban az Evro Polishoz és az M Investhez hasonló, Wagner-kapcsolatokkal rendelkező cégeknek korábban odaítélt aranykoncessziókat az Afrika Hadtest égisze alatt csendben megújították. A szereplők egyenruhát váltottak, de irányvonalat nem.

Nigériában a francia Orano-tól a Roszatomra való áttérés megváltoztathatja a nemzetgazdasági bevételeket és a globális uránpiacot. Ha a jelenlegi megállapodásokat véglegesítik, Oroszország 2026-ra Afrika uránkészletének akár 20 százalékát is ellenőrzése alá vonhatja, növelve ezzel energetikai befolyását.

Ezek a megállapodások túlmutatnak a gazdaságon. A katonai jelenlétet az erőforrások áramlásával összekapcsolva Moszkva biztosítja magát a diplomáciai visszavágásokkal szemben. Az afrikai rezsimek számára ez az egyenlet többet ígér, mint profitot: biztonságot, legitimitást és alkupozíciót kínál.

A modell azonban törékeny. A katonai segítségnyújtás és a kitermelés összekapcsolása kiteszi Oroszországot a nyersanyagok áringadozásainak, a kormányzás kudarcainak és a zavargásoknak. Az Afrika Hadtest láthatósága politikai visszhangot is gerjeszt. Ami korábban letagadható szereplőkre támaszkodott, most közvetlen felelősséggel jár. A stratégia sikere kevésbé függ Moszkva határozottságától, mint inkább partnereinek kitartásától és az általuk nyújtott szolgáltatások folytonosságától.

Multipoláris elszámolás

Oroszország átállása a Wagnerről az Afrika Hadtestre több mint kozmetikai változás. Ez a kétértelműségtől az architektúrához, a zsoldoskatonaságtól a militarizált diplomáciához való átmenetet jelenti. Ezáltal jelnetősen átalakult a stratégiai helyzet Nyugat- és Közép-Afrikában.

Franciaország számára ennek súlyosak a következményei. A hagyományos eszközök, mint a katonai együttműködés, a fejlesztési segélyek és a kulturális soft power már nem elegendőek. A verseny nem a jelenlétről, hanem a relevanciáról szól. Ahhoz, hogy visszanyerje befolyását, Párizsnak hallgatnia, alkalmazkodnia és együttműködnie kellene – nem nosztalgikusan, hanem stratégiai szerénységgel. Az azonban továbbra is bizonytalan, hogy valóban ezt akarja-e. Eddig a változás iránti hajlandóság inkább retorikai volt, mint valós.

Oroszország pragmatikus modellt kínál, amely a rezsim védelmére, az erőforrásokhoz való hozzáférésre és a diplomáciai elszigeteltségre épül. Nem értékeken, hanem befolyáson keresztül törekszik dominanciára, amelyet gyakran letagadható, máskor nyilvános katonai erőalkalmazással és tranzakciós megállapodásokkal biztosít. Egyes afrikai rezsimek számára ez a megközelítés gyors eredményeket jelent, és kevésbé von maga után vizsgálatokat.

Franciaország ezzel szemben a közös történelemre és a normatív kötelezettségvállalásokra hivatkozik, de gyakran elavult keretek és aszimmetrikus partnerségek keretében cselekszik. Ahhoz, hogy releváns maradjon, Párizsnak át kell térnie a kinyilatkoztató politikáról a konkrét cselekvésre. Ez azt jelenti, hogy közösen kell megtervezni az infrastruktúrát és az oktatási programokat, átlátható biztonsági együttműködést kell felajánlani, és kölcsönös, tartós elkötelezettség révén kell helyreállítani a bizalmat.

A befolyás nem nyerhető vissza pusztán narratívákkal, írott és elmondott malaszttal, sokkal hasznosabb volna ennél, ha az afrikai feltételekhez igazodó alternatívákat kínálnának. Afrika már nem a hagyományos szövetségek világrésze. Afrika a jövőért folyó küzdelem terepe. A kérdés nem az, hogy ki gyakorol nagyobb befolyást, hanem az, hogy ki érti meg igazán, mit is jelent az afrikai szuverenitás.

Zárásképpen szeretném hozzátenni az eddigiekhez, miszerint az afrikai orosz befolyás mégis eléggé törékeny dolog. Az Afrika Korps nem egy óriási létszámú alakulat, és erőit nagyban lekötik az észak-afrikai, például líbiai harcok, ugyanakkor utánpótlási vonalai a hmeimimi és tartuszi támaszpontok elvesztésével törékennyé váltak. Persze így sem lebecsülhető a jelentősége, de legalább annyi gondot okoz a Kreml számára, mint amennyi előnye van az afrikai állomásoztatásának. Ugyanakkor egy meggyengülő orosz gazdaság nem lesz képes fenntartani ezt a gyarmati hadtestet – de nem tudjuk előre, mi fog történni az orosz állami bevételekkel a jövőben. De azért van egy abszurd – még csak nem is rejtői – humora a jelenségnek.

Mindig nagyon érdekes, ha egy területet a gyarmatosítás elleni harc jegyében gyarmatosítanak.

A britek legalább vasutat, postát, iskolákat és kórházakat építettek, attól azonban nem kell tartania Afrika nemzeteinek, hogy az oroszok ilyesmire ragadtatnák magukat.

Azonban érdekes lesz – évek óta várok a pillanatra – amikor vagy Közép-Ázsiában vagy Afrikában nyílt összeütközésbe kerülnek az orosz és kínai érdekek. Mi, vagyis a „dekadens Nyugat” abban a percben hátradőlünk majd, és kérünk egy kávét.

Konyakkal.

De ez még a jövő zenéje: a jelenben épp most cserélődnek le a befolyási övezetek – újabb befolyási övezetekre.

A módszer nem sokat változik, csak a haszonélvező államok lesznek mások.

Szele Tamás