Kérem, kissé gátlásosan írom ezeket a sorokat, mert engem még úgy neveltek, hogy úriember nem mutatja ki az indulatait. Próbálok ennek jegyében fogalmazni, de azért nehezen tudom magamat mérsékelni: tegnap este megtekintettem Szijjártó Péter és Georg Spöttle beszélgetését az Ultrahangon. Haragot ébresztett bennem, az ital is csak kopott, kopott, ma reggel újra meg kellett nézni, már tiszta fejjel.

(Képünk illusztráció)

Ha lett volna még ital: ma reggel is elkopott volna, de szerencsére nem volt.

Akkor kezdjük az elején.

Ugyan viszonyaink nem hasonlíthatóak össze a hajdani Brit Birodaloméval, de elképzeltem, ahogy egy brit miniszterelnök kormányának külügyminisztere leül trafikálni egy távolról sem baráti hatalom deklarált és bizonyított ügynökével. Akinek ügynöki mivoltát egészen pontosan a magyar külföldi hírszerzés és elhárítás bizonyította be.

Ha ez sir Winston Churchill idejében történik, és Anthony Eden a külügyér, Churchill azonnal elküldi jeget aszalni Burmába, hátha lefejezik a japánok, vagy fenékbe rúgják a chindlitek, akik egyébiránt nagyon bátor – és nem túl jól felszerelt – gyarmati szabotőr alakulatként tűntek ki és hősiességük mellett hihetetlenül magas halálozási arányszámukról ismertek.

A brit történelemben küldtek már el lemondott királyt is kormányzónak a Bahamákra, mert bizony Nyolcadik Edward eléggé gyanúsan szimpatizált a nácikkal, bár mondjuk a lemondását inkább az okozta, hogy mivel elvált hölgyet vett feleségül, ily módon nem lehetett az anglikán egyház feje és a Hit Védelmezője. De mindegy is, talán nem kellett volna vendégségbe járni Hitlerhez, ami első sorban nem csak őt és Britanniát szégyenítette meg, hanem Hitlert is felemelte.

Most képzeljük el, hogy Eden élő adásban beszélget a BBC londoni stúdiójában sir Oswald Mosley-vel, a Brit Fasiszták Uniójának vezetőjével.

Ebből tényleg minimum burmai kiküldetés lett volna.

Még ennél enyhébb esetekben is meg kellett bízni teljesen ártatlan embereket, például lord Mountbattent olyan kellemetlen feladatokkal, hogy lássák el India alkirályának fárasztó és veszélyes tisztségét, majd később rá kellett bízni Észak-Írországot, melynek kellemetlen következményei lettek: nos, képzelhető, mit kapott volna Anthony Eden egy ilyen beszélgetésért.

Pedig hát ismerjük a palmerstoni tételt:

„We have no eternal allies, and we have no perpetual enemies. Our interests are eternal and perpetual, and those interests it is our duty to follow.”

Magyarul:

„Angliának nincsenek örök barátai, Angliának nincsenek örök ellenségei, Angliának érdekei vannak, melyeket szem előtt kell tartania és követnie kell.”

Nos, a magyar diplomácia mintha ennek az ellentétét tenné.

Idéznék – bocsánat, a Telex átiratát használom, annyira még nekem sem angyali a türelmem, hogy ezt a félórát szóról szóra leírtam volna – minek alapján mondom ezt.

„Nekem szerepem volt abban, hogy Magyarország és Oroszország között egy civilizált, normális, kölcsönös tiszteleten alapuló, és kölcsönös előnyök elérésére irányuló kapcsolatrendszer létrejött.”

Dehogy jött létre. Ha csak a szolgai, kliensi, vazallusi kapcsolatot nem tekintjük ennek. A Konstantinápolyi Sorok jutnak az ember eszébe, ami egy létező, valódi magyar rovásírásos emlék, 1555-ben fedezték fel a sztambuli Követek Házának istállójának falán, még jó, hogy ránk maradt, Hogyan is szól?

„Ezer ötczáz tizenöt esztendőbe írták eszt. László király öt követét váratták itt.

Bilaji Barlabás kető esztendejik it valt. Nem tőn császár.

Kedeji Székel Tamás írta inet Szelimb török császár itet bé száz lóval.”

Mai magyar nyelvre fordítva, bár így is érthető:

„A feliratot 1515-ben írták. Ulászló király öt követét váratták itt. Bilaji Barlabás két esztendeig volt itt. A császár, a szultán semmit nem tett az érdekében. Ezt Kedeji Székely Tamás írta innen. Őt Szelimb török császár tette be az istállóba száz lóval.”

Bővebb adataink sem Bilaji Barlabás követ, sem Kedeji Székely Tamás (feltehetően lovász) sorsáról nincsenek, mivel még sokkal Mohács előtt vagyunk, feltehetően elunták magukat két év után és hazajöttek, de nem a száz lóval együtt, ami diplomáciai „ajándék” lehetett: azt azért a szultán emberei nem engedték volna. Reméljük, hogy így történt és nem haltak meg Törökországban. De feltenném a kérdést: miben különbözik az akkori török nagyhatalmi politika a mostani orosztól? Mondhatni semmiben: szavak áradatát látjuk (a török szultánok is igen ékes leveleket írtak), de „nem tőn császár”. Lépjünk tovább.

„Ez az egész elszigetelődés duma, ez pont akkora baromság, mint az oroszpártisági duma.”

Hm, nem épp Oxford vagy Cambridge nyelvezete, de hát Oxfordban még maga Orbán Viktor sem végzett, csak nagy nehezen eltöltött ott egy félévet, és senkivel nem volt képes összebarátkozni. Ha nekem lett volna ilyen lehetőségem, esélyem, valószínűleg bekönyörgöm magamat valahogyan a kelet-ázsiai tanszék könyvtárába – és most is ott ülnék, a tizennyolcadik tanulmányomat írnám a Szung-dinasztiáról. Viszont lett volna egy csomó haverom, igaz, miniszterelnök nem válik belőlem, mert taszít a hatalom gyakorlásának még a gondolata is – ez Orbán esetében nem így történt. Szijjártó meg még a közelébe sem szagolt ennek: összes külföldi tanulmánya egy középiskolai félév a Soros Alapítvány támogatásával az Egyesült Államokban. Végzettsége szerint a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen diplomázott, nemzetközi kapcsolatok és sportmenedzser szakon.

Azért nagyon érdekelne, hogy a fenti mondatot miképpen fogalmazná meg mondjuk angolul, és az Egyesült Királyság külügyminisztériumában, tea mellett. Nézetem szerint sehogyan sem, ugyanis oda őt nem hívnák meg. Ellentétben például Vámbéry Árminnal, aki odáig jutott, hogy a fiának, Vámbéry Rusztemnek a walesi herceg volt a keresztapja, de hát törpéket ne hasonlítsunk óriásokhoz. Vámbéri idejében Andrássy gróf volt a magyar külügyminiszter, és azt kell mondanom: nem is tette rosszul a dolgát.
Mindenesetre így soha életében nem fogalmazott volna. Lépjünk tovább.

„Van olyan politikai erő Magyarországon, amely feladva az ország érdekeit Brüsszelnek, nem biztos, hogy ezt a napi szintű erőfeszítést megtenné (…), hogy Magyarországot kívül tartsa a háborúból.”

Félretéve a nyelvtani hibákat (utóbbi időben egyre idegesebben, helytelenebbül fogalmaznak dicső vezetőink), Magyarországot a világon senki nem akarja bevonni a háborúba. Annak örülnek, ha meg se moccanunk. Most, amikor az orosz vadászgépek tegnap majdnem Tallinig elrepültek, Észtországban, Lengyelországban és Romániában (meg az összes balti államban) mindennaposak a légtér-sértések, tőlünk, tekintve haderőnk képességeit, az lehet a maximálisan elvárható, hogy egyrészt ne tegyünk semmit (ez menne), másrészt engedjük át a katonai jellegű segélyszállítmányokat a területünkön (ennek csak a magyar államvasutak technikai állapota szab korlátot), harmadrészt meg ne vásároljunk orosz energiahordozókat. Ez is mehetne, sőt, nem is kéne az Egyesült Államokhoz vagy Norvégiához fordulnunk, a szomszédos Romániától is kapnánk, tegnaptól még vezeték is kezd lenni hozzá.

Szóval, a magyar háborús részvétel annyi lenne, hogy ne zavarjuk a többieket a lövöldözésben... nem volna nehéz ennek eleget tenni.

De nem, mert nem.

És mi a helyzet azzal, hogy Spöttle magiszter bizonyítottan orosz ügynök?

„A külügyminiszter azt mondta, hogy őt nem érdekli, mit ír a Direkt36 Spöttléről, mert nem olvassa, de ha olvasná, akkor sem érdekelné. Georg Spöttle pedig azt állította, nem is tudta, hogy létezik a Direkt36, amíg nem írtak róla.”

Az érvelés magával ragadó. Képzeljünk el egy jelenetet:

- Vádlott, álljon fel. Önt sikkasztással és csalással vádolják. Fel tud valamit hozni mentségére?

- Tisztelt bíróság, szeretném közölni, hogy nem olvastam a szorzótáblát, mert nem érdekel, és ha elolvasnám, akkor sem érdekelne. Én nem sikkasztottam, még kevésbé csaltam, amire az a bizonyíték, hogy számolni sem tudok. Bűntársam pedig még csak nem is hallott a számtan tudományáról.

Megnézném azt a bíróságot, amelyik ezt az érvelést képes volna elfogadni. Elképzelhető, hogy van ilyen, valahol Kandahár vidékén, egy kisebb faluban, mely a mohendzso-darói kor óta cannabistermesztéssel foglalkozik és a bölcs kádi döntése nem is annyira a saríától, mint inkább a pillanatnyi hangulatától függ, de úgy gondolnám, egy állítólag európai külügyminiszter egy reális, bizonyított vádat nem így utasít el.

Tehát Spöttle azért nem ügynök, mert ez Szijjártót nem érdekli. A beszélgetésnek valóban volt egy olyan hangulata, mintha Jellasics társalgott volna Jumurdzsákkal, a moderátor pedig ifjabb gróf zicsi és vázsonykői Zichy Ferenc, minden muszkavezetők legfőbbike lett volna.

Összegezve: szégyenteljes volt ez a beszélgetés, de manapság egyik szégyenből a másikba tántorgunk.

Én kérek bocsánatot mindenkitől, mert ez a két mákvirág nem fog.

Szégyen volt ez és gyalázat.

Szeretnék egyszer úgy élni, hogy ne én kelljen bocsánatot kérjek.

Szele Tamás