Ez az írás feltehetően senkinek sem lesz maradéktalanul ínyére, ugyanis megpróbál szakítani a szélsőséges, fekete-fehér felfogással Alekszej Navalnij ügyében. Abból az apropóból születik, hogy a tegnapi nap folyamán Schmidt Mária „Látószög” című blogján valami olyan csodálatos agymenést adott elő az orosz ellenzékiről, aminek még az ellenkezője sem igaz.

(Képünk illusztráció)
Rágalmazni, kérem, tudni kéne. Schmidt Mária rendszeresen alábecsüli olvasóközönségét, feltételezve róluk, hogy úgy az orosz nyelvben, mint a világ összes egyéb dolgaiban tökéletesen járatlanok és egyszerűen saját népmesei változatait adja elő a jelen és a múlt eseményeiről. Melyek azonban kicsit sem mentesek az orosz propaganda primitívebb elemeitől, a bonyolultabbakat már elő sem veszi. Ezt láthattuk például idén április 29-én is, mikor a bucsai tömegmészárlásról adta elő saját verzióját, a legócskább moszkovita hagyományok szellemében és egyes, lejárt szavatosságú álhírek felhasználásával – minden mondata cáfolható volt és annak idején, egy másik lapban cáfoltam is.
Most éppen Alekszej Navalnij emlékét próbálja meg bemocskolni, amivel nem is az a baj, hogy ő esetleg nem szereti Navalnijt, hanem az, hogy össze-vissza beszél. Az orosz közélet minimális ismerete is elég ahhoz, hogy lássuk: vagy huszadrangú és hamis forrásokat használt, vagy ő maga találta ki az egész érvrendszerét, hasára ütve és meglehetősen ügyetlenül.
Mielőtt belekezdenék az érdemi cáfolatba, jeleznem kell, hogy aki azt hiszi, én most Alekszej Navalnijról bebizonyítom, miszerint ő volt a „keresztre feszített szláv Krisztus”, a gáncs nélküli, ezüst páncélos lovag, az csalódni fog. Navalnij ember volt és politikus, emberi és politikai hibákkal, csak épp nem azokban a dolgokban hibázott, amikkel részint Putyin bírósága, részint Schmidt Mária vádolja őt.
Sajnos fárasztó munka következik: az inkriminált írás taxatív cáfolata, lesznek olyan részek is, melyeket terjedelmi okokból ki kell hagynom, de ha egyszer azt állítom, hogy Schmidt Mária valótlanságokat írt, be is kell bizonyítanom, forrásmegjelöléssel, melyek azok az állításai, amiknek közök sincs a tényekhez.
Kezdjük az írás címével:
Annak eldöntésében, hogy Navalnij jóképű volt-e avagy sem, nem vagyok illetékes, ugyanis a férfiakhoz nem vonzódom, ezt állapítsák meg a hölgyek, mindenesetre jelezném, hogy az illetőnek legalább annyi heteroszexuális férfi híve volt, mint ahány nőnemű, így elképzelhető, hogy politikai karrierjét talán mégsem kizárólag külsejének köszönhette.
„Navalnij tevékenysége, tragikus sorsa a magyar polgárok számára jószerint ismeretlen, más szóval: érdektelen. Csak a nyugati bekötöttségű, értsd: a progresszív liberálisok eltűnőben lévő politikai szereplői számára fontosok. Fontosak? Miért?
Navalnij a Putyint gyűlölők hőse, emlékének őrzőit Putyinellenességük vezérli, minden egyes gyertya és virágszál őt, a gyilkos Putyint veszi célba, neki akar kárt, vagy ha azt nem is, de legalábbis bosszúságot okozni.”
Ami ismeretlen, az egyben érdektelen is? Nos, Newton vagy Galilei élete és tevékenysége sem túl ismert a magyar átlagpolgárok előtt, mégis van Magyarországon gravitáció és a Föld kering a Nap körül, nem fordítva. A kép, mely szerint Putyint gyertyákkal és virágokkal támadják, mintha a Hairből származna, itt az ideje a fegyelmezésnek, tessék betiltani a gyertyákat és a virágokat! Ilyen ostobaságot még indulatból sem ír az ember.
„A közkeletű progresszív liberális történetmesélés szerint ugyanis Navalnij volt Putyin legnagyobb ellenfele, legpotensebb kihívója, akit azért gyilkoltatott meg Putyin, hogy ne veszélyeztesse elnökké választását. Navalnij tehát mártír, egy jobb, Putyin-mentes Oroszország mártírja, akitől a KGB-s Putyin annyira rettegett, hogy inkább megölette, csak hogy ne kelljen vele a választási küzdelemben megmérkőznie.”
Miért, tessék mondani, mije volt Putyinnak, ha nem kihívója? Sakkpartnere?
„Navalnij 2024. februári tragikus halála után nem telt el 24 óra és az akkor regnáló amerikai elnök, a már teljesen demens Joe Biden egyértelműen és határozottan gyilkosnak nevezte Putyint. Ezt követően a teljes nyugati propagandagépezet gátlás nélkül ismételte az ítéletet: Putyin meggyilkoltatta Navalnijt, a hőst, korrupcióellenes harc bátor katonáját, az orosz ellenzéki mozgalom vezetőjét. Az orosz progresszió mártírját.
Hónapokkal később kiderült, hogy Navalnij minden valószínűség szerint természetes halált halt, vagyis rossz egészségi állapota következtében hunyt el. Amikor már nem lehetett tovább ragaszkodni a gyilkos Putyin narratívához, akkor a demokrácia felkent bajnokai: az ukrán és a brit titkosszolgálat vezetői is lefaroltak a témáról.”
Egyrészt szerzőnk csak akkor tudhatja teljes bizonyossággal, hogy „ az ukrán és a brit titkosszolgálat vezetői is lefaroltak a témáról”, ha bizalmas kapcsolatban áll az illető szolgálatokkal, másrészt igen, az nagyon életszerű, hogy valaki, akit már kétszer megpróbáltak megmérgezni, majd ezek után egy sarkkörön túli fogolytáborba kerül, természetes halállal távozik az élők sorából. Még jó, hogy azt nem tette hozzá, miszerint ez az elhunyt egészségtelen életmódjának volt köszönhető, mert aki egy ilyen helyen képes lett volna kicsapongani, az varázsló, nem egyéb.
„Karácsony és a fejlett Nyugat oroszellenes, progresszív megmondói számára Navalnij Putyin ádáz ellensége majd mártírja, az emberi jogokért folytatott orosz ellenzéki harc hőse, a korrupció kérlelhetetlen leleplezője, majdnem azt mondtam, hogy egy orosz Hadházy. De ez nagyon tiszteletlen lenne, úgyhogy visszavonom. Navalnij nem csak a mi progresszívjeink, hanem az orosz liberális ellenzék, a moszkvai és nagyvárosi fiatalok és az értelmiség egy részének hőse, aki bátor, harcos, és megtestesíti a narodnyikoktól a bolsevikokig ívelő igazi orosz forradalmi hagyományt.
Az oroszok többsége számára ugyanakkor az általa képviselt nyugatosodás visszatérést jelent ahhoz a jelcini világhoz, amit a kilencvenes években megtapasztaltak és amire mélypontként tekintenek. Annak az évtizednek a káoszára, a gazdasági kifosztásra, az elszegényedésre, a létbizonytalanságra, a korrupció elviselhetetlenségére, a közbiztonság megroppanására és hazájuk megalázására.”
Itt álljunk meg egy kicsit. Mivel Navalnij 1976. június 4-én született, ő a kilencvenes évek első felében tizenéves volt, nem politikai tényező. 1993 és 1998 között Moszkvában, a Népek Barátsága Egyetem jogi karán végezte tanulmányait. 1999–2001-ben Oroszország Kormánya Pénzügyi Egyetemének pénzügyi és hitelezési karán képezte tovább magát, közben már pénzügyi területen, illetve jogászként dolgozott. 2010-ben féléves kurzuson vett részt a Yale egyetemen a Yale World Fellows program keretében, ezt hívja a későbbiekben szerzőnk úgy, hogy „többször megfordult Amerikában” – nos, ha már itt tartunk, Schmidt Mária pedig posztgraduális ösztöndíjakkal, illetve vendégtanárként megfordult a bécsi és innsbrucki egyetemeken, Oxfordban, Párizsban, Berlinben a Technische Universitäten, Tel-Avivban, továbbá a jeruzsálemi Jad Vasemben, a New York-i és a bloomingtoni Indiana Egyetemen, valamint a stanfordi Hoover Intézetben is. Nagyobb világjáró volt Navalnijnál, de ha azt vesszük, tán még Marco Polónál is, ilyen tehát az, amikor a bagoly mondja a verébnek, hogy nagyfejű.
„Ezekben az években Navalnij többször megfordult az USA-ban. Akkoriban Borisz Nyemcov támogatója volt és vele együtt a nyugati modell kritikátlan átvételéért emelt szót. Nyemcov tagja volt Jelcin csodacsapatának, 1998–99-ben miniszterként a gazdaságpolitika egyik irányítója volt. A kétezres évektől ő volt a Putyin-ellenes ellenzék egyik vezetője. 2015. február 27-én Moszkvában a nyílt utcán merénylet áldozata lett. Navalnij hozzá csatlakozott, az ő politikai szövetségese lett.
A fiatal Navalnij Putyin megválasztása után a nyugati orientációt hirdető mérsékelt ellenzék emblematikus alakjává vált. Kritizálta a kormányt, jobb és működőbb megoldásokat ajánlott. Nézeteit erőteljes ukránellenesség színezte. Nasi (mi) nevű ukránellenes orosz nacionalista mozgalmat szervezett. Határozottan rasszista és homofób nézeteket vallott. De persze mindenki változhat. Hogy is tartja a mondás? Van az a pénz, amiért korpásodik a hajam.”
Akkoriban? Mikoriban? Navalnij és Nyemcov politikai kapcsolata jóval 2010 után kezdődött, az igaz, hogy 2013-ban Nyemcov „Parnasz” pártja jelölte Navalnijt Moszkva polgármesteri tisztségére, és emiatt az egyetértés mellett voltak is viták a két politikus között, de mikor Navalnij megjelent az orosz politikában, még kifejezetten a „Jabloko” nevű párt feltörekvő tagja, majd középvezetője volt. 2007-ben zárták ki a Jablokóból, mivel a pártelnök, Grigorij Javlinszkij lemondását követelte, és ezt egyetlen pártban sem szeretik.
Ami a „Nasi” egyesületet illeti, azt viszont Vaszilij Jakemenko és Vlagyiszlav Szurkov alapították, éspedig az akkori Elnöki Adminisztráció (AP) égisze alatt – ne feledjük, Szurkov abban az időben főideológus, és az AP helyettes vezetője volt, sokkal inkább fontos személy, mint manapság bárki Putyinon kívül, képtelenség, hogy a már akkor sem kormánypárti Navalnijnak bármiféle szerepe lett volna ebben a szervezetben.
Már csak azért sem, mert egy másikban viszont volt: a Jablokóból történt kizárása után valóban megalapította a „NAROD” mozgalmat. Oroszul a „narod” „népet, nemzetet” jelent és emiatt tényleg a politikai jobboldalra sorolták a formációt, de szerencsére rendelkezésünkre áll a programjuk, ebből idéznék az alábbiakban:
„Meggyőződésünk, hogy az orosz nemzeti megújulás csak az igazságosság útján lehetséges. Az oroszoknak sajátos elképzelésük van az igazságosságról, amely nemzeti hagyományaink egyik legfontosabb része. Egy olyan társadalom, amelyben néhány tucat ember sajátítja ki a nemzeti vagyon oroszlánrészét, és ember az embernek farkasa, nem lehet szerves Oroszország számára.
Az Oroszországot tönkretevő uralkodó rezsim a hazafias érzelmeket próbálja saját céljaira felhasználni. Másrészt a nemzeti provokátorok idegengyűlölettel és a „külföldiek” elleni erőszakra való felhívásokkal ássák alá az államot, negatív képet keltve a nacionalistákról.”
Nem látok én ebben semmiféle ukránellenességet. Azonban Ukrajna joggal haragszik Navalnijra, mert 2014-ben nem szólalt fel a Krím annexiója ellen. De lépjünk tovább, mert most kellemetlen szakasz következik.
„Mára majdnem teljesen feledésbe merült, hogy egy időben az Amnesty International is kifogásolta Navalnij videóinak tartalmát, mert azok minősíthetetlenül beszéltek a migránsokról, videóiban sokakat le is köptek. Nem volt titok Navalnij szélsőséges homofóbiája sem. 2009-ben a melegeknek azt üzente, hogy az ő mozgalmának a tüntetésein csak elkülönülten vehetnek részt. Az LMBTQ-lobbi transzatlanti megerősödésével párhuzamosan, minden bizonnyal a támogatások gördülékenységének biztosítása érdekében, ezeken a véleményein finomított.”
Ami a homofóbiát illeti, mit ír erről maga Navalnij, 2016-ban?
„A nyilvános és szándékos homofóbia az egyetlen módszer, ami alapot ad a Kremlnek arra, hogy kinyilvánítsa az orosz konzervativizmust és Európa hanyatlását.”
Itt valamit nagyon félre tetszett olvasni, kedves szerző. Marad azonban a xenofóbia és a nacionalizmus vádja. Nos, ebben emberünk nem teljesen ártatlan, meg kell hagynom. Ami az említett videókat illeti, én ezekből kettőt láttam, mindkettő a rossz emlékű és sikertelen moszkvai polgármester-választási kampány része volt: egyikben sem köpködtek, de a szöveg hangneme bizony minősíthetetlen volt. Nem is mentegetném, ahogyan azt sem, hogy Navalnij két alkalommal részt vett az úgynevezett „Orosz meneten”, a szélsőjobboldali mozgalmak ottani tömeges seregszemléjén, de meg is bánta. Erről is nyilatkozott:
„A „Orosz menetben” való részvételem most pokoli tragikomédiává fog változni: 140 fotós és operatőr tömegében haladok majd, akik megpróbálnak lefilmezni engem a karlendítő iskolások előtt. Természetesen „Kreml-béli barátaink” mindent meg fognak tenni, hogy állandóan sokan legyenek körülöttem, akik kart lendítenek.”
2006-ban és 2008-ban kiment menetelni, 20013-ban már nem, de ez nem menti, hogy korábban hol mutatkozott: ez bizony politikai hiba volt, ahogyan a nacionalizmussal való kacérkodás is. Említettem, hogy nem gáncs nélküli lovagról van szó. A továbbiakban ugrunk egy nagyot, terjedelmi okokból, hogy a lényegre térhessünk.
„2020 augusztusában egy repülőút alkalmával rosszul lett. A nyugati narratíva szerint a mindenre alkalmatlan orosz ügynökök éppen ezt az utat használták fel arra, hogy a világ állítólag legveszélyesebb idegmérgével, a novicsokkal megmérgezzék, de ezúttal is elbaltázták a dolgot. Ez azt követően történt, hogyAngliában sem voltak képesek novicsokkal megmérgezni a számukra kijelölt célszemélyt. Vagy a méreg teljesen ártalmatlan, vagy ideje lenne az orosz titkosügynökökkel áttanulmányoztatni Lukrécia Borgia vagy Medici Katalin módszereit, mert nekik szinte minden alkalommal siker koronázta a fáradozásaikat. Az akut hasi fájdalmaktól szenvedő Navalnijt felesége kérésére, Putyin személyes jóváhagyásával Németországba szállították kivizsgálásra, ahol meggyógyították és egy hónap múlva kiengedték. A német orvosok sokáig nem hozták nyilvánosságra, hogy mit találtak a szervezetében, későbbi jelentéseik szerint találtak mérget. Mások szerint nem találtak.
2021 januárjában Navalnijt kérésének megfelelően hazaengedték Oroszországba, ahol hosszú letöltendő börtönbüntetés várta. Miért tért haza, ha az életére törtek, és csak a Jóisten kegyelméből élte túl a súlyos mérgezést? Ki és miből fizette három hónapos külföldi tartózkodását a korrupció elleni küzdelem élharcosának? Ki és miből fizette lányának tanulmányait az USA-ban a méregdrága Stanford Egyetemen? Idén az alapképzés évi 66 ezer dollár. Ehhez járulnak még hozzá a megélhetési költségek. És ez korábban sem volt olcsóbb.”
Van az úgy, kérem, hogy ha az embert novicsokkal megmérgezik, rosszul lesz. Azt számon kérni azonban, hogy miért nem pusztult el az áldozat helyben és azonnal, illetve emiatt a novicsokot hatástalannak, sőt, ártalmatlannak tekinteni: gyermekes logikára vall. Maga a méreg irdatlanul veszélyes, a kudarcok – Salisburyben is, Navalnij esetében is – az alkalmazás módjának voltak köszönhetőek, a GRU ügynökei első esetben egy ajtókilincset kentek be a matériával, a másodikban meg Navalnij alsónadrágját. Akinek nem „hasi fájdalmai” voltak, hanem kómába esett, szóval innentől kezdve hazugságot látunk. Hiába, ahol a bérgyilkos hűsége fontosabb, mint a szakértelme, előfordul a félsiker is, a kudarc is. Mérget igenis találtak Navalnij szervezetében, bár mindig akadhat olyan ember, aki „nem talált”, főleg, ha nem is keresett meg a beteg közelében sem volt. Ami meg a Stanford Egyetemmel kapcsolatban felmerülő költségeket illeti, ez ügyben készséggel elhiszem Schmidt Mária minden szavát, hiszen láthattuk: ő is megfordult ott.
„2024 elején Navalnij tragikusan fiatalon elhalálozott. Haláláért, mint fentebb utaltunk rá, közvetlenül Putyint tették felelőssé, bár lehet, hogy leromlott egészségi állapota, amit súlyosbított a mostoha sarkvidéki börtönviszony és a kíméletlen bánásmód, felelnek korai haláláért.”
Meg az is lehet, hogy nem, és újból megmérgezték, ezúttal sikerrel, esetleg nem is novicsokkal. Minden lehet, minden elképzelhető, még az is, hogy ennek a Schmidt Mária-féle szösszenetnek csak annyi értelme van, hogy megpróbálja megakadályozni egy állítólag az Andrássy útra tervezett Navalnij-szobor felállítását.
„Ha már minden áron az orosz követség elé akar egy orosz hősnek emlékművet állítani, akkor kérem, vegye fontolóra Alekszandr Szolzsenyicint.”
Nos, én vagyok az utolsó, aki azt mondaná, hogy Szolzsenyicin nem érdemel szobrot, csakhogy ő azért ilyen népszerű a jelenlegi politikai jobboldal köreiben, mert miután – megérdemelten! – megkapta az irodalmi Nobel-díjat és emellé megfosztották szovjet állampolgárságától is, 1973-tól 1994-ig az Egyesült Államokban élt, egy Vermont állambéli remetelakban, ahol is mélyen meggyűlölte Amerikát. Ennek a későbbiekben nyilvánosan is hangot adott. A mai magyar „szolzsenyicinisták” nem olvasták a Gulág-szigetcsoportot vagy a Vörös kereket, amit az is mutat, hogy mindig ugyanazt a pár bekezdést idézik tőle, illetve egymástól: szerintem még Szolzsenyicin Amerika-ellenességéről is csak a Moszkvából érkező metodicskából tudnak.
Én magam nem kívánom eldönteni, legyen-e szobra Navalnijnak a budapesti orosz követség előtt: még szerencse, hogy nem is tisztem döntést hozni ez ügyben. Mint magánember, jót vigyorognék a dolgon, és az orosz követségi személyzet savanyú képén is, akiknek minden nap többször is látniuk kéne.
Tisztem viszont az, hogy ha hazug manipulációt látok a nyilvános sajtóban, arra figyelmeztessek. És Schmidt Mária írását – amint a korábbi, Bucsával foglalkozót is – csak ennek lehet nevezni.
A tények ilyen mértékű és állandó elferdítése sajnos nem lehet véletlen: az elemzett írás orosz propaganda, nem egyéb.
Szele Tamás
