Legfeljebb cionista leszek. Annyi minden voltam már mások állítása szerint, anarcho-szindikalista diverzánstól burzsujig és korruptig... ez utóbbi vádat majd alkalomadtán megtárgyaljuk az illetővel, ugyanis én nagyon szeretnék korrupt lenni, de nincs senki, aki megvesztegessen és nincs is miért, ellenben az, aki így nevezett engem, azért tette, mert úgy hitte, hogy el fogok előle happolni egy délkelet-ázsiai kiküldetést.

(Képünk illusztráció)

Hátizé... még csak nem is tudtam arról, hogy erre van lehetőség. Az illető legkedvesebb elvtársa meg velem együtt nyaralt a korrupció tárgyát képező esetben, ő nem korrupt, én az vagyok. Furcsák az emberek, de legalábbis következetlenek, mondta volna Radek elvtárs kivégzése előtt.

Ez csak úgy kerül ide, hogy az illetőnek ma kényelmetlen napja lesz, naptárilag. Még tán meg is könnyítem neki, ha lecionistázhat.

Mire emlékezünk ma?

Miért leszek én (már megint) cionista?

Arra, hogy két évvel ezelőtt példa és értelem nélküli támadás érte Izraelt. Leginkább egy mongol rohamhoz lehetne hasonlítani.

2023. október 7-én, 2500 Hamász-tag hatolt be a Gázai Övezetből Izrael területére, többek között a Nova zenei fesztiválra, amelyen több ezer fiatal gyűlt össze, megöltek több mint 1200 embert és 251 túszt ejtettek fogságba. Egy részük katona volt, de a többségük hétköznapi polgár, köztük sokan nem is voltak izraeli állampolgárok. Voltak, mert a fogságot nehéz úgy túlélni, hogy közben kínozzák és gyilkolják az embert. Válaszul az izraeli kormány hadiállapotot hirdetett, és megkezdte a Hamász ellen irányuló válaszcsapásokat, amelyek hatalmas pusztítást okoztak a Gázai Övezetben.

Is, tegyük hozzá, mivel a Hezbollah sem fogja elfelejteni, amit Libanonban kapott.

Egyes izraeli túszokat sikerült kiszabadítani, mások meghaltak a fogságban. A túlélők hazatérésük után embertelen fogvatartási körülményekről, kínzásokról és szexuális erőszakról számoltak be.

A borzalmak részleteiről nem számolnék be, de tény, hogy a tatárjárás eseményeihez voltak mérhetőek. Annak idején esett ugyanis meg, hogy egy alföldi faluban egy asszony a gyermekeivel együtt egy kiirtott faluban – nem lévén, hova menekülniük – a búbos kemencébe bújt. A mongolok ezt észrevették. És elevenen megégették az egész családot. Ilyesmik történtek két évvel ezelőtt is.

Mindeközben a Hamásszal egyeztetve a libanoni Hezbollah is támadásba lendült északi irányból. Minden arra mutatott, hogy Izrael állam gyilkos harapófogóba került.

Lehetett erről előre tudni?

Ismereteink szerint léteztek jelentések, amelyek előre jelezték a várható eseményeket, azonban ezek vagy nem jutottak el a katonai és főleg politikai felső vezetéshez, vagy ha eljutottak, nem foglalkoztak velük. Holott egy alapos légicsapás a Gázából kivezető útvonalakra megelőzhette volna a támadást. Ne feledjük azonban, hogy akkor Izraelben hónapok óta tüntetések zajlottak Netanyahu alkotmánymódosításai miatt, bár ez a harckészültséget nem befolyásolta: Benjamin Netanyahunak adott esetben jól jöhetett volna belpolitikai szempontból egy átlagos (már ezt is borzalom leírni) rakétatámadás-sorozat, mert így elterelődik a figyelem az ügyeiről, de úgy gondolom, erre azért még ő sem számított. Kultúrállamban az ember nem egészen számít arra, hogy salakmotoros beduinok fogják lemészárolni, megerőszakolni és megkínozni a lakosság jelentős részét.

A művelt világ egy emberként hördült fel és állt a megtámadott Izrael mellé – hogy aztán nagyon rövid időn belül sarkon is forduljon és a Hamász mellé álljon.

Miért?

Ennek több oka volt. Az első az, hogy a Hamász minden létező propagandaeszközt bevetett, jó orosz módszer szerint, hogy bebizonyítsa, miszerint ők, akik asszonyokat, gyermekeket, civileket gyilkoltak, ráadásul szadista módszerekkel, voltaképpen áldozatok. Ugye, minden azzal kezdődött, hogy a Pistike visszaütött. És hát ők? Gyilkolni? Ugyan kérem, bezzeg 73 évvel ezelőtt a nagypapájukra, Abu Halef ben Abdullahra egy izraeli katona csúnyán nézett a halpiacon, és elvette tőle a kovás puskáját is, szóval értsük meg, a sértést meg kell torolni.

A másik ok az, hogy Izrael – védekezett. Nem hülyék élnek ott. Ha például nem védekezik, és hagyja, hogy „a folyótól a tengerig” legyilkolják minden polgárát alapos kínzások után, akkor most a művelt világ nagyon sajnálná az elhunytakat, azonban az ENSZ már el is ismerte volna a több millió halott csontjain létrehozott palesztin államot.

Ja, bocs: már elismerte, csak a több millió halott az izraeli fegyveres erők beavatkozása miatt elmaradt. De hát az ENSZ Biafra óta nem képes megoldani egyetlen valódi problémát sem, szerintem be kéne csukni egy kerek szobába, egy üveggolyóval és egy fakockával, az üveggolyót elrontaná, a fakockát begurítaná a sarokba.

Na, de hát Izrael védekezett. Ez katonai szempontból korábban soha, vagy csak nagyon ritkán látott kihívásokkal járt. Az alagútrendszer például maga a rémálom. Nem igaz, hogy ilyesmivel még sosem találkozott a hadtörténet, kapásból csak a kappadókiai Derinkuyu földalatti város jut eszembe, Odessza katakombái és a vietnami alagutak. Derinkuyu esete érthető és logikus: ott állandóan hadak mászkáltak fel és alá, jó volt elbújni előlük, akár a föld fenekébe is, Odesszáé kicsit bonyolultabb, ugyanis az tulajdonképpen egy csatornarendszer volt lánykorában, de ez elég régen volt, mára már ember nem tudja, mikor és ki bővítette milyen irányokban és mi célból, minek következtében a német alakulatok nem örültek annak, hogy egy ilyen földalatti terület szó szerint megszállhatatlan.

Labirintus.

A vietnami alagutak annyiban különböznek az előző kettőtől, hogy azok nem alkottak összefüggő rendszert. Nem lehetett őket sem vízzel, sem gázzal elárasztani, és az amerikaiaknak ehhez általában nem is volt túl nagy kedvük. A gázai alagutak teljesen másfélék. Egyszerűen nincs bennük sem összefüggés, sem rendszer. Annyi van, hogy jelentős részük civil, sőt, humanitárius létesítmények, kórházak, iskolák alól indul, rögtön a rakétaindító mellől... és nincsenek összekötve. Gyakorlatilag halálcsapda minden támadó számára. Azt sem lehet tudni, melyiknek hol van a vége. Ha lehetne, be is lehetne robbantani a két végüket, aztán aki lent volt, telefonáljon, hogy ássák ki.

Igen, az izraeli erők a történelem talán legnagyobb teljesítményét nyújtották, kezdve a csipogók felrobbantásától a Hezbollah erőinek szinte teljes megsemmisítéséig. Azonban a művelt világ ezt rosszallással fogadta. Hiszen például ha felrobban egy csipogó, megsérülhet a tulajdonos környezete is, ki látott még ilyent?

Parbleu, Jean, elalélok, hozza a repülősót!

Márpedig a terrorszervezetek vezetését mindenképpen semlegesíteni kellett. Ezek az emberek nem mérhetőek Nagy Szaladdinhoz, aki a maga módján igenis lovag és úriember volt, bár nem tökéletes, a La Féve templomosainak halálát nem feledjük.

Egyelőre tehát mi a helyzet?

Ez az ostoba, szadista, embertelen és tegyük hozzá: értelmetlen orvtámadás gyakorlatilag olyan katonai helyzetbe hozta az úgynevezett „Ellenállás Tengelyét”, tehát az iszlám fundamentalizmus politikai erőit, hogy ahhoz képest Napóleonnak a waterlooi csata után még enyhe optimizmusra lett volna oka. Irán nagy bajban, Libanon romokban, Gázáról tárgyalnak még, de ki tudja, mi lesz a vége, a Hamász épp egy fajta megadást fontolgat, de úgy, hogy az ne megadás legyen... Törökország röhög a markába, Egyiptom kiszáll a partiból, igazság szerint úgy elverték őket, mint a kétfenekű dobot.

De mi volt ennek a célja?

Tulajdonképpen az, hogy Izrael ne létezhessen. Ugyanis útban van. Az iszlám politikai fundamentalizmus létre kívánna hozni egy hatalmas muzulmán tömböt, úgy Dagesztántól Kairóig és Isztambultól Kazahsztánig, ami aztán egy eljövendő kalifátus alapját képezné, ennek a kellős közepén áll Izrael, mely kevéssé nevezhető iszlám államnak. Ha azonban ez az alakulat létrejönne, annyi kiskakas volna ezen a szemétdombon, a politikai viszonyokat ismerve, hogy a szemét már el sem férne. Hogy képzelik például a síita-szunnita ellentét elsimítását? Hány kalifa lenne? Mihez kezdenének a terrorszervezetekkel? Rémálom ez, nem egyéb, pláne, hogy aztán hadra kerekednének a világ többi része ellen. Mi több, ráadásul az iszlám hit sem erről szól.

Ellenben morálisan komoly kárt sikerült okozniuk. Épp a minap ért támadás egy manchesteri zsinagógát, melynek során többen elhunytak, még többen megsebesültek. Röviddel a támadás után utcára vonultak a helyi erők, de nem azért, hogy tiltakozzanak a városukat ért méltatlan és aljas terrorcselekmény ellen, hanem annak okából, hogy intifádát követeljenek.

Intifádát.

Manchesterben.

Engedtessék meg nekem, hogy ezek után kissé kételkedjek úgy a manchesteri, mint az egyéb helyi erők esze tokjának teljes épségében.

A művelt közönség elhitte a farkasnak, hogy a vérengző bárány támadt rá, és elhitte azt is, hogy mindez akkor történt, amikor az ordas békésen legelészett és kérődzött a mezőn.

Ne értsük félre a dolgokat: nem állítom, hogy a világ minden muzulmánja pártolná a szörnyűségeket. Sőt, magam is ismerek sokat közülük, akik nagyon szégyellik és sajnálják, ami történt. Itt a probléma a politikai vezetőkkel van, akik hatalmas üzletet látnak az értelmetlen terrorháborúkban, és anyagi szempontból ezt jól is látják: hogy aztán akár a saját népükkel, akár Izraellel mi lesz, az már nem érdekli őket.

Mondjuk visszaadják a túszokat, akik közül olyan 19-20 fő lehet életben. Ha ugyan élve adják őket vissza. Ettől a fenyegetés továbbra is ott marad. Minden békeszerződés annyit fog érni, amennyit a papír, amire írták.

Izrael védekezni és támadni fog, mert nincs más választása – „én bréra”, ahogy ezt arrafelé mondják. Ezzel Izrael a civilizált világot is védi, csak ez a művelt közönséget nem túlzottan érdekli.

A terrorszervezetek továbbra is támadni fognak, mert ők meg ebből élnek (nem is rosszul), és Irán is támogatni fogja őket, bár a gazdasága gyakorlatilag nem romokban, hanem a romok alatt hever. Várható az ISIS-K és az Al-kaida előretörése a Kaukázusban és Közép-Ázsiában. Törökország, Egyiptom és Azerbajdzsán saját érdekeire való tekintettel megpróbál majd kimaradni a perzsavásárból, ahogyan az Emirátusok is.

Ha tudnám, mi erre a megoldás, már itt is állna – de nem tudom, ez nagy falat lenne magának Churchillnek is.

Egyelőre adják vissza a túszokat, aztán rugalmasan alkalmazkodni kell a kétségtelenül romlásnak induló helyzethez.

És soha, soha, azaz soha nem felejtjük el október hetedike gyásznapját. Erre nincs mód.

De sajnos „én bréra”, nincs más választás. Nincs megbocsátás, nincs feledés sem.

Így lettem, voltam, vagyok és leszek is cionista, ha ezt így hívják.

Én inkább politikai logikának hívnám.

Szele Tamás