Hosszú lesz ez az írás és bonyolult, de meg kell írni, míg még lehet. Arról van szó, hogy ha nem is vette még észre mindenki, az emberi szabadság fogalma szinte teljesen átalakult az elmúlt év folyamán. És nem épp a javára... tulajdonképpen ezt H. esete juttatta eszembe, akit persze nem H.-nak hívnak, sőt, még ellenkezőleg sem, de kevés ember árultak el ennyire aljas módon mint őt.

(Képünk illusztráció)

H. esetéről a The Washington Postban olvastam. Ő afgán állampolgár volt, csak hát Afganisztán esetében vigyázni kell a személyi adatokkal. Maga a lap is titkolja, milyen nemzetiségű, ahogyan a nevét is, mert afgán nemzet, mint olyan nem létezik: vannak pashtuk, dárik, hazarák, tádzsikok és még vagy negyven kisebb társulat, ami azonban nem jelenti azt, hogy ennyi lenne a népesség megoszlása: efölött még vannak a klánok, nagycsaládok, vallási felekezetek és bűnözői, valamint terrorszövetségek. Egy volt afgán állampolgárról soha nem szabad leírni pontos személyi adatokat, ugyanis ha nem a tálibok ölik meg a rokonait, akkor az ISIS-K, vagy az al-Kaida. Meg még aki épp a környéken jár. Maradjunk annyiban, hogy H.-t nem H-nak hívják, de segített az amerikaiaknak.

Éspedig oly módon, hogy informatikát tanított a középiskolákban, méghozzá nem csak fiúknak, hanem lányoknak is. Micsoda vétek... a testvére pedig tolmács volt az amerikai csapatok mellett. Aztán jött a tálib hatalomátvétel és a káosz. H. fogta a feleségét, kisfiát, kislányát, kétségbeesetten próbáltak elmenekülni a kabuli repülőtérről 2021 augusztusában, amikor egy öngyilkos merénylő több mint 180 ember, köztük 13 amerikai katona halálát okozta. Hallották a robbanást, látták a sebesülteket, és kevesebb mint egy nappal később felszálltak egy Katarba tartó amerikai katonai teherszállító repülőgépre. Az Egyesült Államokban humanitárius okokból feltételesen szabadlábra helyezték, így a család ügye elbírálás alatt maradhatott. 2022-ben menedékjogot kért, és várt a döntésre, amely – soha nem érkezett meg. Aztán júliusban, miközben Donald Trump elnök kormánya leállította az afganisztáni szövetségesek megsegítésére létrehozott programokat, az amerikai bevándorlási és vámtisztviselők letartóztatták.

A háború vége óta az Egyesült Államokban menedéket talált 200 000 afganisztáni sajátos helyet foglal el az amerikai bevándorlók között. Sokan az amerikai kormány pártjára állva dacoltak a rendkívüli veszéllyel, és a túlnyomó többségük legálisan érkezett az országba, ahogyan H. is. A törvényhozók sajtótájékoztatókat tartottak az érkező hősök megünneplésére. A templomok otthont, ruhát és munkát biztosítottak nekik. A repülőtereken az őket fogadók dári nyelven írt táblákat tartottak, amelyeken ez állt: „Üdvözöljük új otthonában!”.

H. és felesége szerint ahhoz, hogy felszállhasson a C–17-esre Afganisztánból, dokumentumokat kellett bemutatnia, amelyek több mint egy évtizedes, az amerikai érdekekkel összhangban lévő munkáját és tanulmányait igazolták. Testvére, akit az amerikai tengerészgyalogosok és a hadsereg tisztjei kedveltek, hiszen együtt szolgált velük, kezeskedett érte. Katarban és a Dulles Nemzetközi Repülőtéren is átesett a háttérellenőrzésen. A virginiai Fort Pickettben, ahol őt és feleségét egy hónapig elszállásolták, mindketten átadták fényképeiket és ujjlenyomataikat, hogy ellenőrizni lehessen őket a nemzetközi adatbázisokban. Később újból átvilágították őket, amikor humanitárius feltételes szabadlábra helyezésüket és munkavállalási engedélyüket kérték, és H.-t menedékjog iránti kérelme miatt közel két órán át hallgatta ki a Belbiztonsági Szolgálat.

Azt hiszem, embert ennél jobban át sem lehet vizsgálni, vagy ha mégis: nem éli túl.

H. amint megkapta a munkavállalási engedélyt, dolgozott, a felesége tanult: dúlaként emigrált, orvosnőként végzett. H. Naponta 12 órát vezetett az Ubernél, bútorokat rakott össze egy gyárban, esténként pedig online könyvelési órákra járt. Mostanra végzett könyvelő, ami nagy kár, mert egy ilyen képességekkel rendelkező szakértő a világ összes közép-ázsiai tanszékének és tegyük hozzá, hírszerzésének is dísze lenne és virága. Támogatta Trmpot és az autóján is amerikai zászlós matrica volt. Valóságos Davy Crockett.

De mi történt?

H. nyár elején épp munkába vezetett, és megkérte a feleségét telefonon, hogy küldje el neki a bevásárlólistát, amikor észrevette, hogy fények villognak a visszapillantó tükrében. A felesége a telefonon keresztül hallotta, ahogy egy rendőr megkéri, hogy erősítse meg a nevét, majd kiparancsolta az autóból. Ekkor vette észre a betűket a férfi mellkasán.

„Az ICE letartóztat” – mondta a feleségének, aki elhallgatott, képtelen volt megszólalni.

H, aki éppen úton volt a márciusban megkezdett könyvelői munkahelye felé, azt mondta, életében először érezte csuklóján a bilincs szorítását. Addigra már négy rendvédelmi jármű is megállt a helyszínen. Néhány férfi a karhatalmiak közül maszkot viselt.

Azt állították, lejártak a bevándorlási okmányai. Minden irata még legalább három hétig érvényes volt... meg akarta mutatni őket, de nem engedték meg neki. Pedig az autó kesztyűtartójában voltak. Nem és kész. Ügyvédet is csak hetek múlva hívhatott.

Májusban Kristi L. Noem belbiztonsági miniszter azt állította, hogy „az afgán állampolgárok Afganisztánba való visszatérése nem jelent veszélyt a személyes biztonságukra.” Hát, talán nem kellett volna teljesen tönkretenni az amerikai államigazgatás szó szerint összes szervét, akkor talán akadna egy-két szakértő, aki elmondaná a hölgynek, hogy ezek a tálibok bizony ugyanazok a tálibok. Megkérdezte a letartóztatása után, hogy mi lesz a családjával. A nyomozó azt válaszolta: „Ne aggódjon. Ha az amerikai kormány visszaküldi őt Afganisztánba, akkor őket is visszaküldi.”

Persze, azóta a felesége és a gyermekei is őrizetben vannak. Természetesen külön, egymástól elválasztva. Ha visszatoloncolják őket, őt kivégzik, a feleségét – ha szerencséje van – elengedik, hadd éhezzen hajléktalanul, a fiát belekényszerítik egy milíciába, a lánya meg lehet a helyi kádi negyedik felesége, kiskorúan.

Ennyi a történet és nincs happy end. Nincs megoldás. Holott mégiscsak, volt egy Ananász Expressz is a világon.

Hogy az mi volt?

Nos, az Ananász Expressz egy körülbelül ötven fős, kizárólag az amerikai fegyveres erők tapasztalt veteránjaiból álló civil csoport volt (már annyiban civil, hogy hivatalosan nem voltak katonák, de természetesen együttműködtek a hadsereggel és a nagykövetséggel, nélkülük semmire sem mentek volna), önkéntesek, akik az afganisztáni evakuációs folyamatból kimaradt vagy annak során bajba került személyeket és azok családtagjait mentették. Kis csoportokban mozgatták őket, a legnagyobb titokban, éjszaka, kalandos körülmények között. Mentés közben érdekes tapasztalatokkal gazdagodtak, ugyanis azt észlelték, hogy ha a kis – pár fős – csoportok tálib járőrrel találkoznak, a járőrök mindig megverték őket, de soha nem kérték az irataikat. Ebből először arra következtettek, hogy a tálib járőröknek vagy nem volt parancsuk arra, hogy igazoltassák a látókörükbe került személyeket, így nem is érdekli őket, ki megy, honnan és hova – vagy a tálib járőrök egyszerűen nem tudtak olvasni. Később kiderült: tényleg nem tudtak... Jellemzően olyan embereket hoztak ki, akik bajtársai voltak korábban az akció résztvevőinek, így pontosan tudják, hogy a biztos halál vár rájuk. Ha már elérte őket ez a biztos halál, kihozzák a családjukat, az özvegyüket, az árváikat.

Tíz nap alatt, az evakuáció káoszában 630 főt mentettek ki, és nem egészen saját veszteségek nélkül. Hősök voltak – mint láthatjuk, hiába.

Itt megáll az ember, és elkezd gondolkodni.

Ha mindenkit kiutasítanak, aki politikai – tehát nem gazdasági – okokból elmenekült a szülőföldjéről, és még az emléküket is letagadják, ahogyan ezt Trump szeretné, akkor baj lesz.

A világ lényegében arról szólt eddig, hogy ha valakinek meggyűlik a baja a zsarnokokkal, akkor (sok szerencsével ugyan), de elmenekülhet. Hátán háza, keblén kenyere – de ha átjutott a határon, már nem szabad felkötni, agyoncsapni. Mire ment volna az Egyesült Államok emigránsok nélkül?

Nem túl sokra. Hogy kezdjük az elején: hiszen Plymouth Rock telepesei is emigránsok voltak, puritánok, akik politikai okokból menekültek el Angliából.

Thomas Paine, aki nélkül vagy nem lett volna Függetlenségi Háború, vagy félresikerül, angol emigráns volt. 1776. január 10-én adta ki a „Common sense” („Józan ész”) című nagy jelentőségű és az amerikai gyarmaton az írástudó telepesek között is rendkívül népszerű művét, tulajdonképpeni politikai röpiratát, amelyben az örökletes monarchiát természetellenes, az egyenlőséget sértő intézményként bélyegezte meg a köztársaság eszméjével szemben.

Emigráns volt később Tesla, Einstein, Fermi, Szilárd, Teller, Neumann, Kármán... és még a felét sem soroltam fel azoknak a tudósoknak, akik nélkül az Egyesült Államok sosem lett volna világhatalom. Igaz, Einstein ellen aláírásokat gyűjtöttek, hogy ne fogadják be, ugyanis elvált ember volt, és ez nem tetszett egy vallásos nőegyletnek. Aztán mégis kegyelmet kapott, és végül megvalósult a Manhattan-terv. Azzal együtt, hogy ezt Einstein nem egészen így szerette volna.

Emigráns volt Bartók Béla is. Faludy György is, őt maga Roosevelt elnök hívta meg az Egyesült Államokba. Most képzeljük el, hogy nem Roosevelt vagy Truman az elnök, hanem Lindbergh (igen, ő találta ki az „America First” jelszót is), és kiadják Bartókot, Faludyt Szálasinak, Einsteint Hitlernek, Fermit Mussolininek.

És ha korábban kiadják Adam Mickiewiczet a cárnak? Voltaire-t a pápának?

Ha minden emigránsnak el kell takarodnia a szülőföldjére – és Magyarországon is népszerű ez a gondolat – mihez kezdjünk Árpád apánkkal és a hét vezérrel?

Utolsó bejelentett lakcímük Meotisz, Etel köz. Az most részben a Krím, részben Ukrajna.

És korábban? Hiszen a Homo Sapiens eleve afrikai származású, menjünk vissza mindannyian Lucy nagymamához Etiópiába?

Tessék mondani, hányadíziglen számít a migráció? Kinek hol az őshazája? Mert nekem például az általam ismert legrégebbi ősömet Barbanellónak hívták, és a Cordobai Kalifátusban élt, mint ezüst- és aranyműves. Aztán éltek még rokonaim később a középkorban Németországban, Németalföldön, Prágában és Olaszországban, Velencében, az Erdélyi Fejedelemségben és természetesen Magyarországon.

Az én esetemben például az lenne a megoldás, ha kiutasítanának az Osztrák–Magyar Monarchiába.

Száz szónak is egy a vége: mióta az emberiség lemászott a fáról, emigrál. És ez a kulturális evolúció egyik motorja is: nem mondom, aki terrorista, felforgató vagy bűnöző, azt tényleg lehessen kiutasítani, de aki olyan, mint H., megél a maga emberségéből, tanul, képzi magát, igyekszik hasznos tagja lenni a társadalomnak, törvényesen akar egyről kettőre jutni, azt dicséret illeti, nem bírálat, főként meg nem a biztos halál, amibe küldeni akarják.

Mit látunk Amerikában?

Ó, semmi különöset. Ezt úgy hívják: árulás.

Az Alkotmány, a Függetlenségi Nyilatkozat és az Alapító Atyák elárulása.

És végül: ha többé senki sem menekülhet el, aki kihívta maga ellen egy zsarnoki hatalom haragját, az vagy az emberi szabadság vége lesz, vagy olyan kegyetlen lázadásoknak veti meg az ágyát, amilyent az elmúlt körülbelül hatezer évben nem is láttunk.

Szele Tamás