Október huszonharmadikán vezércikket írni mindig kínos, idén különösen az. Harmincöt év alatt mindent leírt a magyar sajtó erről a napról is, a forradalomtól és szabadságharcról is. Azt is, ami igaz volt, azt is, ami nem. Szóval meglepetésekkel csak az aktuális események kapcsán szolgálhat az ember.

(Képünk illusztráció)

Azonban ezek az aktuális események nem lehetnek külföldiek, mert akkor idegenszívű leszek, és nem lehetnek belföldiek, mert akkor meg jogosan vádolhatnak meg elfogultsággal. E kettő között pedig csak az államhatár sávja létezik, melyen többnyire nem történik semmi, tehát a helyzet minden, csak nem egyszerű. Ilyesmi szokott lenni minden március tizenötödikén, augusztus huszadikán, október hatodikán is, karácsonykor és húsvétkor meg negyvenszer rosszabb, de mivel most ártunknak és ormányunknak különlegesen fontos ez a nap, a helyzet is különösen sikamlós.

Arra már ki sem térnék, hogy némi zűrzavar uralkodik a kormányfő fejében, mert tegnap a Harcosok Klubjában volt képes meghirdetni a Béke Napja kihívást, ami van olyan jó ötlet, mint aktív és buja nemi életet élni a szüzességért, de mit tehetünk? Neki ebből a mai napból a Békemenet a legfontosabb.

Tegnap már megírtam máshol, de megismétlem: ez azért van, mert előtte két hatalmas fiaskóval kellett szembesüljön: a Pride betiltásának semmibe vételével és a budapesti Békecsúcs elmaradásával. Most már legalább a Békemenetnek kell tökéletesen sikerülnie, még ha az Ég a Földdel egybeszakad is, mert különben annyi a választási kampányának, de a legendás önbecsülésének is.

Kint nyüzsgött tehát mindenki ezen a rendezvényen, akinek bármikor köze volt a NER-hez, azok meg főleg, akiknek jelen időben is közük van. Ennek a „valaha volt legnagyobbnak” kell lennie, ahogy a miniszterelnök követeli, tekintet nélkül arra, hányan vesznek rajta részt. Amit nem is lesz olyan könnyű egyébként megmondani, tekintve, hogy a sajtó munkatársait már délelőtt elzavarták a Kossuth térről, azzal, hogy csak a kordonon kívülről dolgozhatnak majd, nem lesz emelvény, nem lesz semmi. Azt nehéz lett volna állítani, hogy az esemény nem nyilvános, de ha lehetett volna, megpróbálják.

A Békemenet egy óra előtt már jó ideje a Kossuth téren volt, a Margit hídon keresztül vezette őket oda Orbán Balázs, kezében Hőseink Fehér Lobogójával, vagyis nem, jaj, bocsánat, Bayer Zsolt, egy hosszú molinó közepén, amire az volt írva, hogy „Mi nem akarunk meghalni Ukrajnáért!”

Elemezzük az állítást: ha csak Ukrajnáért nem akarnak meghalni (ez a veszély egyébként sem fenyegetne), akkor ezzel szemben bármi másért igen, sőt, szívesen? Esetleg csak úgy, értelmetlenül is volna kedvük elhunyni? Kizárólag Ukrajnáért nem?

Mondjuk ez utóbbit nem is kérte senki, ez csak az ő kényszerképzetük: Bayert például, hatvankét évesen semmiféle haderő nem hívná be, katonai képességei a nullával sem egyenlőek, szóval világos: kibicnek semmi sem drága. Pláne, hogy nem is kártyázik most éppen velünk senki.

De most már nemsokára kezdődik Orbán Viktor beszéde!

Bár még nem érkezett meg. Hoppá, mégiscsak van sajtóemelvény, de nem akárkinek. Az Origónak van, másnak kevésbé.

Orbán késik, de el nem marad. Közben bejátszásokat láthatunk a Megafon és a DPK-k főbb személyiségeinek szereplésével, hiszen egyéb sem hiányzott nekünk a nemzeti ünnepen.

„Betöltjük szép lassan a Kossuth teret” – hangzik el, valaki azonnal keresse meg Rákay Philipet, az udvari főszámolómestert, mert kezdődik az állami ünnepség!

Rákay megjött, ő vezeti a műsort. Igaza van: a pódiumról a legegyszerűbb közönséget (el)számolni. Üdvözli a Békemenet résztvevőit, akik a Szerjózsa minden irányából érkeztek. Szerjózsa viszont Moszkva irányából, teszem hozzá én, magamban.

Közben láttunk még élő ’56-osokat, sőt, Grippeneket is, áthúztak a tér felett, mármint a Grippenek, de Orbán még mindig sehol – pedig sietnie kéne, mert a beszéde után várják Brüsszelben, az Európai Bizottság ülésén.

A színpadon forradalmi kisoperett zajlik, a nyitány kissé szlávos dallamvilágú, de ez eltörpül a közhelyes szövegi világ mellett, makulátlan forradalmár srácok, forradalmár lányok és makulátlan, skatulyából kihúzott egyéb statiszták kerengenek a színpadon, frissen lyukasztott zászlókkal, időnként beléjük is gabalyodnak, ettől egy kissé cirkuszi jellege lesz a patetikus díszelőadásnak.

Azt azért nem kis túlzásnak érzem, hogy Mansfeld Péter, akit az előbb gyászoltunk meg a forgatókönyv szerint, haló porában dalra fakad és elénekli Elvis Presley egy, annak idején az ’56-osoknak ajánlott számát. Amit egyébként valójában Ed Sullivanen keresztül lehet velük összefüggésbe hozni, egy olyan showban hívta fel rájuk a figyelmet, amiben közvetlenül a budapesti képsorok után Elvis is fellépett. Mindegy, ez már így, tévesen terjedt el.

Nem sietnek a műsorral. Bár mintha láttam volna már, csak akkor nem ’56-ról szólt. Igaz, ezek a díszelőadások mind egyformák. Akkor mindjárt jön az Auróra is... de előbb jön, mint Orbán, az biztos.

Hoppá. Az egész díszelőadásban egyetlen szovjet katona sincs. Biztos mi vertük le saját magunkat, minden egyéb félreértés volt. Persze, a szovjetek majd az Aurórával jönnek, és vigyáznak Orbánra, így is logikus.

Közben Zoránt énekelnek, szerencsére ő maga nincs kint, de illene neki szólni, legalább a szerzői jogok miatt, az „Apám hitte” ugyanis mintha eredetileg nem erről szólna.

No, már a Himnuszt éneklik, rögtön utána Demjén Rózsitól a Szabadság Vándorait, kicsit különös a sorrend, szerencsére az Auróra nem jött el, de hol marad Orbán?

Itt jön. 65 perc késéssel, kissé rekedten, de megérkezett.

A beszédet inkább címszavakban, kijegyzetelt idézetek útján mutatnám be, az egészséges emberi idegrendszernek még így is megterhelő lesz. Kezdjük azzal, hogy Orbán még az űrből is látszik, na jó, nem csak ő, szerinte a Békemenet is.

Műholdja válogatja.

Mindenesetre a Békemenetet Magyarország legnagyobb politikai erejének nevezi, egész Európa legfontosabb politikai mozgalmának. Azért ez nem kis túlzás. Például nem értem, mikor alkotmányozott a Békemenet? Pedig a szónok szerint ők alkották az Alaptörvényt. Amit most épp Alkotmánynak hívott. Mi történt?

Ezek után egy kis homofóbia következik, mint kötelező kűr.

Mindenhol migránsokat és genderaktivistákat lát Magyarországon kívül. Majd bejelenti:

„’56 az, amit az elmúlt 16 év is jelent a magyarok számára!”

Ezt még majd meg kell fejteni, ez valami rejtvény, és be kell küldeni a megoldást. A megfejtők között majd kisorsolnak pár évet.

Talán úgy gondolja, hogy ’56-ban pár hét alatt esett annyi pusztulás, romlás az országban, mint mostanság, a NER létrejötte óta. De ez csak tipp.

Nagyon rekedt, igaz, én is, csak én nem mondok beszédet, ő igen.

„Felőlünk bárki csinálhat fából vaskarikát vagy kutyából szalonnát, mi csak egyet akarunk: hagyjanak békén. Hagyjanak szabadon élni. Mi egyetlen szabadságot ismerünk: a magyarok szabadságát.”

Újabb népi találós kérdésünket hallották, ezt már nem is érdemes megfejteni. Nem is kell.

Utána brüsszelezés. Bőséggel.

„Brüsszel örüljön, hogy nagyobb baj nélkül megúsztak minket.”

És akkor még elő sem vettük a harci paszományt, vitézkötést.

„Az orosz–ukrán háború nem a mi háborúnk.”

Tautológia, ezredszer.

A szónok lassan, de biztosan fokozza a hangulatot, érezhető, hogy tetőzés várható. Valamiféle kitörés. Már a Brüsszel által kiszabott hadisarcot emlegeti.

„Az ukránok csúnyán bánnak a magyarokkal, ennek ellenére Magyarország segít nekik a békekötésben, mert mi vagyunk az egyetlen ország Európában, ahol ezt a békét nyélbe lehet ütni.”

No, ennek a veszett fejszének már oda van a vasa is, a nyele is.

„Európai Uniós Partnerség igen, tagság nem – ezt kívánja a magyar nemzet!”

Vagy nem: mindenkit meg tetszett kérdezni? Például a Petőfit is? És ha igen, miért nem?

„Amikor a Második Ukrán Front jött...”

Mely szovjet volt. A szervezése központjáról nevezték előbb Sztyeppei, majd Ukrán Frontnak.

„Hiába rikoltozzák az árulók, hogy „Slava Ukraini” – mi annyival válaszolunk, hogy „Dicsőség Magyarországnak”.

A kettő miért zárná ki egymást? Úgy a jó, ha mindkettő érvényes.

„Suhintani fogunk a golyóstollainkkal, csak ki ne szakadjon a szavazólap.”

Csak így, betyárosan. Elő azzal a karikás golyóstollal, cserdítünk akkorát, a kutyamindenségit, hogy fejére áll a Hortobágy!

„Így állunk hát, két választásunk maradt: ’56-ban szabadság vagy szolgasors, ma háború vagy béke.”

Hm, ’56-ban sem volt olyan nagyon nagy a választási lehetőség és a rosszabbik megoldás valósult meg. Ha Orbántól függ, most is így lesz.

„’56-ban Budapest volt az európai szabadság fővárosa, 2025-ben Budapest az európai béke fővárosa.”

Itt fogadok egy üveg nemesebb italba, hogy a beszédet még a „békecsúcs” fuccsa előtt írta és nem javította át.

„Európai Unió igen, Brüsszel nem!”

Uram, csak a saját nevében beszéljen.

Hanem itt jön a legkínosabb rész.

„És beszélnünk kell a fiatalokkal is. (…) Mi hisszük, hogy vannak valóságos dolgok. Valóságos Magyarország, a hazátok. Valóság a szabadság is, amiért harcoltak, és meghaltak a nagyszüleitek.”

Ha a nagyszüleim ifjan harcoltak és ebbe belehaltak, akkor már a szüleim sem születtek meg, én pedig főleg nem.

„Valóság a támadás is. A békénk, a szabadságunk és a biztonságunk veszélyben forog, ez a való világ. És valóság az is, hogy mindenkire – rátok is – szükség van, hogy megvédjük Magyarországot. A hazát védeni igaz ügy. Nem manipuláció, nem kamu, nem átverés. Ha arra vágytok, hogy súlya, komolysága legyen annak, amit csináltok, álljatok az igaz ügy mellé és kezdjetek hozzá. Merjél és tegyél, kockáztass! Védd meg azt, ami a legnemesebb! De jó, ha tudjátok: a brüsszeli birodalom nem akarja, hogy ti hazafiak legyetek. A brüsszeli birodalom azt akarja, hogy hazátlan európaiak legyetek. Azt akarja, hogy maradjatok a virtuális világban, azt akarja, hogy gépre kötve szunnyadjatok. Ideje fellázadni. Tisztelt magyar fiatalok, ti is lehettek hazafiak, lehettek szabad és büszke magyarok, de először le kell jönnötök a gépről és ki kell hajítani a brüsszeli infúziót. Ébredjetek, lázadjatok, vár a hazátok!”

Amelyik fiatal ezek után nem zúzza porrá az összes digitális eszközét, nem vágja ki az ablakon a macskás fadíszt és nem áll be Harcosok Klubjába, az – épelméjű. Életem folyamán, talán felforgató hajlamaimnak köszönhetően, de egy időben magam is voltam fiatal, és pontosan emlékszem, hogy ugyanezeket a marhaságokat beszélték az akkori, ötvenöt-hatvan fölötti politikusok nekünk. Mi meg le se sajnáltuk őket és igazunk volt – nem értem, miből gondolja Orbán Viktor, hogy a mai srácok hülyébbek, mint mi voltunk? És miért tárgyal velük úgy, mintha cserkészvezető vagy plébános lenne, aki a Commodore 64 használatáról akarja őket lebeszélni? Mindenesetre ezzel a pár mondattal sok fiatal szavazatát veszítette el.

Különben pedig meglehet: aki a gépen marad, abból Neumann János lesz, aki lejön róla, abból meg „patrióta”. Lehet választani. Igaz, Neumann nem volt soha Magyarország ellensége, de az orbáni logika fekete-fehér.

Aztán a díszes ünneplő közönséget otthagyták faképnél és mehetett mindenki, amerre a szeme látott.

Ennyi volt tehát a „sosem látott méretű” Békemenet, mondhtani a világ legnagyobb macskás fadísze, ami becslésem – ismétlem, ez becslés, nem kőbe vésett szentség és bizonyosság! – szerint mintegy százezer főt mozgathatott meg, százhúszezret, ha hozzájuk számítjuk a közvetítés nézőit, a rendőröket, a biztonsági és technikai személyzetet és a sajtó munkatársait is.

Ezt kell majd holnap akármennyinek hazudni, csak nagyon sok legyen az az akármennyi.

Ezt, ami a Pride-nak talán a negyede-ötöde lehetett. Hát, sok szerencsét hozzá, még több szorgalmat, kedves propagandisták.

A műsor szánalmas volt, a szónok borzalmas, illetve tetszés szerint, mondhatom ellenkezőleg is, ahogy tetszik.

Nekem például sehogyan sem tetszett.

Szele Tamás