Tegnap minden a belföldi hírekről kellett szóljon, ma már ez nem annyira fontos: megírhatom azt a kesernyés elemzést is – a The New York Times véleményrovata alapján – aminek számunkra is sok tanulsága lehet, lehetne. És azért ennek is lesz belpolitikai, sőt, kelet-európai vonatkozása.

(Képünk illusztráció)

Dina „Rolexina” Boluarte, akiről pár hete írtam ezeken a hasábokon, már nem Peru elnöke, ellenben vád alá helyezték korrupció és egyéb bűnök miatt.

Ebben az estben is találkozhatunk azzal, amit én „Szíria-effektusnak” hívok: a művelt Nyugat megtudja, hogy vége az alkalmatlan, vagy esetleg egyenesen zsarnoki vezető hatalmának és azt hiszi: akkor innentől kezdve minden rendben lesz. Nem lesz rendben semmi.

Hiszen eddig sem volt.

Mint már említetttem, ebben a hónapban Dina Boluarte elnök lett a harmadik perui államfő, akit az elmúlt öt év során vád alá helyeztek. 3 százalék körüli támogatottságával egyes becslések szerint a világ egyik legnépszerűtlenebb választott államfőjévé vált.

Bukása után azt gondolnánk, hogy az ország ünnepelni kezdett. Boluarte asszonyt, akit 2022 decemberében, elődje felelősségre vonása után került hivatalába, a peruiak széles körben hibáztatták, mert nem tudta megakadályozni, hogy az állambiztonsági erők tüntetőket gyilkoljanak, majd később megkezdődött a bűnbandák által elkövetett erőszak, zsarolások és gyilkosságok máig növekvő hulláma. A kongresszus következő elnökének, José Jerinek ideiglenes elnöki eskütétele, az áprilisra kitűzött általános választásokkal együtt, úgy tűnik, azt jelzi, hogy küszöbön áll egy kormányzati újraindulás.

De Peruban egyre kevésbé számít, hogy ki tölti be az elnöki tisztséget. Az elnök évek óta nagyrészt csak papíron kormányoz. A tényleges döntéshozatal a politikai hatalomgyakorlók inkoherens koalíciója kezébe került, akik közül sokakat azzal vádolnak, hogy korrupciós hálózatokhoz kötődnek. Ezek közé tartozik többek között Keiko Fujimori, Peru utolsó autokratájának lánya és az elnöki poszt egyik esélyese; José Luna Gálvez, egy prominens pártvezető; és Waldemar Cerrón, egy jól ismert törvényhozó, valamint számos más személy. A peruiak tudják, hogy egy új elnök személye nem feltétlenül jelent garanciát arra, hogy megváltozik a hatalom természete: még s Boluarte asszony elleni vádemelés után is sokan tiltakoztak az ellen, hogy a kormány nem tudja megfékezni a szervezett bűnözést.

Peruban nincs választott autokrata vagy populista „erős ember”. Jeri a hetedik elnök, aki 2018 óta hivatalba lép. De sok alapvető szabadságjog, amelyet a működő demokráciákhoz társítunk, eltűnőben van: a szabadság, hogy zsarolás nélkül dolgozhassunk, hogy megtorlás nélkül feljelentést tegyünk a bűnözés vagy a hivatalos korrupció ellen, vagy akár annak szabadsága, hogy bandáktól való félelem nélkül, békében sétálhassunk az utcán, lassan feledésbe merül.

Azok számára, akik a demokratikus eróziót olyan erős emberekkel szokták összekapcsolni, mint az orosz Vlagyimir Putyin vagy a venezuelai Nicolás Maduro, ez furcsán hangozhat. A nyugati liberalizmus régóta úgy véli, hogy a politikai és személyes szabadságot leginkább a korlátlan hatalom fenyegeti. Amíg az államhatalomnak vannak korlátai – működő fékek és ellensúlyok –, addig a szabadság elvileg virágzik. Hogyan tűnik el a szabadság anélkül, hogy egy uralkodó vagy uralkodó párt elvenné azt?

Peru és számos más latin-amerikai demokrácia, köztük Brazília, Kolumbia és Mexikó közelmúltbeli története azt mutatja, hogy van egy másik, ennél alattomosabb módja annak, hogy a szabadság a társadalom nagy része számára megszűnjön: amikor az állam nem képes vagy nem hajlandó korlátozni a ragadozó magánhatalmakat – kábítószer-kereskedőket, illegális aranybányászokat, embercsempészeket, korrupciós ügynököket – és a velük üzletelő tisztviselőket és politikusokat.

Ezeket az erőket párhuzamos hatalmaknak nevezhetnénk. Párhuzamosnak, mert nem teljesen az államon belül máködnek (mint a diktatúrák biztonsági erői, akik az ajtókon dörömbölnek), de nem is állnak teljesen azon kívül. Ahhoz, hogy ezek az erők úgy virágozhassanak, ahogyan azt látjuk, az állami tisztviselőknek legalábbis tolerálniuk kell őket. Latin-Amerika egyes részein a hatóságok olyannyira elfogadják ezt, hogy a hivatalnoki hatalom és a bűnözés közötti határvonal elmosódott.

Ezek a latin-amerikai demokráciák, Perut is beleértve, nem olyanok, mint a venezuelai, nicaraguai vagy kubai diktatúrák, ahol az elnyomó rezsimek a választások manipulálásával és a másként gondolkodók börtönbe zárásával kapaszkodnak a hatalomba. Ezeknek a rendszereknek a borzalmai jól ismertek. Latin-Amerika többi részének inkább valami olyasmitől kell tartania, mint ami ma Peruban uralkodik: a politikai és pénzügyi támogatók laza koalíciója által támogatott erők összecsapásától.

Az elmúlt évek során Peru párhuzamos hatalmai hűbérbirtokok sokaságára szabdalták fel az országot, ahol az ellenálló őslakos vezetőket, környezetvédőket, újságírókat és munkaszervezőket egyre gátlástalanabbul és majdnem olyan büntetlenül zaklatják és gyilkolják, mint sok diktatúrában.

Ezt Peru politikailag legbefolyásosabb családjainak egy maroknyi csoportja tette lehetővé. Az elmúlt években laza, hol ide, hol oda kötődő koalíciót alkottak, hogy elfogadtassanak egy sor olyan jogszabályt, amelyet sok perui gúnyosan, de találóan „bűnözőbarát törvénynek” nevez, elsősorban azért, hogy a saját büntetőeljárásaikról szóló híreket elhallgattassák és az eljárásokat megnehezítsék. Ezek a törvények korlátozzák az ügyészek nyomozati eszközeit, védelmet nyújtanak az illegális bányászoknak és fakitermelőknek, és gyakorlatilag kiszolgálják Peru fekete gazdaságát, lehetővé téve a bűnszövetségek számára az extraprofit megszerzését. A törvények nem rendőrállamot hoznak létre, hanem egy olyan államot, amelyben a bandák, maffiák és helyi főnökök de facto saját maguk alkotnak törvényeket és hajtatják végre azokat.

Ez egy jövedelmező megállapodás a társadalom csúcsain lévők számára. Peru illegális aranybányái – amelyeket az amazóniai esőerdőkben, folyómedrekben vagy hegyoldalakban alakítanak ki, mérgező vegyi anyagokkal szennyezve a környezetet – évente több milliárd dollárnyi aranyat termelnek. Peru több kokacserjét termel (mely a kokain alapanyaga), mint bármely más ország Kolumbián kívül. Minden harmadik perui arról számol be, hogy személyesen is ismernek olyanokat, akik zsarolás áldozataivá váltak.

Ezek a politikai döntéshozók drákói szigorítást ígérnek a bűnbandák ellen, de semmit sem tesznek az illegális gazdaság megfékezésére, amelyből ezek a bandák élnek. Eközben több tucatszor módosították Peru alkotmányát, és a többi kormányzati ágat alárendelték a törvényhozásnak, amely tökéletes eszközzé vált közös érdekeik érvényesítésére.

Ez a fajta rossz kormányzás lopakodóbb, mint a diktatúra – és potenciálisan szilárdabb is. Peru politikai hatalomgyakorlói hivatkozhatnak arra, hogy a demokrácia gépezete még mindig működik, és hamarosan törvényes választások következnek. Egymásra háríthatják a felelősséget. Még ha a választások ki is iktatják a bűnözők politikai védelmezőit, Peru illegális gazdasága valószínűleg újakat fog toborozni. A Latin-Amerika vezető illegális árucikkei – a kokain és az arany – iránt mutatkozó erős globális kereslet azt jelenti, hogy készpénzben sosem fognak hiányt szenvedni.

Az is fogós kérdés, hogy miként lehet ellenállni az ilyen jellegű hatalomátvételnek. Az autokraták vagy az elnyomó kormánypártok, rezsimek ellenfeleinek egyetlen világos célja van: megdönteni a diktátort és annak rendszerét. Ez segíthet nekik félretenni a nézeteltéréseket és egységbe szerveződni. De a szervezetlen többségnek, amely ellenzi Peru jelenlegi sodródását, valami még nehezebbet kell tennie. Mind az államban, mind a civil társadalomban olyan hatalmat kell kiépíteniük, ami megfékezi a rablógazdálkodást. Ha a peruiak képesek lesznek állítítani egy megfelelő jelöltet, aki osztja ezt a jövőképet, és egy emberként mögé állni, a közelgő választások nyithatnak egy szűk, kicsiny ablakot a változásra.

Azonban Peru és Latin-Amerika még akkor is ugyanazzal a talányos kérdéssel fog szembesülni: mit tegyünk, ha a szabadság diktátor nélkül hal meg?

Jó, mondaná erre egy naiv olvasó, ez Dél-Amerika, ott minden más.

Vajon más-e? És mennyire?

Gondoljunk a Kárpátok feketén kivágott, kiirtott erdőire, melyeket már Moldovából szállítanak a világ minden tájára, mert Románia nagyjából kezd kifogyni a fából, gondoljunk a ciánszennyező verespataki aranybányászatra, gondoljunk a magyar akkumulátorgyárakra, a lombkorona-sétányokra, a kilátókra, a csak papíron aszfaltozott földutakra, soha meg nem épült csatornahálózatokra, az ingatlanbecslés és végrehajtás maffiáira, a kiskorúak prostitúciójára – bizony, nálunk, Kelet-Európában is ezer és egy szállal kötődnek a félig-meddig vagy akár teljesen bűnöző körök a politikához.

Ahogyan Peruban, nálunk is lehet, talán lesz is vezetőváltás, kormányváltás: de ha csak annyiból áll majd, hogy új disznókat állítunk a régi vályú elé, míg abban a vályúban akad moslék, nem lesz itt változás. Csak csalódás, reménytelenség.

Hiszen nem csak a vezető rossz, hanem maga a rendszer is. Nem a demokráciával van a baj, annál jobbat ki sem találhatnánk, hanem azzal, hogy élni kéne a jogokkal, nem visszaélni.

Nincs olyan messze Peru a Kárpát-medencétől, mint hinnénk.

Ha változást akarunk, azért meg kell majd dolgozzunk. Nem lesz elég szavazni.

Szele Tamás