Kezdjük azzal, hogy mi is az a Burevesztnyik, hátha van, aki még nem hallott róla. Az az új – és állítólagos – orosz csodafegyver. Erről az eszközről, ami elvileg egy nukleáris meghajtású cirkálórakéta, tényleg csak legendákat ismerünk, mármint azon kívül, hogy Putyin hivatalos bejelentése szerint október 21-én tesztelték Novaja Zemlja fölött, mely próbaút során állítólag 14 ezer kilométert tett meg 15 óra alatt.

(Képünk illusztráció)

De ez is csak akkor tény, ha elfogadjuk, mert nincs rá semmi bizonyíték, Putyin és Geraszimov vezérkari főnök szaván kívül. Márpedig olyan nincs, hogy ők ne mondjanak igazat... oppardon: van, sőt, elég sokszor előfordult már.

Csodafegyver fent az égen

Most a Kreml épp a mellét döngeti és a világot fenyegeti a világcsodával, melynek létezéséről már régóta szó van, de amelyet még senki sem látott működni, bár a vele való kísérletezés során adataink szerint legalább egy tucatnyi orosz állampolgár már életét vesztette: ilyenformán veszélyesebb fegyver az oroszokra, mint bárki másra nézvést. Állítólag még hiperszonikus is, mint minden csodafegyver, amit Putyin szóba hoz.

Már Donald Trump is megszólalt az ügyben: felhívta Putyin figyelmét arra, hogy egyrészt jobban tenné, ha a jelenleg zajló ukrajnai háborúnak vetne véget, és nem ilyesmikkel játszadozna, másrészt jelezte, hogy két amerikai atom-tengeralattjáró jelenleg is az orosz partoknál tartózkodik, de nem mondja meg, hol, tessék kitalálni.

Ettől persze a világsajtó is felbolydult, az oroszbarát orgánumok pánikkeltésbe kezdtek, a nem-oroszbarátok kissé szkeptikusak: mi most azt fogjuk megvizsgálni, hogy részint műszaki, részint pedig katonai-politikai szempontból egyáltalán lehetséges-e ez a fegyver, és ha esetleg létezik is, mire lenne jó.

Műszaki szempontok

A Novaja Gazeta Evropa szakértői vitát rendezett a kérdésben, melynek során Pavel Luzin, aki az Európai Politikai Elemzések Központjának nem rezidens vezető kutatója és az orosz katonapolitika egyik legtekintélyesebb szakértője, egyértelműen letette a garast:

„Ez egy színjáték. Így gondoltam 2018-ban, és továbbra is így gondolom. A fő érv ellene a harmadik gimnazista fizikatankönyv. Lehetetlen olyan kompakt és kellőképpen erős atomreaktort létrehozni, amely képes egy cirkálórakéta meghajtására. Putyin pedig »aktív, operatív intézkedéseket« tesz. Imádja ezt a tevékenységet, és mindig szívesen vesz részt az ellenség dezinformálásában.”

Luzin véleményéhez csatlakozik Makszim Sztarcsak, a kanadai Queens Egyetem Nemzetközi és Védelmi Politikai Központjának kutatója, az orosz nukleáris politika és nukleáris ipar szakértője is.

„A Burevesztnyik rakéta egyfajta fantom, egyszerre tűnik létezőnek és nem létezőnek. Egy mitikus rakéta, amelyről sokat beszélnek, de soha nem látta senki. Szinte semmilyen objektív adat nincs róla, csak találgatások léteznek. Az az általános elképzelés, hogy a „Burevesztnyik” egy szub- vagy hiperszonikus cirkálórakéta nukleáris meghajtórendszerrel és globális hatótávolsággal. Senki sem rendelkezik ilyen konstrukciójú rakétával.”

Azt, hogy műszaki szempontból nem rakéta, most hagyjuk is, lássuk mit mond Pavel Akszjonov, a BBC News orosz szolgálatának katonai megfigyelője.

„Túlságosan szigorúan titkos a dolog. Még maga a Burevesztnyik-hajtómű elvét sem hozták nyilvánosságra nyílt forrásokban: hogyan alakul át az atomerőműből származó energia olyan erővé, amely előre tolja a rakétát? A termék készültségi fokát pedig lehetetlen csak a hivatalos nyilatkozatok alapján megítélni.”

A hivatalos verzió szerint a szigetelés nélküli reaktor egy torlósugár-hajtóműnek adja át a hőt és az üzemeltetné az eszközt, de ez valóban egy repülő Csernobil lenne, ami mindent elszennyez, ami fölött vagy aminek a közelében átrepül. De adjuk vissza a szót Makszim Sztarcsaknak:

„Egy ilyen fegyver számos technikai problémával szembesül. Az eszköz kialakítása biztonságos kell legyen a reaktor számára, amely ki van téve a rakéta sebességének, tehetetlenségének és manőverező hatásának. A reaktornak ellen kell állnia az időjárás változásainak, különösen a víznek. A reaktor anyagainak tűrniük kell a hajtómű pokolian magas hőmérsékletét. Ezenkívül a reaktor vezérlőrendszereinek autonómnak kell lenniük, és ellen kell állniuk a sugárzásnak. Ezek összetett feladatok, és nem tudni, hogy Oroszország hogyan oldotta meg őket. A fizikusok szerint a rakéta még optimális üzemi körülmények között is radioaktív anyagokat bocsát ki, és ha a reaktor meghibásodik és az eszköz lezuhan, az nagy területek széles körű szennyezéséhez vezet, ami nagyon veszélyes és nehezen megszüntethető.”

Azt már én magam teszem hozzá, hogy ha a Burevesztnyik valóban a hivatalos adatok szerinti óránként 933 kilométeres sebességgel teljesítette a tesztet, akkor az 1. nem hiperszonikus, sőt, egyenesen szubszonikus, hangnál lassúbb, 2. ilyen alacsony sebességnél nem működhet semmiféle torlósugár-hajtómű, sem nukleáris, sem hagyományos. Az elképzelhető, hogy a teszt idejére lecserélték a hajtóművet valami hagyományos sugárhajtású motorra, de akkor ez a próba csak aerodinamikai és/vagy szilárdságtani volt, nem általános és főként nem sikeres.

Eljutottunk tehát oda, hogy a „sto eto” kérdésre megszületett az autentikus válasz a szakértőktől, miszerint „da, eto sto”. A Burevesztnyik – ha egyáltalán létezik – semmiképpen sem lehet az, aminek a Kreml beállítja. Nem csodafegyver, inkább tűnik mesebeli tűzmadárnak. Akkor most tegyük fel a kérdést: ha létezne, mire volna jó?

Nem sok jóra, de ezt már Borisz Bondarjev politológus fejtette ki a Moscow Timesban.

Katonai és diplomáciai szempontok

Tudjuk tehát, hogy orosz propaganda bejelentette a Burevesztnyik „sikeres tesztelését”, amely egy nukleáris meghajtású cirkálórakéta lenne – korlátlan hatótávolsággal. Nem ez az első alkalom, hogy ilyen nyilatkozatok jelennek meg erről az eszközről, és minden egyes alkalommal elsősorban a politikai játszmák elemének kell tekinteni őket.

Az Egyesült Államok vagy más nyugati országok bármilyen komolyabb barátságtalan lépése hagyományosan demonstratív választ vált ki a Kremlből – olyan választ, amelynek célja, hogy megmutassa, Oroszország „mindig készen áll” a szimmetrikus vagy akár aszimmetrikus válaszra. Ez már sokszor megtörtént. Elég csak arra emlékeztetni, hogy Donald Trump első nyilatkozata után (a mostani már a második), miszerint két amerikai tengeralattjárót küldött az orosz partokhoz, Moszkva bejelentette, hogy kilép a közepes és rövid hatótávolságú rakéták telepítésére vonatkozó egyoldalú moratóriumból.

A lényeg akkor sem, most sem a katonai logika, hanem annak demonstrálása, hogy „nem félünk, van mivel válaszolnunk”. Maga Trump láthatóan nem is értette, mire gondolt a Kreml, de az orosz fél „szimmetrikus intézkedésekről” számolt be.

Trump ismét felidézte ezt a történetet, hozzászólva a Burevesztnyikről szóló hírekhez: azt mondta, hogy Putyin jobban tenné, ha rakéták tesztelése helyett inkább a békével foglalkozna, mert „az amerikai tengeralattjárók már az orosz partoknál vannak”.

Mindazonáltal még az amerikai elnök megjegyzésének is van egy racionális eleme: Trump megmutatta, hogy a nukleáris fenyegetés mindkét irányba működik. Aki nukleáris zsaroláshoz folyamodik, az elkerülhetetlenül meg fogja kapni rá az egyetlen lehetséges választ: „Nem félünk a fenyegetéseidtől, és készek vagyunk válaszolni is rájuk.”

Ha a helyzet egészét nézzük, nyilvánvalóvá válik, hogy a „világon egyedülálló” új rakéta „tesztjéről” szóló kijelentés nem véletlenül jelent meg éppen most. Meglepően pontosan egybeesett az orosz olajcégek elleni új amerikai szankciók bevezetésével és a NATO Steadfast Noon (október 13-24.) nevű nukleáris hadgyakorlatával.

Természetes a kísértés, hogy összekapcsoljuk ezeket az eseményeket, és a Burevesztnyiket propagandisztikus válasznak tekintsük az Egyesült Államok politikájának átállására az Oroszországgal folytatott párbeszédről a nyomás szigorítására. Ennek alapján Moszkva azt igyekszik demonstrálni, hogy még mindig képes „rettegésben tartani a világot„”.

E hangzatos kijelentések mögött azonban, ahogy Nyikita Mihalkov mondaná, „csengő-bongó űr” húzódik meg. Kirill Dmitrijev és más hivatalos szóvivők fantasztikus történetei ellenére, amelyek az Egyesült Államokkal való együttműködés „hihetetlen kilátásairól”, a Bering-szoros alatti alagutak építéséről vagy arról szólnak, hogy űrhajók fognak a Bolsoj Színház körül keringeni, Oroszországnak nincsenek már igazi gazdasági adui. Csak a régi, bevált érv marad – a nukleáris fegyverekkel való fenyegetés.

A Burevesztnyiket olyan rakétaként mutatják be, amelynek „korlátlan a hatótávolsága”, és amely képes „hetekig vagy hónapokig is a levegőben maradni”. Ahhoz, hogy megértsük, miért nem jelent ez az elképzelés műszaki és műveleti szempontból hozzáadott értéket, vissza kell térnünk az alapvető katonai elvekhez.

A cirkálórakéta szerkezetileg nem több, mint egy eldobható tárgy. Feladata egyértelmű – el kell találjon egy objektumot, és hiba esetén vagy a földre kel zuhanjon, vagy meg kell semmisítse magát. És itt van a logikai probléma.

A cirkálórakéta nem repülőgép: nem tud „visszatérni a bázisra” a parancs visszavonása esetén. Nem egy platform, ahonnan rakétákat vagy más megsemmisítő eszközöket indítanak, hanem ő maga az ilyen eszköz. Ezért már még a kilövésének (indításának) ténye is a csapás szándékát jelzi. Az eszkalálódó feszültségek közepette egy ilyen indítást, különösen, ha az mennyiségileg nagy léptékű, az ellenség elkerülhetetlenül egy támadás kezdetének tekint majd.

És ez az a pont, ahol a Viharmadár (ezt jelenti oroszul a „Burevesztnyik” szó) a saját metaforájává válik – egy igazi viharmadárrá, a vihar előhírnökévé. Ha bármely racionális ellenfél észleli egy nukleáris cirkálórakéta indítását, kénytelen lesz azt a háború kezdetének tekinteni, és megelőző csapást indíthat, akár „hagyományos” interkontinentális ballisztikus rakétákkal is. Ennek következtében a Burevesztnyik elveszíti megtorló fegyver szerepét, és önpusztító fegyverré válik – nem fizikai, hanem stratégiai fegyverré.

Így az, amit a Kreml propagandájában a „stratégiai egyensúly új szakaszaként” tüntetnek fel, valójában csak annak megsemmisítését szolgálja. Az ilyen rakéták indításával Oroszország nem az elrettentő képességét erősíti – hanem a saját maga elleni megelőző csapás valószínűségét növeli.

Feltételezhető, hogy a Burevesztnyiket megtorlófegyvernek tervezték – olyan rakétaként, amely egy globális nukleáris konfliktus során Oroszország megsemmisülése után csapna le (a „Halott Kéz”, vagyis „Perimetr” rendszer részeként. De még ebben az összefüggésben is megkérdőjelezhető az értelme.

A kölcsönös nukleáris csapások és válaszcsapások után, amikor az Egyesült Államok, Oroszország és valószínűleg Európa is romokban hever, a körülötte zümmögő Burevesztnyikek semmin sem fognak változtatni. Nem fogják megváltoztatni a végeredményt, és stratégiai előnyt sem teremtenek. Ezek kései és szimbolikus fegyverek, nem pedig valódiak és hatásosak. Ebben az értelemben a Burevesztnyik a jelen haditechnikai korszak végének ideális, sőt, jelképes fegyvere: egy drága, kockázatos és valójában haszontalan projekt, amelyet azért hoztak létre, hogy azt lehessen mondani: „van valamink, amitől az egész világ fél”.

Lehetne azt feltételezni, hogy Oroszország először „megvakítja” az amerikai rakétafigyelő rendszert, majd csendben elindítja a Burevesztnyikeket, amelyek lassan és lomhán, szomorúan elérik a gyanútlan Egyesült Államokat?

Lehetne, azonban az amerikai műholdak hatástalanítására tett kísérleteket az Egyesült Államok elleni közvetlen támadásként értékelnék. A nukleáris elrettentés logikája szerint a műholdak megsemmisítése egyenlő a csapás előkészítésének jelzésével. Ez azt jelenti, hogy már a Burevesztnyik használatának előkészítése is háborút provokálhat.

Így a Burevesztnyik inkább tűnik a propaganda és a kétségbeesés termékének, mint technikai áttörésnek. Nem az erőt, hanem a gyengeséget szimbolizálja: a Kremlnek a fenyegetésen kívül más politikai befolyásolási eszközei már nincsenek.

A tesztindítás adatainak hiányában azonban a szakértők között nincs egyetértés még abban sem, hogy a rakéta a hatóságok által állított formában létezik-e, és hogy a legutóbbi indítás sikeres volt-e. Sem a műholdak, sem a sugárzásérzékelők nem észlelték azokat a nyomokat, amelyeket egy nukleáris meghajtású rakéta elkerülhetetlenül produkálna. Ez arra utal, hogy az állítás vagy erősen eltúlzott, vagy teljesen kitalált.

Még ha létezik is ilyen rakéta, annak katonai és stratégiai haszna erősen megkérdőjelezhető. Nem növeli Oroszország biztonságát, hanem még sebezhetőbbé teszi a helyzetét.

A „sikeres teszt” a Kreml újabb kísérlete arra, hogy kétségbeesetten demonstrálja: Oroszország még mindig képes válaszolni Amerika „ellenséges lépéseire”. És ha ehhez monstre, de értelmetlen és fantasztikus fegyvereket kell kitalálnia, az azt jelenti, hogy a Kremlnek már nem maradt más érve.

Egyszóval: a Burevesztnyik a jelek szerint nem az, ami, és ha az is lenne, nem volna semmi értelme a használatának.

A Burevesztynik nem egyéb, mint egy orosz népmese, amivel a szellemileg kissé visszamaradott gyermekeket riogatják. Annyira kell és lehet tőle félni, mint Baba Jagától, a Halhatatlan Koscsejtől vagy a Csalogányos Rablótól.

Nem érdemes tehát pánikba esni a Viharmadártól, mese az, kevés vagy semmiféle valóságalappal.

Legalábbis abban a formában, ahogyan szó van róla.

Ha repülne is, elég azt mondani a Burevesztnyiknek: „A csuka parancsára, szívem óhajára: zuhanj le” és megteszi.

Hiszen mesebeli, nem valós.

Szele Tamás