Akik kizárólag az orosz és a magyar (nagyjából mindegy is, melyik, ugyanazt írják) kormánymédiából tájékozódik, annak nagyon egyszerű a világképe. A diadalmas orosz csapatok díszmenetben nyomulnak előre Ukrajnában, minden komoly ellenállás nélkül, ha mégis ilyenbe ütköznek, azt felmorzsolják, akadályt nem ismerve. Ebben a tempóban haladva most kellett volna harmadszor megkerüljék a Földet. Aki nem hiszi ezt, az sorosista libsi hazáruló.

(Képünk illusztráció)

Természetesen veszteségeik sincsenek, az orosz nép fiai (és egyes lányai is) tömegesen tolonganak a toborzóirodák előtt, mindenki meg akar halni a Rogyináért, de nem lehet, mert mindig csak győznek, a hősi halál intézménye meg is szűnt náluk.

Azért a valóság enyhén szólva sem pont így néz ki. Mindkét fél komoly állománygondokkal küszködik, a veszteségek hatalmasak, a front szó szerint befagyott, az orosz díszmenet naponta három métert halad előre, mármint páros napokon, páratlanokon ugyanannyit vissza, és alig akad személyzeti utánpótlás. Ha csak nem külföldről. Ezt a kérdést a Riddle: Russia elemezte, én meg ismertetem – megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt közlöm, a bekezdések végén.

Számok és tények

Az ma már nem számít különösebb újdonságnak, hogy az ukrajnai háborúban több tucatnyi ország harcosai vesznek részt mindkét oldalon. A teljes körű invázió kezdete utáni első hónapokban Kijev létrehozta az idegenlégiót, hogy önkénteseket toborozzon külföldről. Ukrán tisztviselők akkoriban azt állították, hogy 20 000 önkéntes érkezett 52 országból, többek között Lengyelországból, Hollandiából, Svédországból, Dániából, az Egyesült Királyságból, Lettországból, Litvániából és másokból. Alekszandr Bortnyikov, az FSZB vezetője 2024-ben hasonló számot adott meg az egység létszámára vonatkozóan – 18 000 főt 85 országból.

Oroszország a maga részéről kezdetben a közép-ázsiai bevándorlókhoz fordult, hogy megerősítse sorait. 2024-ben a nagy szenzáció az volt, hogy észak-koreai csapatokat telepítettek Ukrajnába – számukat 10-12 ezerre becsülik. 2025 őszén jelentések jelentek meg arról, hogy kubaiak harcolnak nagy létszámban Oroszország oldalán: az amerikai külügyminisztérium 1000-5000 fő közé teszi a számukat. Havanna nem tagadja, hogy állampolgárai a harci zónában vannak, de ragaszkodik ahhoz, hogy önkéntesek, akikről a hatóságok csak korlátozott információkkal rendelkeznek.*

*Elképzelek egy párbeszédet a harcmezőn:

- Hová valósi vagy, fiam?

- Én bizony kubányi, atamán úr!

- És hogy hívnak?

- Atamán úrnak jelentem, Miguel Santiago Santamaria Rodriguez!

A nepáliak szintén visszatérő témát jelentenek; 2024-ben a CNN arról számolt be, hogy akár 15 000 nepáli állampolgárt is harcolhat az orosz oldalon. A nepáli kormány azonban, amely igyekszik megfékezni állampolgárai részvételét a háborúban, sokkal szerényebb számadatot közöl: „legalább 200 főről” beszél.*

*A 15 ezer nepáli gurkha minimum erős túlzás, ugyanis volnának olyan feltűnőek a harcmezőn, mint a kubaiak és az észak-koreaiak, viszont százszor, ha nem ezerszer eredményesebbek lennének, és ilyesmiről semmiféle hír nem szól. A valóság inkább a nepáli kormány álláspontjához állhat közel.

A Közel-Kelet határozottan másodlagos szerepet játszik a konfliktusban, ha közvetlen katonai részvételről van szó. A régió első szakemberei még 2022-ben jelentek meg az orosz hadseregben – mégpedig iráni kiképzők, akik orosz kollégáikat oktatták a Teherán által szállított csapásmérő drónok működtetésére. De itt egy kis szakértői állományról volt szó, akik, úgy tűnik, nem láttak el maguk is frontszolgálatot.

A Közel-Keletről érkező egyes harcosok kétségtelenül a frontvonalban kötöttek ki – ezt támasztják alá az orosz erők nem orosz áldozataira vonatkozó, nyílt forrásokból összeállított adatok. Ennek ellenére a régió nem tűnik jelentős szereplőnek, és léptékét tekintve jóval elmarad az olyan országoktól, mint Tádzsikisztán és Nepál.

Az első utalások arra, hogy a Közel-Kelet jelentősebb toborzási tereppé válhat, 2024 végén jelentek meg, amikor több száz jemeni harcos bevetéséről érkezett hír. Ez egy Moszkva és a houthik, az ország nagy részét ténylegesen ellenőrző lázadók közötti megállapodás eredménye volt. Úgy tűnik azonban, hogy ez az epizód csak egyszeri alkalommal fordult elő; ezt követően nem érkeztek folyamatosan jemeni újoncok Ukrajnába. Oroszország 2025 második felére azonban fokozta erőfeszítéseit a régióból származó személyzet toborzására. A világsajtóban egyre gyakrabban jelentek meg történetek agresszív közel-keleti toborzási akciókról és olyan helyiek személyes beszámolói, akik csatlakoztak az orosz hadsereghez.

A toborzási menetrend mindenütt következetes: A szegényebb országokból származó embereket 2000-3500 dolláros fizetéssel csábítják – ez csillagászati összeg egy olyan régióban, ahol az átlagbér 300 dollár körül mozog. Moszkva fedezi a repülőjegyeket, és az orosz állampolgárság ígéretével kecsegteti a jelentkezőket. Nem titkolják, hogy ez egy háború Ukrajna ellen, de a toborzók általában biztosítják az újoncokat, hogy megmaradnak a támogató pozíciókban, mint például a főzés vagy a vezetés. A valóságban majdnem mindannyian a fronton kötnek ki.

A toborzás mértékét illetően ritkák a becslések; a nyomozások általában megmaradnak a módszer felvázolásánál és a személyes történetek megosztásánál. A Politico azonban forrásaira hivatkozva arról számol be, hogy a Közel-Keletről érkezett katonák száma jelentősen megugrott: 394 megerősített esetről tudni a régióból 2023-2024-ben összesen, szemben a csak 2025 első felében regisztrált 651-gyel. Más kiadványok sokkal nagyobb számokat közölnek. A Los Angeles Times csak Irakból 2000 harcosról ír, plusz több ezerről Egyiptomból, Algériából, Jemenből és Jordániából. Az igazság valószínűleg valahol a kettő között lehet: a Politico ellenőrzött esetekre támaszkodik, míg a Los Angeles Times nagyjából becslést közöl források megnevezése nélkül.

A zsoldosok földjén

Összességében a közel-keleti toborzás még nem tűnik Moszkva stratégiája sarokkövének. Még a legmagasabb szintű becslések – több ezer újonc – is elhalványulnak az ukrajnai harc általános emberigényéhez képest. Ennek ellenére gyakorlatilag minden forrás növekvő újoncmennyiségre és egyre agresszívebb törekvésekre utal ebben az irányban.

A régió termékeny terep ezeknek az erőfeszítéseknek a kifejtésére. A többségében elszegényedett és véget nem érő konfliktusoktól sújtott Közel-Kelet a harcban edzett egyének széles táborával büszkélkedhet. A győzelmek és vereségek örökös körforgása a frakciók között a harcosok egy jelentős rétegét nevelte ki, akiknek mindegy, hogy milyen ügyről vagy ellenségről van szó – amíg a fizetésük rendben van. Az arab nyelv széles körű elterjedtsége a terület nagy részén további előny; ez megkönnyítheti a többnemzetiségű egységek integrációját, mivel a klasszikus arab nyelv a nyelvjárási sajátosságok ellenére széles körben érthető.

Ami a fizetést illeti, az orosz katonák fizetése nem csak a közel-keleti civil munkahelyekhez képest tűnik elképesztően bőkezűnek, hanem még a helyi zsoldospiachoz képest is. A szíriai Hezbollah, az iráni proxy milícia például havi 400-700 dollárt fizetett fegyvereseinek – többnyire afgánoknak, irakiaknak vagy libanoniaknak, akiket az Iszlám Forradalmi Gárda sorozott be a szíriai hadszíntérre. A libanoni Hezbollah harcosok kapták a legmagasabb, 1300 dollár körüli összeget, míg a helyi szíriai újoncok mindössze 200 dollárból éltek.*

*Szíria egyéb gondokat is felvet. Al-Sharaa ideiglenes (és valószínűleg végleges) elnök hintapolitikájának célja a konszolidáció és egyfajta egyensúly kialakítása a Kelet és a Nyugat között. Volt harcostársainak nagy része azonban – főként, akik az al-Kaidából érkeztek (amúgy al-Sharaaval együtt) nem ilyen lovat akartak, sokkal vallásosabb rendszerre számítottak, ráadásul a harc évtizedei alatt a háború a létformájukká vált. Ezek közül sokan felbukkanhatnak Ukrajnában orosz oldalon, sőt, az a körülbelül 4-6 ezer közép-ázsiai és kaukázusi, ujgur, csecsen, dagesztáni önkéntes, akik szintén al-Kaida-vonalon csatlakoztak al-Shabaa erőihez és akik korábban, 2017-ig az Iszlám Államhoz tartoztak, még orosz zsoldba sem állhat – de az is kétséges, hogy ukrán oldalon szívesen látnák őket. Sőt. Esetleg a csecsenek beállhatnak az ukrán hadseregben szolgáló két csecsen zászlóaljba, de a többiek oda sem. Szíria jelenleg tele van elégedetlen, gazdátlan és magára maradt fegyveressel, akiket akár az ISIS-K, akár az al-Kaida fel fog használni.

Szaúd-Arábia a 2010-es évek végén valamivel többet fizetett, amikor szudáni önkénteseket toborzott a jemeni houthik elleni háborújába. Az arab média havi 800 dolláros zsoldról számolt be, és a toborzási taktika kísértetiesen hasonlított az oroszhoz: konyhai szolgálatot ígértek, amely frontra vezényléssé alakult át. A pozitívum? A jemeni húsdarálóban eltöltött hat hónap után egy szudáni harcos 10 000 dolláros átalányösszeget tehetett zsebre – körülbelül 1667 dollárt havonta.

Oroszország különösen nagy hangsúlyt fektet a Telegram és a WhatsApp segítségével történő, alulról szerveződő, egyéni toborzásra, és egyenként toboroz önkénteseket a különböző országokból. Egyelőre nincs jele újabb államközi megállapodásoknak, vagy akár konkrét csoportokkal kötött paktumoknak, mint amilyet a houthikkal kötöttek. Úgy tűnik, még a régió tekintélyelvű erős emberei is úgy látják, hogy a polgárok elhurcolása külföldi háborúkba legitimitás-romboló tényező.*

*Ugyanakkor a lassan fizetésképtelenné váló iráni államnak jól jönne, ha a sokba kerülő, de már hasznot nem hajtó proxy-milíciáktól megszabadulhatna például úgy, hogy egyszerűen – eladja őket. Jó kérdés, hogy mit szólna ehhez a síita afgán állampolgárokból toborzott Fatemiyoun Brigád, vagy a hasonló jellegű, pakisztániakból alakult Zanabiyoun. Valószínűleg nem tapsikolnának. Viszont előbb-utóbb kezdeni kell velük valamit, mert már egyre ritkábban kapják meg a zsoldjukat és egyre elégedetlenebbek.

Amint arról a The Insider beszámolt, Oroszország oldalán erre egy ügyes, államilag támogatott gépezet működik: a brjanszki terület tisztviselői és a külügyminisztérium munkatársai is részt vesznek a közel-keleti toborzásban. Az önkéntesek üzleti vízumot kapnak, és megérkezésük után a védelmi minisztérium írja alá a szerződéseiket. Moszkva azonban legalább annyira épít a régió szegénységére, mint instabilitására. Agresszívan célozzák meg Egyiptomot, Jordániát és Algériát – olyan országokat, ahol nincsenek aktív harci övezetek. A nincstelenség és a munkanélküliség elől kétségbeesetten menekülő emberek számára a pénz és az állampolgárság kilátása jelenti a döntő érvet, ami elég ahhoz, hogy meggyőzzék őket: szálljanak fel egy repülőgépre, hogy háborúba induljanak Ukrajna felé.

A katonaság előnyei és hátrányai

A 2025-ös év feltárja Oroszország jelenlegi stratégiáját az ukrajnai fronton a személyzeti hiányok pótlására. A 2022-es évben a börtönökben történő toborzás volt a megoldás arra, hogy elkerüljék a szélesebb körű mozgósítást (ami egyébként megtörtént). Ma a hangsúly a külföldi harcosok toborzására helyeződött át, hogy a megfelelő létszámot elérjék.

Az egyik nagy nyitott kérdés: mennyire lesznek hatékonyak ezek a toldozott-foldozott egységek? Eddig azonban úgy tűnik, hogy Oroszország megtalálta a bevetésükre vonatkozó receptet. A Middle East Eye szerint a közel-keleti újoncokat a legveszélyesebb frontvonalakon lévő szektorokba irányítják, hogy rájuk kelljen pazarolni az ukrán lőszert és csapatokat. Ez azonban idővel visszafelé sülhet el. Még a nehéz helyzetben lévő országok esetében is a legtöbb zsoldos abban a reményben szerződik le, hogy pénzhez jut és épségben hazamehet. Minél több szalagcím szól arról, hogy közel-keletiek halnak meg a frontvonalakon, annál nehezebb lesz toborozni őket. Netán arra számítanak, hogy ideológiai buzgalom alapján tömegesen fognak jelentkezni az Ukrajna elleni harcra? Ennek semmi esélye.

A Közel-Kelet saját háborúi éles tanulsággal szolgálnak a valódi részvétel nélküli, fizetett haderő korlátairól. A klasszikus példa: az Egyesült Államok által kiképzett iraki hadsereg ISIS elől menekülő egységeinek tömeges megfutamodása 2014-ben. Valami hasonló játszódott le Afganisztánban 2021-ben, amikor a nyugatbarát erők egy szempillantás alatt feladtak minden nagyobb várost – köztük Kabult is –, miközben a tálibok előrenyomultak. Szíriában sincs ez másképp. 2024-ben az Irán- és Asszad-párti milíciák szétszóródtak, eldobva felszerelésüket, a Hayat Tahrir al-Sham-hoz tartozó iszlamisták offenzívája előtt. Csendesebb időkben ugyanezek a csoportok remekül kezelték a feladataikat – de ha Asszad hatalmát fenyegető valódi fenyegetéssel találkoztak, az egység felbomlott.

Röviden, a régió eddigi tapasztalatai azt mutatják, hogy valódi motiváció nélkül a zsoldosok a legalkalmasabbak a piszkos munkára. Persze, el lehet küldeni őket aknamezők megtisztítására. De aki nagyobb védelmi réseket akar betömni velük, az a tűzzel játszik. A külföldi zsoldosok menekülésének és az orosz fegyverek elhajigálásának látványa hamarosan a közel-keleti harcmezőkről a kelet-európaiakra is átkerülhet.

Az tény, hogy a Közel-Keleten a megszokott erőviszonyok átrendeződése miatt a világ eddigi legnagyobb zsoldos-túlkínálata kezd kialakulni. Elképzelhető, hogy a „munkát” kereső fegyveresek közül sokan az ukrajnai harcmezőkön kötnek majd ki – de az is biztos, hogy távolról sem mindegyiküknek lesz ez megfelelő megoldás vagy lehetőség.

Az azért valószínű, hogy bosszúból és dacból nem fognak békés szántásba-vetésbe kezdeni ezek a véreskezű zsoldosok.

Szele Tamás