Kérem, bocsássanak meg nekem, nem igazán kapok levegőt ennyi ostobaság és gonoszság láttán. Az ugyanis a helyzet, hogy Iványi Gábor lelkészt a hatóság – most tessék figyelni! – „Csoportosan elkövetett hivatalos személy elleni erőszakkal” vádolja, és ugyan még le is csukhatják érte.

(Képünk illusztráció)

Először is, a vétség nem kicsiny, magam is amondó volnék, hogy súlyos büntetés terhe mellett tiltanám, hogy csoportosan kövessenek el hivatalos személyt. Ezt nem lenne szabad, bár nézetem szerint maguknak a hivatalos személyeknek az elkövetését is parlamenti szakbizottság engedélyéhez kötném, mely csakis minden páratlan szökőévben gyűlésezhetne, február 29-én, de csak akkor, ha ez a nap Pünkösdre esik. Ja, hogy nem esik? Ez az ő bajuk, legfeljebb nem követünk el hivatalos személyeket, hanem hatunk, alkotunk, gyarapítunk, s a haza fényre derül.

Mert ami most van, az még homálynak is amatőr, egyezzünk meg.

Lássuk a Telex nyomán Iványi Gábor vétségét.

„Csoportosan elkövetett hivatalos személy elleni erőszak bűntette miatt emelt vádat az ügyészség Iványi Gábor egyházi vezető, valamint négy jelenlegi vagy volt parlamenti és európai parlamenti képviselő és két további személy ellen – derül ki közleményükből. Az érintett politikusok: Gurmai Zita (MSZP) parlamenti képviselő, Donáth Anna (Momentum) volt európai parlamenti képviselő, Szél Bernadett (ex-LMP) volt parlamenti képviselő és Herényi Károly (ex-MDF) volt parlamenti képviselő.

A közlemény szerint a Nemzeti Adó- és Vámhivatal Bűnügyi Főigazgatósága előtt különösen nagy vagyoni hátrányt okozó költségvetési csalás bűntette miatt folytatott büntetőeljárásban a nyomozó hatóság tagjai 2022 februárjában egy egyesület központjaként működő Dankó utcai ingatlanban kutatást és lefoglalást végeztek.

A pénzügyőrök arra vonatkozó tájékoztatása ellenére, hogy az eljárási cselekményen csak a szervezet vezetője és a jogi képviselő lehet jelen, Iványi Gábor azt akarta elérni, hogy a megjelent politikusok és a velük lévő tömeg is bemenjen az épületbe.

A tömeg egy része és a sajtó munkatársai az ablakon keresztül, részben a hátsó bejáraton keresztül bejutottak az ingatlanba. A pénzügyőrök, akiknek hivatali feladatuk volt annak biztosítása, hogy illetéktelen személy ne avatkozhasson bele a kutatásba, sorfalat alkottak a helyszín biztosítása érdekében.

A vádirat szerint Iványi Gábor felhívására a jelenlévők elkezdték őt tolni a helyszínt biztosító pénzügyőrök felé, hogy a sorfalat Iványi Gábor testével áttörjék. Ezen erőszakos magatartás jogszerű eljárásukban akadályozta a pénzügyőröket, de a kutatást nem tudta meghiúsítani.”

Nos, először is: ennél hülyébb vádiratot ugyan olvastam már, de az a Malleus Maleficarumban, a Boszorkányok Pörölyében volt, és latin nyelven, ez sem egyéb boszorkányüldözésnél, ha ugyan nem inkább inkvizíció.

Másodszor. Az adott időpontban én magam ugyan nem voltam a helyszínen, de egy-két nappal korábban igenis a Dankó utcában készítettünk interjút Iványi Gáborral, éspedig a német ZDF forgatócsoportjával. Meg is ijedtem. Én ugyanis Iványi Gábort még a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején ismertem meg, éspedig egy jó kedélyű, nagydarab, kellemes emberként. Hogy nem egy hiten voltunk, az senkit sem zavart, ez egyébként azóta változott (én ugyanis zsidó vagyok), de ha nem is változott volna: csak szeretni lehetett. Vannak emberek, akikről lepattan minden gonoszság és sanda gyanú: Isten lelke van ővelük.

Régebben ezeket szenteknek és prófétáknak nevezték, ma vádlottnak.

Hanem már az akkori interjú idején megriadtam. Nem a környezet volt zavaró, edzett vagyok én hajléktalan-ügyekben, ha szépen szólunk hozzájuk, ők is szépen szólnak. Hanem... Iványi Gábor mérhetetlenül lefogyott, olyan sovány volt már akkor is, hogy attól féltem: rosszul lesz interjú közben. Vitézül állta, de hát látszott, hogy valami nagyon rossz munkálhat benne. Én azt nem hiszem, hogy csak lelki alapja lett volna a látványos legyengülésének, de bizony olyan vékonyka lett, olyan sovány, tán még a testmagasságából is lemehetett pár centi, hogy én magam is fel tudtam volna kapni a vállamra szükség esetén, pedig nem vagyok épp egy Herkules.

Képtelenségnek tartom tehát a vádat, és ezt ha kell, bíróság előtt is elmondom – könnyű dolgom van, ugyanis Németországnak sok a hibája, de zsarnokság ott nincs, és megvan még a felvétel – miszerint lehetetlen, hogy ez a nem túl acélos egészségben lévő ember arra „utasított” volna bárkit is, hogy „nyomják hátulról”. Ez, mondjuk ki: hazugság.

És ennek a hazugságnak következményei lesznek.

Ahogy Németalföldön.

Nem először jut eszembe idén a németalföldi szabadságharc, és nem is ok nélkül. Minden azzal kezdődött, hogy a nem túl tehetséges, de annál gazdagabb spanyolok kissé túladóztatták Németalföld szorgos népét, ugyanis rájöttek arra, hogy mivel Hispánia gyakorlatilag csak katonákat és martalócokat volt képes termelni, valamint inkvizítorokat, az összes, akkori szóhasználattal Indiákon szerzett aranyuk a németalföldi mesteremberekhez vándorol.

Hát tetszettek volna megtanulni bármely mesterséget.

Ráadásul ezek a szorgos mesteremberek még reformátusok és protestánsok is voltak, tehát ha nem is azonnal, de rájuk szabadították a Szent Inkvizíciót. A főrendek is háborogtak, 400 nemes adott be kérvényt a vallási üldözés ellen, csak hát nem voltak túl jól öltözöttek – ott már akkor is inkább az ember számított, s nem a paszomány, amit reá hánynak – tehát Charles de Berlaymont gróf „koldusoknak” nevezte őket szerény ruhájuk miatt.

Több sem kellett. Felbolydult az ország, minden magabíró férfi koldustarisznyát kanyarított a nyakába, félholdat varratott a kalapjára és alája íratta: „Inkább szolgáljuk a törököt, mint a pápát”. (Tudomásunk szerint a Magas Porta részéről nem érkezett hozzájuk megkeresés). Ezek után a spanyolok tőrbe csalták Egmont és De Hoorne grófját, majd egy évi tömlöc, kínzás és áristom után Brüsszel főterén lefejezték őket.

Innen már nem volt visszaút. A jó németalföldiek hadat üzentek mindennek és mindenkinek, aki spanyol vagy akár csak katolikus volt. Amin ne is tessék csodálkozni: a spanyol uralom alatt álló településeken szabadon garázdálkodott a Szent Inkvizíció, akit nem eretnekség miatt vittek el, azt elvitték boszorkányság miatt. Asszonyt, gyereket, öreget is. Ezzel szemben a protestáns területeken tűzzel-vassal üldöztek minden ilyesmit, sőt, az antiszemitizmust is, de annyira, hogy a korai Koldus-iratokon gyakran előfordul héber nyelvű fejléc és fordítás, aláírás is: a zsidókat egyenjogúsították. Izraelnek viszont nem csak a szíve, de az erszénye is megnyílt: nem volt erősebb flotta azokon a vizeken a Koldusokénál. És meg kell mondanom, ez csak használt mindenkinek. Olyan hősök termettek még jóval később is emiatt, mint de Ruyter admirális, aki, mikor hírét vette, hogy a mi negyven magyar predikátorunk velencés gályákon sínylődik, szépen beállt a velencei San Marco elé a flottájával, s beüzente: adjátok ki a rabokat, vagy szorultok. Nem adták ki, szorultak is, bár a harmadik sortüzet már nem várta meg a La Serenissima: elég volt kettő is, kiadtak mindenkit. És de Ruyter véleményem szerint nem felekezeti okokból tette, ami tett, hanem lelkiismereti okokból. Gyűlölte a rabszolgaságot és megaláztatást. Kéne pár ilyen admirális manapság is.

Ezer dolgot lehetne mesélni Németalföld aranykoráról, ahol egyszerre virágzott a művészet és a tudomány, mégis, ennek egy dolog biztosította a lehetőségét: az, hogy a bigott, ostoba és embertelen, elnyomó hatalmat lerázták a nyakukról.

Nyolcvan – igen, nyolcvan! – évig harcoltak, de sikerült.

Különben eszükbe sem jutott volna felkelni, ha nem cseszegetik őket ostoba, főként vallási és adózási kérdésekkel. De ha úgy kell élni, hogy a papot, az asszonyt vagy a gyereket bármikor elvihetik és akár meg is égethetik, sőt, minket, magunkat is, nincs más út, mint a lázadás.

Hazugság volt tehát a boszorkány-vád? Aljas, mocskos hazugság, ahogyan az eretnekség vádja is. Még ugyan az albigens, bogomil, katar ügyekben lehetne vitatkozni azon, hogy mennyire voltak keresztények – én ugyan soha olyant nem olvastam sem az Ó- sem az Újtestamentumban, hogy az asszonyi test tűz és láng, melyhez nem szabad hozzáérni, s ha olvasnék is ilyent, azonnal beállnék Thor hívei közé – de hogy a reformáció és a protestantizmus nem eretnekség, hanem inkább annak az ellenkezője, az egészen bizonyos. Hiszen még messze Luther előtt olyan alaposan lefordította a latin Vulgatát John Wycliffe az akkori angol nyelvre, hogy Shakespeare vagy Mallory legyen a talpán, aki meg is érti. És a követői, a lollardok talán hiába éltek? Dehogy is: nekik köszönhetjük, hogy Európa ma tud olvasni. Meg Gutenbergnek.

Mi meg annak köszönhetjük a magyar nyelv fennmaradását a török hódoltság dacára, hogy dicső eleink nem csak a végvárakban vitézkedtek, hanem „vitályzó iratokat” írtak egymásnak vallási ügyekben, nyomtatásban, s olyan szépen átkozódtak, hogy lám: ezer viharban és vészben, de mégiscsak megmaradt, sőt, fejlődött is a magyar nyelv.

Nem véletlenül nevezték el Iványi Gábor főiskoláját Wesley Jánosról, aki a metodista mozgalom alapítója volt. Most sem jobb a helyzet, mint annak idején.

A vádak hazugok, aljasak, hamisak.

A spanyolok a vérünket szívják, és egyre kegyetlenebbek.

Mire várunk, Koldusok?

Arra, hogy mindannyian tényleg koldusok legyünk?

Szele Tamás