Kérem meg kell vallanom, hogy van egy titkos szenvedélyem. Mondjuk nem titkos, meg nem is szégyellni való, amolyan úriemberhez méltó dolog: üres óráimban, melyekből egyre kevesebb van, próbálok ismeretlen nyelven, ismeretlen betűkkel írt kéziratokat megfejteni. Mondjuk eddig még sosem sikerült, de ez benne a szép.

(Képünk illusztráció)

Illetve hát... valamennyire sikerült, de azért azzal nem büszkélkednék. Mert csak annyira, hogy megértettem mások megfejtéseit. Ugye, a phaisztoszi korongot előttem már viszonylag sokan megfejtették, eddig ott tartunk, hogy az raktárnyilvántartás volt, vagy naphimnusz, vagy térkép, vagy akármi. Ami, lássuk be, mégis jelzi, hogy a modern tudomány igen komoly haladást ért el, mert ez az irat vagy knósszoszi-krétai nyelven van, vagy mükénein, vagy hettitán vagy bármely másikon, habár viszonylag kevés köze lehet a folyamközi írásokhoz, ugyanis azokat valamiért – nem valamiért, hanem azért, mert nagyon sokat dolgoztak rajta okos és szorgalmas emberek – el tudjuk olvasni.

Nyilván vannak határesetek, ezeket hívjuk „proto-írásnak”, ugyanis már azt is nehéz eldönteni, hogy mikortól írás valami? A régi kínaiak például teknősbéka-páncélra rótták a kívánságaikat, és megégették jóslás céljából (hogy nagyon primitíven írjam le), de hát lehet ez írás?

Lehet bizony. Ha írásnak tekintjük azt, ami teljes gondolatok kifejezésére szolgál. Ugyanakkor mi a helyzet a tatárlakai agyagtáblákkal?

Na, ezt, kérem, nem tudjuk. Igen kis táblákról van szó, amit egy valószínűleg erőszakos halált halt ember birtokában lehettek, akit – hm – hát megégettek. Úgy égtek ki ezek a táblák is, bár azért Sumerben sem rohangáltak olyan nagyon íróasztal méretű agyagtáblákkal: általában ezek kis méretű, többnyire tenyérben elférő tárgyak voltak.

A tatárlakai leletet azért nem tudjuk hova tenni, mert nem hogy nem ékírásos, hanem sokkal korábbi – ugye, a tűz miatt megoldható volt a radiokarbon-vizsgálat – mint bármilyen írás a Folyamközből. De meg az sem biztos, hogy írás. Neolit őseink egyébiránt roppant mobilisek voltak, és egyáltalán nem ostobák: néhány évvel ezelőtt bizonyosodott be, hogy a harangedényes kultúra nem etnikumhoz, hanem kulturális habitushoz csatolódott, ezek szerint más kultúrák is ilyenek lehetett... Mindenesetre talán a legrégebbi valami, amit ismerünk és amiről gyanítható, hogy írás szándékával követték el, a tatárlaki lelet. Szubjektív véleményem, amiben tévedhetek is, hogy a tatárlaki esetben egy kereskedőt égethettek meg elevenen vagy holtan, nála bizonyosan alacsonyabb kultúrszinten élő másféle emberkék.

Innentől már egyszerűbb az út, bár bonyolultabb is: mert például léteztek proto-sinai írásmódok is, ugyanakkor végül is kialakult a mai értelemben vett ábécé, persze nagyon hosszú idő alatt.
Aztán ott van például a Rohonczi-kódex vagy a Voynich-kézirat.

Meg Orbán Viktor itt tárgyalt munkája.

A Rohonczi-kódexet, nem szégyellem megvallani, másfél éven keresztül próbáltam megfejteni, és csak azért hagytam abba, mert beláttam: egészen pontosan odáig jutottam, mint elődeim. Mármint az értelmesebbek. Majdnem biztos, hogy valamiféle vallásos szöveg, evangélium a kódex első része, ami meg utána következik, valamiféle raktárnyilvántartás lehet. De hogy ki írta, kinek és miféle nyelven? Talán valami leltár a második rész... vagy, ami valószínűbb, szimpla szélhámosság, hiszen már az eredete is gyanús, köze volt hozzá Literáti Nemes Sámuelnek, a közismert nyelvemlék-hamisító régiségkereskedőnek is.

A Voynich-kézirat esete még cifrább. Az ember megesküdne rá, hogy érti, ami oda van írva. Míg nem kell fel- vagy elolvasni... megint csak ott tartunk, hogy az ismeretlen nyelven és ismeretlen írással írt szöveg értelmezhetetlen, ha nincs hozzá kétnyelvű rosette-i kövünk.

Persze mindez azzal kezdődött, hogy nekem a saját kézírásom is olvashatatlan egy születéskori agyvérzés miatt, a középiskolában nem volt ritka eset, hogy a beadott dolgozatokat leosztályozva kiadták az osztálytársaimnak, nekem pedig fel kellett olvasnom az enyémet, mert szegény tanárok képtelenek voltak desifírozni. Szerencsés esetben még emlékeztem arra, mit írtam, de ha nem, volt, hogy improvizálnom kellett. Elolvasni azonban többnyire én is képtelen voltam.

Érettségi után fellélegeztem volna, hogy mostantól írhatok géppel, csak aláírni kell ezentúl tollal, de sajnos nem így volt: kezdő újságíró koromban még illett jegyzetelni az interjúk felvétele közben. Hiába vettük magnóra, ami elhangzott, egyfajta udvariasságból jegyzeteltünk is, hogy lássa az interjúalany, mennyire fontos nekünk. Azt már szerencsére nem látták, miket írtunk le... meg hát egy ilyen hangfelvétel leírása is több órányi munkával járt, de ez már más kérdés, mikor pár éve megjelentek a hangfelismerő szoftverek, egy teljes szakma lélegzett fel.

Épp ezért, mikor tegnap elöntötte a világháló magyar nyelvű szegmensét Orbán Viktor „firkája”, melyet az ATV-nek adott interjúja közben vetett papírra, nem lepődtem meg annyira, mint a legtöbben. Láttam én már ilyent, még csináltam is. Nem, nem titkosírás, hiszen nem is írás ez, hanem egyfajta emlékeztető. Nem is „barlangrajz”, ahogy egyesek minősítették, bár kétségtelen, hogy különösen néz ki. De lássuk, mit mond erről maga a szerző.

„Ez rejtjeles, rajtam kívül senki nem érti. Egyébként ilyenkor nem rajzolgatok, hanem jeleket teszek a papírra. Ezt csak hosszabb interjúknál csinálom, rövideknél nem lenne értelme, mert ott fejből megy minden. A hosszabb interjúknál viszont az a helyzet, hogy egy kérdésről öt válasz jut eszembe. Ha mindet el akarom mondani, akkor ezeket rendszerbe kell foglalni, erre valók ezek a jelek. Kontúrt kell adni a válaszoknak, különben szétcsúszik az egész. Ezért tartom magam – mondjuk úgy – fegyelmezett állapotban, és ezért rajzolok. Bár ezek tulajdonképpen nem is rajzok, inkább egy sajátos nyelv lenyomatai.”

Dehogy rejtjeles, jó uram: akkor meg lehetne fejteni, más is érthetné, nem csak az, aki odarótta. És – van egy rossz hírem – az sem érti örök időkig. Lehet, hogy fél órával az interjú vége után a rajz alapján felmondja az egész beszélgetést, de az már távolról sem biztos, hogy másnap, harmadnap is képes volna rá, több hét elteltével pedig már szinte reménytelen is volna a próbálkozás. Ezek a rövid távú emlékezet mankói, a firkálgatás ilyesmire tényleg alkalmas, de nem véletlen, hogy ami fontos, azt azért le szokás írni, betűkkel. A firka csak olyasmi, mintha csomót kötnénk a zsebkendőnkre.

Azt mondja a kormányfő, hogy „ha elveszítene egy ilyen papírt, senki nem tudná, mi van ráírva”. Ez igaz – hiszen nincs is rá írva semmi – de azért nem kéne sem elhagyni, sem mutogatni az ilyesmit, ugyanis olyan pszichés területeket tár fel, amit a rajzolgató egészen biztosan nem szeretne nyilvánosságra hozni. Mint Tarjányi Péter írta:

„Soha – ismétlem, soha – nem ad ki egyetlen profin működő ország sem olyan anyagot, mint amit tegnap láttunk. A miniszterelnök kézzel írt jegyzete nem »ártatlan firka« egy interjú alatt, hanem pszichológiai profiltérkép. Ilyet nem mutat meg egy vezető, és pláne nem publikál egy kommunikációs stáb. Mert minden vonal, minden szám, minden irányjel információ – egy vezető gondolkodási szerkezetéről, döntési logikájáról, stresszreakcióiról. Egy ilyen lap aranybánya minden hírszerző szolgálatnak, Keleten és Nyugaton egyaránt. Aki azt mondja, hogy ebben a rajzban nincs titok, nincs lelepleződés – az ostoba. Ez nem esztétika kérdése, hanem nemzetbiztonsági alapelv: a vezető elméjét nem mutatjuk meg a világnak. Mert ami egy miniszterelnök fejében van – az a haza védelmi vonala. És ha én képes vagyok olvasni benne – más is tud. Adott esetben meg jobban is.”

Ez bizony igaz. Nem az adatokról, információkról szól egy ilyen firka elemzése, hanem a pszichés alkat feltérképezéséről. A stresszhelyzetben vagy döntési helyzetben adott potenciális reakciókról, érzelmi beállítottságról, ami kulcsfontosságú is lehet. Könnyű belátni például, hogy egy hirtelen haragú, lobbanékony ember másként reagál egy válságra, mint egy nyugodtabb, elemzőbb alkat.

Az viszont nagyon jellemző, ahogy a sajtószakma és a közönség reagált. A „firkára” érzelmi alapú válaszok születtek, ki azonnal elkezdte becsmérelni, ki a zsenialitás szikráit vélte benne felfedezni, ami azért izgalmas, mert ha Orbánnak az lett volna a célja, hogy a világon senki se beszéljen arról, ami az interjúban elhangzott – azt elérte.

Akik legalább kicsit is érdeklődtek a kérdés iránt, azok viszont oda jutottak, hogy – nem lévén pszichológusok – a különböző mesterséges intelligenciákkal elemeztették ki az ábrát. Nos: ez hiba volt. Nem is kicsi. Ugyanis a mesterséges intelligencia sem szakember, és nem véletlen, hogy ahány elemzés született, annyiféle az eredményük. Ráadásul nem láttuk az MI-knek feltett promptokat, pedig a végeredményt azok befolyásolják a leginkább. Nem is véletlen, hogy ezek a „műelemzések” egymásnak is ellentmondanak, az egyik azt írja, hogy a rajzoló „magabiztos, de közben gyorsan reagáló és érzelmileg aktív”, ugyanakkor „előfordulhat, hogy nem mindig várja meg a végső átgondolást, hanem ösztönösen cselekszik”, a másik szerint viszont „Nem lineárisan, hanem hálózatszerűen gondolkodik: egyszerre több összefüggést tart fejben, és ezeket rajzban rendezi össze. Inkább látja a „kapcsolatokat”, mint az egyenes ok-okozati vonalat” vagy „Valószínűleg stratégiai beállítottságú ember, aki egy probléma több szintjét próbálja egyszerre látni – emberi, szervezeti, társadalmi vagy akár erkölcsi dimenzióban”.

Kérem szépen: ez halandzsa, ami csak azt bizonyítja, hogy a mesterséges intelligencia erre sem való. Még azt sem lehet állítani, hogy az elemzések kérői szándékosan rosszindulatúak lettek volna, ugyanis arra ügyeltem, hogy a fentebbi idézetek mind-mind a kormánymédiából származzanak. De akkor is csak üres szalmát csépelnek ezek a mondatok, akármilyen jól, majdhogynem szakszerűen is hangzanak. Azért is idéztem több helyről, hogy világossá váljon az, amit a régi mondás úgy fogalmaz meg, hogy „akinek egy órája van, az mindig tudja, mennyi az idő, akinek kettő van, sohasem biztos benne”. Szóval, lehet, hogy jó ötletnek tűnt ez az elemezgetés, de a módszer saját magát leplezi le, gépi úton nem derül ki semmi fontos vagy lényeges, a mondatokat egy papagáj is kihúzhatta volna a jövendőmondó ládikájából a vásárban, vagy előkerülhettek volna kínai szerencse-süteményekből is.

Valódi eredményt egy szakértő segítségével lehetett volna elérni, de az elég sok időbe telt volna, ráadásul nem biztos, hogy az eredmény nem minősülne államtitoknak. Hogy úgy mondjam, valami ilyesmiről szól az orosz vicc:

„Ivan Szergejevics a gulágra kerül, az őr megkérdi tőle:

- Politkai vagy köztörvényes vagy?

- Politikai.

- Mennyit kaptál?

- Tizenöt évet.

- Az szép, izmos büntetés. Mit csináltál, hogy így megmértek?

- Tulajdonképpen semmit. Este a kocsmában azt mondtam, hogy Putyin megőrült.

- Akkor ne is csodálkozz. Államtitok-sértésért kaphattál volna többet is!”

Mindenesetre maradjunk annyiban, hogy ezt a firkát nem nagyon érdemes elemezgetni. Nagy titkok nem derülnek ki belőle, adatokat nem tartalmaz, azt pedig, hogy a szerzője miféle ember, Magyarországon úgyis mindenki tudni véli – róla aztán mindenkinek van véleménye.

Az viszont biztosnak tűnik, hogy megszületett a huszonegyedik század Rohonczi-kódexe, ezt aztán annyit lehet majd fejteni, amennyit csak szeretnénk: hiszen a szó klasszikus értelmében véve nem is jelent semmit, azt látunk bele, amit éppen akarunk.

De a politika, pláne, ha magyar, firka nélkül is így működik: mindenki olyannak látja a politikusokat, amilyennek szeretné, amilyennek kívánja.

Minek ehhez firka?

Szele Tamás