Jelen pillanatban az egyik legnehezebben megmagyarázható geopolitikai kérdés az, hogy mire jó Donald Trumpnak a feszültség növelése az Egyesült Államok és Venezuela között. Bármely más elnök esetében „mestertervre”, bonyolult stratégiára, ötdimenziós diplomáciai sakkra gyanakodna az ember, de tudjuk, hogy Trump esze nem erre a srófra jár. Viszont azt nem tudjuk, hogy ezzel szemben milyenre – még az is elképzelhető, hogy nincs is menet azon a srófon.

(Képünk illusztráció)

A The New York Times összeszedett mindent, ami jelen pillanatban ismert ezzel a konfliktussal kapcsolatban – ami azt illeti, nincs szó túl sok adatról – bár még így sem világos, mi Washington szándéka a térségben. Még az sem lehetetlen, hogy Washington sem tudja ezt... mindenesetre lássuk, hol tart a helyzet ezekben a pillanatokban, lesz-e, lehet-e belőle új karibi válság (szerintem nem, de ez magánvélemény). Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt teszem meg, a bekezdések végén.

A Trump-kormány gyors ütemben fokozza nyomásgyakorló hadjáratát Venezuelával szemben: Amerika legnagyobb repülőgép-hordozója, a USS Gerald R. Ford (CVN–78), hamarosan csapástávolságon belülre kerül az országtól, miközben Trump elnök tanácsadói egymásnak ellentmondó információkat közölnek arról, hogy pontosan mit is akarnak elérni.*

*Ha tudnák, persze könnyű volna megmondani, de így? Találgat a sajtó, találgat az adminisztráció, Trump pedig juszt se mondja meg, mire készül, nem kizárható, hogy azért, mert még ő sem tudja. De majd kitalálja. Egyszer. Valamikor.

Trump az elmúlt két napban folyamatosan megbeszéléseket tartott a Fehér Házban, ahol áttekintették a katonai lehetőségeket, beleértve a különleges műveleti erők bevetését és a közvetlen fellépést Venezuela területén.

Még mindig nem világos, hogy Trump döntött-e arról, milyen intézkedéseket engedélyez, ha egyáltalán engedélyez. Pénteken az Air Force One fedélzetén azt mondta az újságíróknak, hogy:

„Úgyszólván meghoztam a döntésemet, de nem beszélhetek róla. Nem árulhatom el, mi az, de nagy előrelépést tettünk Venezuelával a kábítószer-beáramlás megállításában.”*

*Úgyszólván? Nem beszélhet? És miért nem? Nagy előrelépés? Ez valami rejtvény.

Lehetséges, hogy Trump elnök arra számít, hogy a nagy tűzerő megérkezése megfélemlíti Nicolás Maduro kormányát, akit az Egyesült Államok és számos szövetségese nem tart Venezuela legitim elnökének.* Maduro magas fokú készültségbe helyezte csapatait, így a két ország állig vasban, háborúra készen áll.

*Meg kell jegyeznünk: igazából nem is az. Maduro véreskezű zsarnok, valódi autokrata, minden hájjal megkent gazember, akit népe szívből gyűlöl, tehát nem érdemes sajnálni – de maguk a venezuelaiak tényleg nem érdemelnének meg egy háborút azért, mert a nyakukra telepedett egy diktátor. Hogy miért nem döntik meg a hatalmát? Tessék már megpróbálni: ők kísérleteztek vele, választások útján is, fegyveres harc útján is. Csakhogy amíg a venezuelai fegyveres erők felszerelése alkalmasabb a civilek elleni harcra, mint a potenciális megszállók ellenire, ez nem is olyan egyszerű feladat.

Vannak jelek arra, hogy az amerikai kormányzat új, agresszívebb álláspontra helyezkedik. Röviddel a csütörtöki találkozó után Pete Hegseth védelmi miniszter a közösségi médiában közzétette, hogy a karib-tengeri missziónak már önálló neve van: „Southern Spear” (Déli Lándzsa). A célját széles körűen fogalmazta meg, mondván, hogy a művelet „eltávolítja a kábítószer-terroristákat a féltekénkről”.

„A nyugati félteke Amerika környezete, szomszédsága” – írta –, „és mi meg fogjuk védeni”. A Ford és a három kísérő rakétaromboló érkezésével most már 15 000 katona állomásozik a régióban, ami több, mint az elmúlt évtizedekben bármikor.

Már csak egy dolog hiányzik: a Trump-kormány stratégiai magyarázata, amely tisztázza, miért vonultat fel az Egyesült Államok ilyen nagy erőt. Pete Hegseth X-en közzétett bejegyzése csak a legutóbbi volt a kormánytisztviselők sorozatos nyilatkozatai közül, amelyek legjobb esetben is ellentmondanak egymásnak. Néhányuk pedig egyenesen abszurd is.*

*Van ez így, kérem, mikor az ember nem tudja, mert nem is tudhatja, mit beszél. Öreg kremlinológusok forognak a sírjukban, sosem hitték volna, hogy a tudományuk Washingtonnal kapcsolatban lesz hasznos. Ugyanis minden találgatás ebben az írásban voltaképpen korszerűsített kremlinológia. Arról viszont az amerikai választókon kívül senki sem tehet, hogy a mai Washington jobban hasonlít Sztálin Moszkvájára, mint saját magára.

Trump elnök volt a legkövetkezetesebb, aki szerint ebben a történetben minden a kábítószerről szól. De ez nem magyarázza meg, miért küldték a Fordot a Földközi-tenger keleti részéről a Karib-térségbe, hogy csatlakozzon az amerikai erőkhöz, amelyeknek létszáma mára elérte a 15 000 katonát és tengerészt, és miért támadnak meg kis hajókat, amelyeket szeptember elejéig a parti őrség fogott el. Ez sem magyarázza meg, miért nem került a haditengerészet célkeresztjébe Kolumbia vagy Mexikó – amelyek közül az utóbbi a fentanil fő szállítóútvonala.

Eddig az Egyesült Államok 20 támadást indított motorcsónakok ellen, amelyek során legalább 80 ember halt meg egy olyan hadműveletben, amely a szakértők szerint sértheti a nemzetközi jogot.

Trump magánbeszélgetésekben Venezuela hatalmas, becslések szerint 300 milliárd hordó olajkészletéről beszélt, amely a világ legnagyobbja. Maduro ajánlatot tett neki, amely lényegében az Egyesült Államoknak biztosította volna a készlet nagy részének jogait anélkül, hogy katonai akcióra lett volna szükség. Trump elnök leállította a tárgyalásokat, bár pénteken egy magas rangú kormányzati tisztviselő, aki névtelenséget kérve beszélt a helyzetről, azt mondta, hogy a tárgyalások nem teljesen szakadtak meg, és hogy a repülőgép-hordozó kiküldése egy eszköz volt arra, hogy nyomást gyakoroljanak Maduróra.*

*Ez kellemetlenül emlékeztet az Ukrajnának javasolt első nyersanyag-szerződéshez, amit Zelenszkij elutasított és csak jóval enyhébb (bár még így is erősen egyoldalú, az Egyesült Államoknak hasznos) formában fogadott el.

Ha így van, akkor ez visszatérés lenne az „ágyúnaszád-diplomácia” korszakába. Ez egy kifejezés, amely a 19. században vált népszerűvé, amikor a nagyhatalmak haditengerészeti erejüket arra használták, hogy megfélemlítsék a kisebb hatalmakat – köztük Venezuelát, amely 1902 és 1903 között az európai országok által vezetett tengeri blokád alanya volt. A blokád megszűnésekor az amerikai haditengerészet beavatkozott, hogy támogassa Panama elszakadását Kolumbiától, ezzel előkészítve a Panama-csatorna építését.

Ott van még a kérdés, hogy Trump vajon rendszerváltásra törekszik-e Venezuelában, abban reménykedve, hogy egy, az Egyesült Államokhoz barátságosabb kormányt állíthat fel. Amikor Marco Rubio külügyminiszter a múlt héten zártkörű találkozót tartott a képviselőház és a szenátus vezetőivel, hangsúlyozta, hogy Maduro eltávolítása nem célja a kormánynak, és hogy az ezzel ellentétes hírek a sajtó agyszüleményei.

Amit ezen kívül látunk, az a stratégiai inkonzisztencia: a tisztviselők különböző panaszokat, célokat és elfogadható eredményeket sorolnak fel. Alig egy nappal azelőtt, hogy Hegseth kijelentette, miszerint a „Southern Spear” célja az egész nyugati félteke védelme, Rubio jelezte, hogy erre van egy egyszerűbb magyarázat is.

„Ez egy kábítószer-ellenes művelet” – mondta a vele Kanadába utazó újságíróknak. „És ha nem küldenek több kábítószer-csempészhajót, akkor nem lesznek problémák.”

Mások szerint a konfliktus valójában Trump és Maduro között zajló erőpróba – ne feledjük, Madurót a Cartel of the Suns nevű, ma már terrorista szervezetnek minősített kartell vezetőjének tekintik.

„A flotta nem maradhat ott örökre” – mondta Elliott Abrams, Trump első kormányának venezuelai különleges tanácsadója, jelenleg a Külkapcsolatok Tanácsának munkatársa, a héten Washingtonban tartott panelbeszélgetésen. „Vagy Trump nyer, vagy Maduro.”

„Ha Maduro nem távozik” – mondta Abrams Madurora utalva –, „akkor Trump elnök elvesztette ezt a csatát.”

A Fehér Ház szóvivője, Anna Kelly pénteken kijelentette, hogy Trump üzenete Maduronak az volt, hogy hagyjon fel a kábítószer és a bűnözők Egyesült Államokba juttatásával. „Az elnök egyértelművé tette, hogy továbbra is fellép a tiltott kábítószerekkel kereskedő narkoterroristák ellen” – mondta. „Minden egyéb csak spekuláció, és úgy is kell kezelni.”

A cél homályos, a szövetségesek nyugtalanok

A tanácsadók ragaszkodnak ahhoz, hogy az elnök még nem hozott döntést a katonai beavatkozásról, bár néhány héttel ezelőtt bejelentette, hogy venezuelai célpontok ellen földi támadásokra lehet számítani. A tisztviselők szerint a héten tartott nemzetbiztonsági üléseken különböző támadási lehetőségeket vitattak meg – kábítószer-létesítmények, katonai egységek vagy Maduro saját belső köre ellen.

Eddig azonban a támadások csak a nemzetközi vizeken közlekedő kis motorcsónakokat érintették, amelyekről a kormányzat – bizonyítékok nélkül – azt állítja, hogy „drogterroristák” vezették őket. A katonaság nem ölhet meg szándékosan civileket, még akkor sem, ha bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják őket. Egyes jogtudósok és az áldozatok családtagjai szerint a támadások államilag támogatott gyilkosságnak minősülnek.

Az Egyesült Államok szövetségesei elkezdtek tiltakozni a támadások ellen, mondván, hogy nem akarják, hogy a Washingtonnal megosztott hírszerzési információikat illegális támadásokhoz használják fel a hajók ellen.*

*Gyanús, hogy igazuk van, ráadásul ezeknek a támadásoknak inkább lehet céljuk a feszültség fenntartása, mint a kábítószer-forgalom leállítása, már csak azért is, mert Trump a fentanilnak üzent hadat (joggal), míg Venezuelából kokaint csempésznek környező országokba, szóval ez a körte olyan szilva, amilyen alma nincs még egy barack.

A Trump-kormány azzal érvel, hogy a támadások törvényesek, mert az elnök úgy döntött, hogy az Egyesült Államok hivatalosan fegyveres konfliktusban áll a kábítószer-kartellekkel, és a hajók legénységét „harcoló feleknek” minősítette.

„Érdekesnek találom, hogy ezek az országok mind azt akarják, hogy például szükség esetén nukleáris képességű Tomahawk rakétákat küldjünk és szállítsunk Európa védelmére” – mondta Rubio –, „de amikor az Egyesült Államok repülőgép-hordozókat helyez el a saját féltekénken, ahol mi élünk, akkor valahogy ez már problémát jelent nekik.”

Trump „határügyi cára”, Tom Homan kevésbé volt diplomatikus. Amikor megkérdezték, mit gondol Nagy-Britannia aggályairól az Egyesült Államok karibi tevékenységével kapcsolatban, azt válaszolta: „Nem hiszem, hogy az Egyesült Királyság barátja lenne ennek az országnak és ennek az elnöknek.”

Gyorsan hozzátette viszont, hogy „ez nem az én szakterületem – én határőr vagyok”.

Drog, Maduro és olaj

Egy magas rangú európai vezető szerint az amerikai illetékesek a tájékoztatókon azt állították, hogy csak a feszültséget akarták fokozni, hogy lássák, hogyan reagál Maduro, abban a helyzetben, amikor csak két lehetősége maradt: vagy elmenekül az országból, vagy elfogják és az Egyesült Államokba szállítják, ahol bíróság elé állítják. De amikor az amerikai illetékeseket arról kérdezték, hogyan értékelik annak kockázatát, hogy kivonják a hordozót a Közel-Keletről, ahol döntő szerepet játszott az iráni támadások elleni rakétavédelemben, nem kaptak választ.

A haditengerészet jelenléte az Indo-Csendes-óceáni térségre való nyilvánvaló összpontosítás rovására is megy. „Hszi Csin-ping biztosan figyelemmel kíséri a katonai eszközök áthelyezését a karibi térségbe, valamint Hegseth bejelentését, hogy a nyugati féltekére összpontosítanak” – mondta Wendy Sherman, aki Joseph R. Biden Jr. elnök alatt külügyminiszter-helyettes volt –, „és fontolóra veszi, hogy ez mit jelenthet a Tajvan elleni tervei szempontjából”.*

*Ha valamiben, hát ebben teljesen bizonyosak lehetünk. Szun-ce is kihasználná ezt a helyzetet.

Amikor a Ford megérkezik a helyszínre, további 5000 katonával fogja megerősíteni a régióban már jelen lévő 10 000 fős amerikai haderőt, amely nagyjából egyenlően oszlik meg hét hadihajó, egy különleges műveleti anyahajó és a Puerto Ricó-i támaszpontok között. A Ford több mint 75 támadó, felderítő és támogató repülőgépet szállít, köztük F/A–18-as vadászgépeket.

De a „Déli Lándzsa” ennél többet is jelent. Az elmúlt hetekben a Pentagon B–52-es és B–1-es bombázókat küldött Louisiana és Texas bázisairól, hogy berepüléseket hajtsanak végre Venezuela partjainál. A B–52-esek több tucat precíziós irányítású bombát, a B–1-esek pedig akár 75 000 font irányított és irányítatlan lőszert is szállíthatnak, ami a légierő arzenáljában a legnagyobb nem nukleáris hasznos teher.

A hadsereg elit 160. különleges műveleti repülőezrede, amely kiterjedt terrorizmusellenes műveleteket hajtott végre Afganisztánban, Irakban és Szíriában, a közelmúltban a Pentagon szerint kiképzési gyakorlatokat végzett a venezuelai partoknál.

Az amerikai katonai vezetők a héten kijelentették, hogy valószínűleg további bombázó-berepüléseket fognak végrehajtani, valamint jól látható kiképzési gyakorlatokat végeznek az amerikai erők bevonásával a régióban – mindez része annak az összehangolt erőfeszítésnek, amelynek célja Maduro megfélemlítése.

„Ez egyértelműen nyomásgyakorló tevékenység” – mondta Laura J. Richardson tábornok, a hadsereg nyugalmazott négycsillagos tábornoka, aki tavaly őszig a Pentagon déli parancsnokságának vezetője volt, és Latin-Amerikában felügyelte a műveleteket.*

*És akit pusztán amiatt nyugdíjaztak, hogy nőnemű. Márpedig ha valaki eléri a négycsillagos tábornoki rendfokozatot, annál katonai ügyek esetében nem számít a neme: az mindenképpen tehetséges vezető. Trump nagyobb kárt tett az amerikai fegyveres erőkben, mint az egész iraki háború.

Míg az elnök nyilvánosan a régió kábítószer-fenyegetésének kezelésére összpontosított, magánbeszélgetéseiben inkább Maduro sorsáról és az olajról beszélt – állítják a tanácsadói.

„A Trump-kormány döntése, hogy katonai műveleteket hajt végre a Karib-térségben, összhangban áll azzal az állításukkal, hogy a kábítószer-kereskedők nem csupán bűnözők, hanem terroristák is, és mint ilyeneket, ugyanúgy kell kezelni őket, ahogyan máshol is kezeljük a terroristákat.”

– mondta Patrick Duddy, az Egyesült Államok volt venezuelai nagykövete és a Duke Egyetem vendégelőadója. De hozzátette azt is:

„Nem vagyok biztos benne, hogy nem keverték-e össze a kábítószer-ellenes küzdelmet a venezuelai rendszerváltással. Ha a kormány Madurót valóban egy kartell fejének tekinti, és egyben az amerikai igazságszolgáltatás elől menekülő személynek tartja, az azt jelentené, hogy ambícióik nem csupán a karib-tengeri kábítószer-kereskedelem megakadályozására korlátozódnak.”

Összefoglalva: képtelenség megmondani, mi várható, főként azért, mert valószínűleg maga az események legfőbb motorja, Donald Trump amerikai elnök sem tudja még, mit akar. Így nem lehet és nem is érdemes jósolgatni: orosz szakértők annyit megjegyeznek, hogy mivel Venezuela jelen helyzetében nem számíthat számottevő orosz vagy kínai segítségre, azonban annyit képesek megtenni, hogy Madurót evakuálják, a diktátor jobban tenné, ha venne pár orosz nyelvleckét, felfrissítené nyelvtudását (ugyanis, mint külügyminiszteri múltja alapján ismert, már tud valamennyire oroszul).

Lehet még Maduro rubljovkai lakos. Sok egyéb mondjuk már nem. Ha az oroszoknak van némi humoruk – és van – Asszád szomszédságába költöztetik.

Aztán „kandi kamera”-sorozatot forgatnak a két szomszédos, marakodó zsarnokról, ahogy fűnyírás közben veszekednek.

Ami pedig Trump állítólagos tervét illet, arról egy régi Csapajev-vicc jut eszembe.

Csapajev elvtárs meghagyja a szárnysegédjének, hogy a katonaládáját az élete árán is védelmezze meg, mert abban van Párizs felszabadításának a terve. Támadnak a fehérek, menekülnek a vörösök, a szárnysegéd hősiesen védelmezi a ládát, többször meg is sebesül, végre biztonságba kerülnek.

- Csapajev elvtárs, itt van a terv, megőriztem! – mondja a szárnysegéd, és az asztalra helyezi a katonaládát. Az kinyílik és kiborul belőle húsz kiló krumpli.

- De Csapajev elvtárs, ez mi?

- Nem értesz te ehhez. Látod, ez a krumpli itt a Diadalív, ez a három, amit egy kupacba raktam, az Eiffel-torony...

Így készül a történelem, kérem.

Szele Tamás