Nehéz és bonyolult kérdéshez nyúlok most, amit csak érzékeny és türelmes módon lehet megközelíteni. Tudom, eleven parazsat idézek tulajdon fejemre, de azt szeretném megkérdezni, a The Insider tanulmánya alapján, hogy mi is az az európai baloldaliság?

(Képünk illusztráció)

Ugyanis az az érzésem, hogy ez a fogalom, épp úgy, mint a jobboldaliság, értelmét veszítette.

A baloldaliság lényege, az én megközelítésemben a szabadság, egyenlőség és testvériség elvének érvényesítése volna, ami gyönyörű gondolat, de amennyire látom, a Második Internacionálé óta nem igazán ezzel foglalkozik az úgynevezett baloldal, arról már nem is szólva, hogy ez konkrétan az amerikai polgári forradalom eszméivel azonos, és bár tudjuk, hogy tökéletesen nem lehet megvalósítani, mindazonáltal jó és sikeres törekvéseket tapasztaltunk ez ügyben. Aztán jött Trump. Mindenesetre lássuk a tanulmányt, pikírt megjegyzéseimet szokás szerint, csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

Miután az 1990-es és 2000-es években elvesztette hagyományos választói bázisát és ideológiai alapját, Európa baloldali mozgalmai válságba kerültek. A szociáldemokraták és a zöldek már nem klasszikus baloldaliak, míg az új pártok, amelyek átvették ezt a szerepet, még mindig küszködnek a relevancia eléréséért. Az ukrajnai háború arra kényszerítette a baloldalt, hogy válasszon a pacifizmus és az antifasizmus között, és a választási eredmények azt mutatják, hogy azok a csoportok érnek el a legnagyobb sikert, amelyeknek sikerült ötvözniük Ukrajna támogatását a háborúellenes állásponttal, sőt, a hagyományos baloldali pártokat is képesek háttérbe szorítani.*

*A poltikai baloldal válságát egyetlen apró, ám lényeges probléma okozta: megszűnt – mármint hivatalosan – az elnyomott munkásosztály. Hát hiszen mind lehet felszabadítani az elnyomott dán tetszhalott cethalászt vagy cethalott tetszhalászt, ha Jörgöt otthon két cethalászat után ötszobás lakás várja, saját kis hajó, szauna és skót whisky. Jörg elvtársat nem lehet felszabadítani, mert már szabad. Innentől ez szociáldemokrácia.
Na, de elvtársak, valakiket akkor is fel kell szabadítani, mert különben miből élünk? Így kerültek a képbe először a nemzeti, majd vallási, később a szexuális kisebbségek – mindenkit megilletnek a jogai, de nehezen tudnám elképzelni, hogy mondjuk egy meszkalero indián a kaszinó igazgatósági gyűlését lemondja, mert egybeesik a helyi kommunista párt plenáris ülésével. Mit tehetünk, elvtársak? Nem lehet mindenkit megváltani. „A dolgoknak rosszabbra kell fordulniuk ahhoz, hogy jobbra fordulhassanak”, mondta a velejéig kapitalista Churchill. Nos: a dolgok kezdenek rosszabbra fordulni.
Ami a pacifizmust illeti, a marxizmus-leninizmus és az SZKP története bővelkedik pacifistákban, Lenintől és Vorosilovtól kezdve Sztálinig és Zsukovig. Ennyi pacifista egy helyen... azt csodálom, fel nem robbantak a nagy békeszeretettől. Bár például Szaharov pont ettől féltette őket.

Újjászületés

A Szovjetunió 1991-es összeomlása véget vetett a kommunista- és munkáspártok információs, ideológiai és pénzügyi támogatásának Varsótól Lisszabonig. A közép- és kelet-európai országokban végbement békés forradalmak liberális vagy konzervatív jellegűek voltak, míg a baloldal fogalma a közvéleményben a szovjet típusú álszocializmussal társult. Jelllemzői voltak az autoriter rendszer, a szabadságjogok hiánya, a gyenge gazdaság és az alacsony életszínvonal. Ennek eredményeként néhány kelet-európai kommunista párt megszűnt létezni.

A hanyatlás a kontinens nyugati részét is érintette. Az egykor nagy és hatalmas Olasz Kommunista Párt, amely 1990-ig következetesen kétszámjegyű választási eredményeket ért el, feloszlott. Hasonlóképpen, a francia és spanyol kommunista pártok is népszerűségük meredek csökkenését és támogatóik tömeges elvándorlását tapasztalták.

Egyes kommunista pártok az újjászületés és átszervezés útját választották, míg azok, amelyek ragaszkodtak az ortodox álláspontokhoz, általában a perifériára szorultak. Például a holland baloldaliak feloszlatták a régi Holland Kommunista Pártot (CPN) és megalapították az Új Holland Kommunista Pártot (NCPN), amely azonban továbbra is marginális szerepet játszik. A sikertörténetek között említhetők a lengyelországi és az egyesített Németországban megvalósult projektek, ahol a Lengyel Népköztársaság (PPR) és a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) egykori kormánypártjainak örökösei olyan baloldali mozgalmakat hoztak létre, amelyek továbbra is aktívak a mainstream politikában.*

Elvtársak, itt az ideje elővenni a „Rizs, vagy bivaly” kérdést, melyet Moldova György idézett ironikusan, csakhogy én boldogult úrfikoromban, mely elég régen volt, kelet-ázsiai tanulmányokkal múlattam az időmet, és ezért pontosan tudom, fel is nyerítettem, mikor ezt olvastam, hogy a Burmai Kommunista Párt egyik kongresszusán valóban létezett ez a kérdés, konkrétan azt jelentette, hogy miképpen viszonyuljanak az ázsiaiak az „ázsiai termelési mód” kérdéseihez. Ez a fogalom sosem létezett, Marx találta ki, aki soha nem járt keletebbre Bécsnél, és még Bécs sem biztos... mindenesetre az elvtársak szorgosan vitáztak a semmin, majd hagyományos burmai módon a vita veszteseit kikísérték és tarkón lőtték, ahogy az abban a szeretetre épülő, erősen buddhista államban ősidők óta szokásos. De tény, hogy mikor a katonai junta aknavetőből lövi a falvainkat, nincs is annál fontosabb kérdés, minthogy eldöntsük: rizset vetünk-e a semmibe vagy inkább felszántjuk.

Eközben Európa számos szociáldemokrata pártja – a német SPD, a francia Szocialista Párt, a brit Munkáspárt – észrevehető elmozdulást hajtott végre a neoliberális irányba, ami gyakorlatilag a hagyományos baloldalon kívülre helyezte őket. Ennek a változásnak a legegyértelműbb szimbóluma egy dokumentum volt, amelyet 1999-ben írtak alá a német és az egyesült királyságbeli kormányfők, Gerhard Schröder és Tony Blair, francia kollégájuk, Lionel Jospin támogatásával.

A Schröder–Blair-dokumentum a globalizáció és a pénzügyi intézmények hatalma által nagyrészt meghatározott új gazdasági realitások elismerését jelezte. Ez az ideológiai fordulópont azonban végül több kárt okozott a szociáldemokratáknak, mint hasznot.

Az ideológiai elmozdulás eredményeként több európai országban is új baloldali mozgalmak jelentek meg, mint például a francia La France Insoumise, a spanyol Podemos és a német Die Linke. Ezek a pártok támogatottságukat nagyrészt a szociáldemokraták korábbi választóitól kapták, így az új balközép pártok nem tudták megszerezni a teljes politikai sikerhez szükséges választói bázist.

A francia Szocialista Párt számára – amely egykor kormányzó erő volt és két elnök, François Mitterrand és François Hollande politikai hátországa – ezek a változások nemcsak a hatalom elvesztését jelentették, hanem a politikai életben betöltött pozíció feladását is. A 2017-es elnökválasztáson a Szocialista Párt jelöltje az ötödik, 2022-ben pedig a tizedik helyen végzett.

A német szociáldemokraták soha többé nem tudtak a korábbi győzelmeikhez hasonló eredményeket elérni. 1998-ban az SPD 40,9%-os szavazati aránnyal nyerte meg a választásokat, de 2017-re ez a részarány a felére, 20,5%-ra csökkent. A balközép sem tudta kihasználni egyes korábban konzervatív európai pártok „balra tolódását”. Például az Angela Merkel vezette német kereszténydemokraták a társadalmi igazságosság és a migráció kérdéseiben a humanitárius segítségnyújtás szlogenjeivel kampányoltak, ami tovább erodálta az SPD választói bázisát.

Ugyanakkor a hatékony pozicionálás segítette a „új baloldal” számos mozgalmát abban, hogy saját helyet vívjanak ki maguknak a hazájuk politikai színpadán. Sikerük egyik fontos tényezője volt a közvélemény elégedetlensége azzal, ahogy a kormányok a 2000-es és 2010-es évek globális pénzügyi válságait kezelték.*

*Igen ez egy kicsit olyan, mint amikor az angol protestánsok megpróbálták szeretni a Tudor-dinasztia után a Stuart-dinasztiát. Voltak különbségek. Például a felvilágosult Erzsébet királynő, Glorianna idejében hetente két tucat embert égettek meg a Tyburnben, vagy eretnekség, vagy boszorkányság miatt, néha a kettő össze is folyt, Nyolcadik Henrik fajlagosan öt évente fejeztetett le egy-egy lordkancellárt, válóperes ügyeiről nem is szólva, ehhez képest ezek a gyenge kezű Stuartok egy rendes boszorkánypert sem bírtak összehozni (aminek az volt az oka, hogy az egyik elődjük, még skót királyi minőségében elég sok gonoszságot elkövetett ezen az alapon, és hát borzadtak az ilyesmitől). De ha sehol egy máglya, sehol egy trockista elhajló, mi végre hiszünk, elvtársak? És miben?

Ezenkívül az új baloldali vezetők nem féltek foglalkozni a környezetvédelmi és migrációs kérdésekkel, és hajlandóak voltak túllépni a hagyományos „munkásosztály” választói bázisán, tükrözve a posztindusztriális korszak realitásait. Nem riadtak vissza a vagyon újraelosztásáról és az adósság költségvetési terheiről szóló vitáktól sem – olyan témáktól, amelyeket a szociáldemokraták igyekeztek elkerülni.

Merészségük választási eredményekben is megmutatkozott. Németországban a Baloldal (Die Linke) a Bundestag-választásokon következetesen körülbelül 10% -os szavazati arányt ért el, és öt szövetségi államban, köztük Berlinben és a nyugat-németországi Brémában is csatlakozott a kormánykoalíciókhoz. 2014-ben a párt először szerezte meg Türingia miniszterelnöki posztját. A spanyol Podemos a 2015-ös parlamenti választásokon 21%-os szavazati arányt ért el, ezzel gyakorlatilag megtörve az ország régóta fennálló kétpárti rendszerét. Ugyanebben az évben Görögországban a szélsőbaloldali Sziriza nyert, két évvel később pedig a La France Insoumise vezetője, Jean-Luc Mélenchon a negyedik helyen végzett a francia elnökválasztáson, megelőzve a Szocialista Párt jelöltjét.

A jobboldal újjáéledése

Az akadémiai körökben és a sajtóban továbbra is folynak a viták arról, hogy milyen kritériumok alapján lehet a politikai erőket baloldalinak minősíteni. Ha azonban létezne egy lista a baloldal közös jellemzőiről, az első két pont az antifasizmus és a pacifizmus lenne. Márpedig éppen ezeket az elveket kell most próbára tenni.*

*Hic Rhodus, hic salta.

A 2020-as éveket a jobboldali radikálisok, populisták és szélsőségesek jelentős előretörése jellemezte. 2022-ben a posztfasiszta Olaszország Fivérei párt került hatalomra, és a jobboldali populista Lega per Salvini Premier párt is csatlakozott a kormánykoalícióhoz. A 2024-es parlamenti választásokon az osztrák Szabadságpárt döntő első helyet szerzett, és csak a többi politikai erő közötti hosszas tárgyalások akadályozták meg kormányalakítását.

Az Alternatíva Németországért (AfD) párt 2021 óta jelentősen bővítette képviseletét a Bundestagban, a szövetségi választásokon harmadik, majd második helyet ért el. A párt több tartományi választáson és az Európai Parlamentben is második lett. Az AfD még Türingiában is győzött – abban a tartományban, amelyet egykor baloldali miniszterelnök vezetett. Jelenleg az AfD vezet a közvélemény- kutatások szerint egész Németországban.

Franciaországban Emmanuel Macron csak a demokratikus erők összefogásának köszönhetően nyerte meg a 2022-es választásokat Marine Le Pen ellen. 2024-ben Le Pen pártja megduplázta képviseletét a Nemzetgyűlésben. Ugyanebben az évben Geert Wilders szélsőjobboldali Szabadság Pártja bekerült a holland kormányba, de később összeomlott, és a következő előrehozott választásokon a liberálisokkal megosztva szerezte meg az első helyet (azonban kormányt nem alakíthat, koalíciós partnerek híján).*

*Azonban mégis azt látjuk, hogy a radikalizmus akár jobb- akár baloldali, mégsem válik tömegideológiává Európában. Legyen is így. Esküszöm, ha találkozom valakivel, aki engem üdvözíteni akar, bármely alapon, elmenekülök előle, és a hátam mögé aknákat szórok.

Ideje állást foglalni

Gondolhatnánk, hogy a „jobboldali újjáéledés” megkönnyítette a baloldali erők számára, hogy politikai profiljukat a túloldalon elhelyezkedő ellensúlyként határozzák meg. Azonban Oroszország Ukrajna elleni teljes körű inváziójának kezdetével a „baloldal” új regionális és globális geopolitikai körülmények közé került. A teljes körű háború legalább négy komoly kihívást jelentett, amelyekre az ideológiai spektrumon átívelő politikai válaszra volt szükség – és a baloldal sem volt kivétel ez alól.

Először is elvárták tőlük, hogy értékeljék a 2022. február 24-i eseményeket, és vagy minősítsék Moszkva tetteit agressziónak, vagy fogadják el a Kreml kétértelmű narratíváját a „donbásszi orosz ajkú lakosság jogainak megsértéséről” és Oroszország „válaszáról a NATO keleti terjeszkedésére”. Ez az első lépés rendkívül nehéz volt a baloldal számára, mivel sok ortodox híve a „többpólusú világot” támogatja, antiamerikanizmust hirdet, és Oroszországot a nyugati terjeszkedés, a kapitalizmus és a gyarmatosítás elleni „küzdelem” „vezetőjének” tekinti.*

*Legyünk őszinték: Putyin ideológiája, ha egyáltalán létezik bármi, amit ennek nevezhetünk (ez nem biztos) olyan mértékben nacionalista, fasiszta és vallási szempontból kirekesztő, hogy a német NSDAP elvei ellen eséllyel szállhatna ringbe. Tulajdonképpen még csak nem is orosz nacionalizmus, illetve a legjobban a Fekete Százakra hasonlít, csakhogy a Fekete Százaknak nem is volt soha koherens ideológiájuk. Egyébként érdekes módon az anarchistákat lemészároltatta Lenin elvtárs, miután segítettek neki, a Fekete Százakat senki sem bántotta. Hát hiszen ki is bántaná azokat a kedves, antiszemita, kétkezi tömeggyilkosokat, akikre bármikor szükség lehet?

Másodszor, meg kellett fogalmazni az Ukrajna támogatásával kapcsolatos álláspontot. Míg a humanitárius segélyek küldésének szükségessége alig váltott ki vitát, a Kijevnek történő fegyverszállítás kérdése előre láthatóan komoly akadályt jelentett a baloldal számára.

Harmadszor, Oroszország háborúja és az általa Európára jelentett fenyegetés elkerülhetetlenül az EU militarizálódásához vezetett. Számos tagállam jelentősen növelte védelmi kiadásait, bővítette fegyverbeszerzéseit, haderejének modernizációját és állami garanciák nyújtását tervezte a védelmi ipar vállalkozásainak.

Egyes országok, például Litvánia, újra bevezették a kötelező sorozást, míg másokban még vitáznak az ilyen intézkedésekről. Ezek az erőfeszítések nyilvánvaló ellentétben álltak a pacifista elvvel, ami azt jelentette, hogy a baloldalnak egyértelmű álláspontot kellett megfogalmaznia ezekben a kulcsfontosságú kérdésekben. Végül felmerült egy kényelmetlen dilemma. Egy olyan időszakban, amikor a szélsőjobboldallal szembeni ellenzék a baloldal számára létkérdéssé vált, rendkívül veszélyes volt, hogy gyakorlatilag egy vonalba kerültek legnagyobb riválisaikkal.

Végül felmerült egy kényelmetlen dilemma. Egy olyan időszakban, amikor a szélsőjobboldallal való szembenállás a baloldal számára létkérdéssé vált, rendkívül veszélyes volt, hogy gyakorlatilag egy platformra kerültek legnagyobb riválisaikkal.

Ugyanis az oroszbarát érzelmek, Vlagyimir Putyin politikájának támogatása, az ukránellenes retorika és az a erős vágy, hogy Európát távol tartsák a háborútól, különösen elterjedt volt a szélsőjobboldal hívei körében.*

*Elvtársi üdvözlet Thürmer Gyulának. Tényleg: mi a különbség ezek után a szocializmus nemzeti formája és a nemzeti szocializmus között? Bár ezt a kérdést már Sztálinnak is fel lehetett volna tenni, Trockij fel is tette. A választ a Szovjetunió Tudományos Akadémiája Ramon Mercader útján kézbesítette.

Új stratégiák

Egy hónapig tartott, mire az Európai Parlament baloldali frakciója kialakította álláspontját Oroszország inváziójával kapcsolatban. 2022 márciusának végén közös nyilatkozatot adtak ki 41 európai parlamenti képviselő nevében, akik különböző – francia, német, spanyol és portugál – pártokhoz tartoztak.

A dokumentum vegyes benyomást keltett. Egyrészt egyértelműen elítélte a „Putyin-rezsim Ukrajna elleni háborúját”, elismerte a nemzetközi jog megsértését és szolidaritását fejezte ki az ukrán néppel. Másrészt a nyilatkozat felszólította a nyugati intézményeket, hogy tartózkodjanak az eszkalációtól, támogatta a konfliktus diplomáciai megoldására irányuló erőfeszítéseket, és megerősítette a baloldal elkötelezettségét az európai háborúellenes mozgalom iránt.

Az EU-hoz és a NATO-hoz intézett felhívás, miszerint „tartózkodjanak a párbeszéd lehetőségét veszélyeztető nyilatkozatoktól és cselekvésektől”, úgy értelmezhető, hogy Kijevnek csak a minimálisan elfogadható szintű támogatást kívánják nyújtani. A frakció vezetői, tudatában a helyzet összetettségének, gyakorlatilag zöld utat adtak a nemzeti pártoknak, hogy önállóan fogalmazzák meg álláspontjukat. A balközép mozgalmak sokkal inkább támogatták Kijevet. A szociáldemokraták sokkal határozottabb nyilatkozatot tettek közzé, és támogatták az Európai Parlament határozatát, amely utat nyitott az Oroszország elleni új szankcióknak és az Ukrajnának nyújtott katonai segítségnek, míg a legfontosabb zöld politikusok szintén kiálltak a határozat mellett.*

*Röviden: ha Furfangos Nyesztyerka azt mondta, hogy alá van aknázva a nyírfaliget, ne járjunk oda kazacsokot táncolni. Ez bölcs gondolat, de Nyesztyerkáról tudjuk, hogy akkor is hazudik, ha kérdez.

Az európai baloldaliak két fő pontban állapodtak meg: Oroszország bírálatában (bár különböző formákban), és abban, hogy segítséget kell nyújtani Ukrajnának, az agresszió áldozatának. A saját országuk politikai folyamataiba jól integrált baloldaliak megértették, hogy Oroszország Ukrajna elleni háborúja egyértelműen expanzionista és imperialista, és hogy annak igazolása jó hírnevük elvesztésével járna. A szavazók azonban válaszokat vártak, ami további lépéseket tett szükségessé. Ez három fő stratégiát eredményezett.

Az első stratégiát azok a pártok és mozgalmak fogadták el, amelyek bizonyos mértékű egyet nem értést fejeztek ki Moszkva tetteivel kapcsolatban, ugyanakkor számos fenntartással is éltek. Így Sahra Wagenknecht, a nevével fémjelzett német blokk vezetője „elítélte a háborút”, sőt Putyint „bűnözőnek” nevezte – igaz, ez egy szélesebb körű kritika részeként történt, amely minden háborút indító politikusról szólt. Elismerte, hogy tévesen ítélte meg Oroszország készségét Ukrajna teljes körű inváziójára, és kiállt amellett, hogy Kijevnek biztonsági garanciákat nyújtsanak. Ugyanakkor Wagenknecht megpróbálta az EU-t, az USA-t és a NATO-t „a helyzetért felelősnek” beállítani, azzal érvelve, hogy a háború elkerülhető lett volna, ha „Oroszország vörös vonalait” tiszteletben tartották volna. Röviden: miközben szimpátiáját fejezi ki az „ukrajnai szörnyű szenvedések és halálesetek” iránt, Wagenknecht a Kremllel való tárgyalások mellett foglal állást és a Kijevnek történő fegyverszállítások leállítását szorgalmazza. Blokkja továbbra is az ortodox pacifizmus legaktívabb szegmense.*

*Oroszország vörös vonalai minimum kérdésesek, mivel az Oroszországi Föderáció hivatalos meghatározás szerint kizárólag saját magával határos, és mint ilyen, körbeér a bolygón. Ezek után nagyon nehéz lenne bármely államot mondani, ideértve a Tongai Királyságot is, aminek a lefegyverzését nem követelhetné azon az alapon, hogy vagy határos vele, vagy hozzá tartozik.

Hasonló álláspontot – az agresszió általános, óvatos elítélését, de az annak megállítására irányuló konkrét lépések megtételének elmulasztását – képviselnek a portugál és cseh kommunisták, valamint a Belga Munkáspárt, a Ciprusi Haladó Munkáspárt és az Európai Parlamentben képviselettel rendelkező néhány más kisebb politikai erő tagjai. Ez egyértelműen kiderült azoknak a listájából, akik 2022 novemberében az ukrán polgári infrastruktúra szándékos bombázását elítélő és az orosz cselekményeket terrorizmusnak minősítő határozat ellen szavaztak.

A második stratégia vitathatatlanul a baloldali körökben uralkodó új véleményt képviseli. Az ezt követő politikai erők nyíltan elítélik az orosz inváziót, és hajlandóak támogatni az Ukrajnának nyújtott humanitárius, pénzügyi és logisztikai segítséget, valamint a Moszkva elleni szankciókat. Ugyanakkor továbbra is a hagyományos háborúellenes mozgalomhoz állnak közel, kritizálják az Egyesült Államokat és a NATO-t, és a Kijevnek nyújtott fegyverszállítást eszkalációnak minősítik. Számukra a diplomáciai tárgyalások továbbra is az egyetlen módját jelentik az európai háború leállításának és Ukrajna támogatásának leghatékonyabb eszközének tekintik őket.

2022 márciusában Alexis Tsipras, a görög Sziriza párt vezetője hangsúlyozta, hogy Putyin cselekedetei teljesen indokolhatatlanok, és kiemelte a nemzetközi jog megsértését Oroszország részéről. Mindazonáltal, miközben tárgyalásokra szólított fel, kijelentette, hogy görög fegyverek Kijevbe küldése „nagy meggondolatlanság” lenne, és a párt szóvivője, Nassos Iliopoulos, óvott ettől a „veszélyes lépéstől”.*

*Bizony, régen volt már Thermopülae.

A La France Insoumise párt vezetője, Jean-Luc Mélenchon már 2022 márciusában elítélte az orosz agressziót, és ezt az álláspontot a mai napig fenntartja. Ugyanakkor saját pacifista „radikális diplomáciájának” egyedi változatát támogatja, amelyet az ukrán béke egyetlen útjának tart. 2023 márciusában pártja képviselői a francia parlamentben felszólaltak az Ukrajnának nyújtandó katonai segítségről szóló törvényjavaslat ellen, és két évvel később leszavaztak egy, az orosz befagyasztott vagyonok lefoglalását követelő határozatot is.

A német Die Linke (A Baloldal) elítélte a „nemzetközi jogot sértő háborút Ukrajna ellen”, felszólította Oroszországot, hogy „vonja vissza csapatait Ukrajnából”, és kijelentette, hogy „az ukrán nép mellett áll, amelynek joga van az önvédelemhez”. Az Ukrajnának nyújtott jelentős humanitárius segítségnyújtást „diplomáciai kezdeményezésekkel” kívánják összekapcsolni, amelyek célja a „tűzszünet és a igazságos béke” elérése.

Az elmúlt években a Linke párt különböző formában támogatta az Ukrajnának nyújtott segítséget célzó projekteket, de a fegyverek szállítása továbbra is leküzdhetetlen akadályt jelent számukra. Gregor Gysi, a párt veteránja és egyik legjelentősebb politikusa szerint a Linke párt Németország történelmére való tekintettel alapvetően ellenzi a német fegyverek harci célokra történő szállítását – különösen „két volt szovjet köztársaság közötti” háborúban.

Végül a harmadik stratégia a legtöbb mainstream párt modelljét követi: elítéli Moszkva tetteit, támogatja Kijevet és jóváhagyja a nyugati fegyverek Ukrajnába szállítását. A lengyel Razem párt például elítélte Putyin „ismételt nemzetközi jogsértéseit” az orosz teljes körű invázió kezdetét követő naptól fogva. A párt megjegyezte, hogy „Moszkva cselekedetei mögött az Ukrajna feletti jogtalan szuverenitásérzet és imperialista törekvések állnak”, és hogy „az agresszióért kizárólag Putyin rezsimje felelős”. Ukrajna támogatására a párt többek között szankciókat javasol és „fegyverek, katonai ellátmány és alapvető erőforrások szállítását a civil lakosság számára, valamint hírszerzési és orvosi támogatást”.

A teljes körű háború első napjaiban a svéd Baloldali Párt szkeptikusan állt hozzá az Ukrajnának történő, emberélet kioltáásra alkalmas fegyverek szállításának lehetőségéhez, és európai parlamenti képviselője még az Oroszországot élesen elítélő határozatról szóló szavazáson is tartózkodott. 2022 márciusára azonban a párt felülvizsgálta álláspontját, és jóváhagyta a nyugati fegyverek Ukrajnának történő szállítását annak szuverenitása érdekében, hangsúlyozva, hogy ez kivételes helyzet. Mindazonáltal a párt ellenezte Svédország és Finnország NATO-csatlakozását.*

*Ég a ház, elvtársak? Ég. Sto gyélaty? Ne oltsuk, mert még megharagszik ránk a gyújtogató.

Néhány pártnak teljesen kudarcot vallott a koherens álláspont kialakítására irányuló kísérlete. Spanyolországban, ahol a Podemos mozgalom 2020 és 2023 között a kormánykoalíció tagja volt, ez a határozatlanság hatással volt a háborúval kapcsolatos nemzeti politikára is. 2022 márciusában a Podemos főtitkára, Ione Bellara madridi koalíciós partnereit „a háború pártjának” nevezte, bírálta a Kijevnek történő fegyverszállítás terveit, és a diplomáciát jelölte meg az egyetlen útnak a béke felé. Ugyanakkor a Podemos hallgatólagosan beleegyezett a spanyol rakétarendszerek és a német Leopard 2A4 harckocsik átadásába a spanyol arzenálból Ukrajnának. A megfigyelők ezt az ellentmondást a párton belüli ultrapacifista és reformista szárny közötti küzdelem eredményének tulajdonították. A szélsőbaloldali platformokon a párt „kettős” álláspontja felháborodást váltott ki, és „a háborúellenes mozgalom elárulásával” vádolták, egyesek pedig párhuzamot vontak a francoista Spanyolország és a náci Németország közötti együttműködéssel.

Politikai eredmények

A legutóbbi választások eredményei és az európai baloldali pártok jelenlegi népszerűsége azt mutatja, hogy a második stratégia – Moszkva tetteinek elítélése és a Kijevnek történő fegyverszállítás ellenzése – támogatói voltak a legsikeresebbek. Egy kudarcsorozat végén, többek között azután, hogy 2021-ben alapítása óta először nem sikerült bejutnia a Bundestagba, a német Linke pártnak sikerült visszaszereznie parlamenti helyeit a 2025-ös előrehozott választásokon, közel 9%-os szavazati aránnyal. A párt sikeresen elfoglalta a szociáldemokraták, a zöldek és a konzervatívok közötti választási rést, és a Baloldal „új levegőhöz” jutott, támogatottsága jelenleg eléri a 11%-ot.

2022-ben Jean-Luc Mélenchon harmadik lett a francia elnökválasztáson, 2024-ben pedig a La France Insoumise egy több baloldali pártból álló blokk részeként megnyerte a parlamenti választások második fordulóját. Azok a pártok viszont nehézségekkel küzdenek a választásokon, amelyek nem voltak hajlandók felhagyni az oroszbarát politikával és a jobboldali retorikával. A Sahra Wagenknecht Blokk jól teljesített a három kelet-német tartományban tartott választásokon, és két régióban még koalíciós kormányok részévé is vált. 2025-ben azonban nem sikerült bejutnia a Bundestagba, és a blokk választói támogatottsága jelenleg 3–4% körül mozog. A potenciális szavazókat nemcsak Wagenknecht baloldali mozgalomra nézve rendkívül atipikus bevándorlásellenes és antiszociális narratívái, hanem Putyin politikájának túlzott támogatása is elriasztja. A párt több jelentős tartományi szervezete nyíltan ellenezte Wagenknecht személyét a pártvezetésben, aki most független politikát folytat. A mozgalom a múlt héten változtatta meg nevét.

Röviden: a hagyományos baloldali szavazók hajlamosak elkerülni azokat a pártokat, amelyek feltétel nélkül támogatják Ukrajnát, nem kritizálják a Nyugatot és a NATO-t, és nem állnak ki Kijev fegyverellátása ellen. A Podemos esete azt mutatja, hogy bár vannak olyan erők, amelyek hajlandóak újragondolni a „új baloldal” elavult elveit, ez jelenleg nem hozna jelentős eredményeket. (Kivételt képeznek azok az országok, ahol Oroszország tetteinek elítélése vitathatatlanul a mainstream álláspont, mint például Lengyelországban és Svédországban.)

Az „új baloldal” politikai stratégái úgy tűnik, hogy megtalálták a közös hangot a választói bázisukkal. A közönségük továbbra is elkötelezett az antifasiszta elvek mellett, elítéli a háborút és az agressziót, és társadalmi változásokat követel. Ugyanakkor nem hajlandóak feladni alapvető háborúellenes és antimilitarista álláspontjukat. Hisznek a konfliktusok békés megoldásában, és a fegyverek szállítása háborús övezetbe számukra továbbra is abszolút tabu, még akkor is, ha az agresszió áldozatának önvédelméről van szó. Ez pedig csak békeidőben elfogadható eszmerendszer: háborúban súlyos hiba így gondolkodni.

Eddig a tanulmány, zárásként hozzátennék néhány gondolatot.

Először is: maga a baloldaliság nem ez. A baloldaliság egy velejéig európai gondolat, tulajdonképpen a Nagy Francia Forradalom idején született meg, sré vizavi a Labdaházi Eskü után, mikor a Harmadik Rend képviselői a bal oldalon ültek, az Első és Második Rend képviselői a jobb oldalon. Már ha szemből nézzük, mert például jakobinus szemszögből ők ültek a jobb oldalon, ami később meg is látszott.

Maga a szocializmus és kommunizmus is egy eleve európai gondolat: Marx és Engels Németországban találták ki, majd kalandos életük folyamán Londonban tökéletesítettek. Az egésznek semmi köze az orosz viszonyokhoz. Hogy Markovics Rodiont idézzem: „Ki gondolta volna, hogy a tőke és munka harcának éppen és pont Szibériában kell eldőlnie?”

Másfelől viszont a baloldaliságnak, jelesül – nézetem szerint egy egészséges szociáldemokráciának – nagyon is volna és van helye egy európai ember világnézetében, amint egy egészséges, mértéktartó konzervativizmusnak is. Például Dániában ez nem is kérdés: harcos, emberi jogvédő szociáldemokrata kollégám, Sören vallásos evangélikus, sőt, presbiter is. Ez ott nem jelent ellentétet, sőt.

A hagyományos és radikális baloldal – minden oroszbarátságával együtt – halott. Az, hogy még rúg, inkább a zombi-effektusnak köszönhető.

Most már szeretném ugyanezt elmondani a hagyományos és radikális jobboldalról is, és akkor szüret.

Lehet, hogy egyszer végre mindenki rájön: nincs jobboldal és nincs baloldal. Csak politikusok vannak.

Szele Tamás