A legutóbb rendezett moszkvai találkozón – amit béketárgyalásnak a legjobb indulattal sem lehet nevezni, hiszen egészen pontosan semmi, azaz semmi eredménnyel nem járt – világosan láthatóvá vált az orosz diplomácia szándéka. Éspedig az, hogy elszakítja egymástól Európa és az Egyesült Államok érdekeit,  megbontja szövetségünket majd mindkét ellenféllel külön-külön bánik el.

(Képünk illusztráció)

De hogyan lett hirtelen az Európai Unió Moszkva főellensége? Nyilván nem úgy, hogy bármit tettünk ennek érdekében, erre a Kreml esetében semmi szükség. Ezt politikai megfontolásból alakították így, éspedig az orosz diplomácia megszokott sebességéhez képest viszonylag gyorsan. Hogy ennek mik voltak a lépcsőfokai és miféle – velejéig hamis – ideológia áll a jelenlegi orosz álláspont mögött, azt Anton Barbasin foglalta össze a Riddle: Russia hasábjain megjelent tanulmányában, melyet van szerencsén az alábbiakban ismertetni. Pikírt megjegyzéseimet szokás szerint a bekezdések végén, csillag alatt teszem meg.

2025 januárjáig Moszkva álláspontja ellenfeleivel kapcsolatban rendkívül egyértelmű volt: az Egyesült Államok vitathatatlanul az első helyen állt közöttük, az Európai Unió egyértelműen másodlagos szerepet játszott – rendszeresen „Washington utasításait követő szövetségi rendszernek” nevezték –, Ukrajnát pedig egyáltalán nem ismerték el függetlennek.

Donald Trump második elnöki ciklusától a Kreml döntő lépéseket várt (és még mindig vár), amelyek legalább néhány felhalmozódott vitát enyhíthetnének, mind az európai, mind a tágabb globális biztonsági kérdésekben. Trump elnöksége alatt a Fehér Ház többször is megváltoztatta álláspontját az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban, de a hivatalos retorikában és az állami ellenőrzés alatt álló médiában a Kreml gondosan kerülte az amerikai elnök közvetlen bírálatát. Minden kudarcért vagy „Biden örökségét”, vagy az állítólag a haladást gátló, névtelen „globalista elitet” okolták.*

*Minimalista volt a világkép, hiszen a célközönsége – a Kreml belföldi és külföldi hívei – valami bonyolultabbra nem is lettek volna vevők. Volt benne Nagy Sátán, Kis Sátán, ördögi befolyás alatt álló, pontosabban senyvedő tartomány és szőke herceg fehér lovon, aki majd legyőzi a sátánokat és felszabadítja az elnyomottakat, hogy azokat végre a Jók nyomhassák el, sokkal inkább, mint a korábbi Rosszak. Azonban a támogatott szőke hercegről trónra lépése után kiderült az, amit minden érdeklődő tudott korábban is, miszerint nem teljesen épelméjű, de teljesen irányíthatatlan. Ezért most új mesét kell írni, ami eléggé meglepi a hallgatóságot, mert egy részük, aki azt hitte eddig, hogy ő Jó, automatikusan Rossz lesz az új forgatókönyvben – itt az európai oroszbarát rétegekre gondolok.

A fordulópont az alaszkai Putyin–Trump csúcstalálkozó után következett be. Moszkva radikálisan átírta a forgatókönyvét: az Európai Uniót most már nyíltan a „békeszerződés” lehetőségeinek összeomlásáért felelős főbűnösnek nyilvánították. Vlagyimir Putyin új alaphangot adott az orosz diplomáciának októberi beszédében, melyet a Valdaj Vitaklubban tartott; Szergej Lavrov azonnal átvette tőle a stafétabotot, és kidolgozta a részleteket.

Az orosz hivatalos világnézetben az EU egyszerre „gyenge” és „veszélyes” – ez a két állítás nem mond ellent egymásnak, hanem inkább erősíti egyik a másikat. Az Unió gyengeségét objektív tényként mutatják be, amely a globális befolyás fokozatos elvesztéséhez és a belső széttagoltsághoz vezet. Veszélyessége azonban éppen ebben a gyengeségben rejlik: az oroszellenes konszolidáció és a növekvő orosz befolyástól való félelem miatt Brüsszel állítólag kénytelen a lehető legkeményebb, akár „irracionális” fellépésre, amíg még megvannak hozzá az erőforrásai.

Ez az jelen elemzés a Kreml és a vele szimpatizáló szakértők által e kettős értékelés alátámasztására felhozott legfontosabb érveket vizsgálja.*

*Ugyan, kérem, az orosz történelem egyik lényege, hogy sohasem zavarták ezt a kultúrát az ellentmondások, legyenek akármilyen élesek is.

Az Európai Unió „gyengesége”

Az orosz tisztviselők, propagandisták és lojális elemzők mind itthon, mind külföldön évek óta hangoztatják az EU „romlásáról” és „csökkenő jelentőségéről” szóló narratívát. Ez nagyrészt puszta propaganda – a propaganda kedvéért. Azonban az állítások áradatából öt visszatérő érvet szűrhetünk le, amelyek együttesen alakítják Oroszország általános hozzáállását az Unióhoz.

1. Bénító intézményrendszer

Az orosz elemzők az EU merev intézményi felépítését – amely megakadályozza a gyors döntéshozatalt és a kaotikus világhoz való adaptációt – az egyik legfőbb gyengeségének tekintik. Az Uniót szinte állandóan belső ellentmondások bénítják. Egyetlen Magyarország is elég ahhoz, hogy megakadályozza az összes többi tagállam álláspontjához való igazodás fáradságos folyamatát. Más szavakkal, egy centralizáltabb EU sokkal nagyobb fenyegetést jelentene Oroszország számára. A jobboldali pártok felemelkedésével Moszkva úgy véli, hogy az EU-országok közötti megállapodásra való képesség csak tovább fog romlani.*

*Íme az uniós nacionalista-populista politikusok oroszbarátságának egyik alapvető oka. És az orosz diplomácia nacionalistabarátságának is.

2. Nincs közös jövőkép

Moszkva véleménye szerint az, hogy több tagállamban is megjelentek olyan nemzetközpontú erők, amelyek számára a páneurópai program másodlagos jelentőségű, az EU-t képtelenné tette arra, hogy kialakítsa közös jövőképét – különösen a külpolitikában és a szupranacionális intézmények szerepét illetően. Ezt úgy értelmezik, hogy az EU alapvetően képtelen a kortárs kihívásoknak megfelelő stratégiát kidolgozni.

Az orosz gondolkodásmódban a legígéretesebb geopolitikai tényezők azok, akiknek világos jövőképe és mérhető sikerkritériumai vannak. Az első helyet ilyen szempontból a Globális Dél országai foglalják el, őket követi Kína, Oroszország és az Egyesült Államok; az EU határozottan az utolsó helyre szorult – továbbra is befolyásos, de megállíthatatlanul csúszik lefelé.*

*Fordított a logika, de működik: a Kreml tehát szívesen látja a nacionalisták tevékenységét, mert ha sikeresek, nincs közös európai jövőkép. De azért látja szívesen, mert neki az uniós jövőlép ellehetetlenítése az érdeke, nem azért, mert meg akarja alapítani a Nacionalista Internacionálét, bár, ha szükség lesz erre, legfeljebb megteszi. De csakis az orosz lehet benne a közös nyelv. Egyébként nagyon szívesen támogatnák akár Johnny Rottent is, ha az a „no future”-t úgy gondolná, ahogy ők szeretnék. Még jó, hogy nagyon nem úgy gondolta.

3. Omladozó alapok

Különös figyelmet szentelnek a migrációnak, amely állítólag aláássa az EU belső stabilitását – ez a retorika szinte pontosan tükrözi az európai szélsőjobboldali pártok és a Trump-adminisztráció nyilatkozatait. Kiemelik Európa népességének elöregedését és a szociális juttatások fenntartásának egyre növekvő nehézségeit: hosszú távon elkerülhetetlen szerintük, hogy a tagállamok képtelenek legyenek fenntartani a jelenlegi támogatási szinteket. Végül az olcsó orosz gáz vásárlásának kiesését úgy ábrázolják, mint olyan lépést, ami megtörte a gazdasági növekedés fő hajtóerejét, és az Uniót a már amúgy is gyenge növekedési ütem további lassulására kárhoztatta.*

*Milyen érdekesen és primitíven csengenek össze ezek az alapelvek a jelenlegi magyar kormány programjával... olyan tizenkét-tizennégy  évre visszamenőleg. Már a látszatra sem ügyelnek, igaz, nincs is rá okuk.

4. A kormányzás válsága

Sokat foglalkoznak az „európai elit válságával” mind a bel-, mind a külpolitikában. A nemzetközpontú vezetők kivételével képtelennek ítélik az európai politikusokat a meglévő kihívások kezelésére. A francia befolyás szinte teljes elvesztését Afrikában – amelyet az Egyesült Államok, Oroszország és Kína sikeresen pótolt – rendszeresen példaként idézik az ilyesféle kudarcra.*

*És hogy ki az elit, azt ők mondják meg. Szerintem meg az orosz gombfoci van válságban, én mondom meg, miért, tessék cáfolni, ha tudják. Ami az Afrikában „pótolt” amerikai befolyást illeti, az tévedés Barbasin részéről (pedig ritkán téved), a többi stimmel.

5. Az Egyesült Államok, mint az EU valódi problémája

Orosz tisztviselők és elemzők szerint az Európai Unió legnagyobb szerencsétlensége, hogy tagállamai érdekei teljes mértékben alárendelődnek Washington külpolitikai irányvonalának. Ez a téma 2022 óta különösen hangsúlyos, és folytatódott egészen Trump visszatéréséig a Fehér Házba. 2024 végén a Valdaj Klub szakértői azt írták:

„A 2022–2024 közötti események a transzatlanti kapcsolatok megerősödésével és Európa nemzetközi ügyekben betöltött szerepének csökkenésével, az amerikai irányvonal rendíthetetlen követésével jártak együtt.”

Az EU kemény, proaktív politikáját Oroszország Ukrajna elleni háborújának első éveiben kizárólag az Egyesült Államok utasításainak végrehajtásaként mutatták be – azzal a nyilvánvaló utalással, hogy Biden nélkül a kapcsolatok Oroszországgal másképp alakulhattak volna. A Kremlhez közel álló kommentátorok Trump beiktatása után is tovább hangsúlyozták Európa alárendelt szerepét. Mint írták: „Rövid habozás után Amerika európai szövetségesei feladták a demokratikus egyenlőség illúzióját, és elkezdték elsajátítani Donald Trump kedvelt kommunikációs módját – királyi tiszteletadással és hízelgéssel halmozták el.” Ez a vonal 2025 augusztusáig dominált, amikor az EU hirtelen Moszkva szemében Oroszország ukrajnai célkitűzéseinek fő akadályává vált.*

*Akkor most már tessék eldönteni, hogy mi vagyunk-e Amerika vazallusai vagy fordítva, bár egyik állítás sem igaz, mert megőrülünk ettől a bizonytalanságtól. Különben meg a gyakorlat szempontjából teljesen mindegy, hazugság a dolog így is, úgy is.

Mondani sem kell, hogy mind az fenti öt pontban túlzások és szándékos torzítások találhatók. Mégis pontosan ezek a narratívák határozzák meg Oroszország felfogását az EU jövőjéről, és erősítik meg a rendszer gyengeségével kapcsolatos meggyőződését.

Az Európai Unió „veszélyei”

Annak ellenére, hogy folyamatosan az EU „alkonyáról” és gyengeségéről beszélnek, az orosz tisztviselők és a velük szimpatizáló szakértők mégis több olyan tényezőt is meghatároznak, amelyek hosszú távú kockázatot jelentenek Moszkva számára.

1. Oroszország-ellenesség

Az európai politikai elit, minden állítólagos „problémamegoldási képtelensége” ellenére, orosz nézetek szerint sikeresen egyesítette az Oroszországot elsődleges és hosszú távú biztonsági fenyegetésként kezelő nézeteket. Mivel az európai fegyveres erők modernizálása négy-öt évet vesz igénybe, Moszkva úgy véli, hogy az EU mindent meg fog tenni az ukrajnai háború elhúzása és a békefolyamat megakadályozása érdekében – pontosan azért, hogy időt nyerjen az orosz agresszió elleni védelmi infrastruktúra kiépítésére. Az érvelés szerint egy külső ellenséges fenyegetés tudatának fenntartása politikailag előnyös az európai elit számára, mert segít megőrizni a viszonylagos belső egységet.

2. Állandó ellenségeskedés

Az orosz elit számára magától értetődő, hogy az ukrajnai háború kimenetelétől függetlenül a hatalmi egyensúly Európában radikálisan átalakul. Az alapelképzelés továbbra is Oroszország győzelme, amely drámai módon megerősíti Moszkva pozícióit Kelet-Európában. A Kremlben azonban senki sem ábrándozik: az EU csak nagyon vonakodva lesz képes megbékélni az „új realitásokkal”; az Oroszország és az Unió közötti ellenségeskedés állandósul, az oroszellenes konszolidáció fokozódik, és az európai védelmi kiadások növekedése felgyorsul.

3. Az amerikai tényező bizonytalansága

A Kremlhez közel álló szakértők szerint a döntő változó az amerikai elkötelezettség mértéke. Ha Donald Trump teljesíti kampányígéreteit, és jelentősen csökkenti az amerikai katonai jelenlétet Európában – ezáltal gyengítve az „amerikai biztonsági ernyőt” –, az EU-tagállamoknak sokkal óvatosabban kell viselkedniük. Ha azonban a status quo fennmarad, akkor Moszkva véleménye szerint még a legnagyobb európai országok is „úgy fognak viselkedni, mint a Szovjetunió egykori balti köztársaságai” – kemény, elvi és következetes oroszellenes politikát folytatnak majd.*

*Ezt az egész gondolatsort egy megjegyzéssel kell jellemeznem: mindez valós is lehetne abban az esetben, ha az Európai Unió az Oroszországi Föderáció volna, annak mentalitásával és módszereivel. De nem az.

Az elit cseréje és az új realitások elfogadása

Moszkva egy – saját szemszögéből – kedvezőbb európai dinamikáról is értekezik.

Először is, fokozatos politikai generációváltás van folyamatban. Vlagyimir Putyin legutóbbi valdaji fellépésén ismét kiemelte a szerinte „egészséges” politikai erők növekvő befolyásának pozitív tendenciáját Európában. Moszkva – amennyire lehetséges – kész elősegíteni olyan nemzeti érzelmű politikusok felemelkedését, akik ellenzik a katonai kiadások további növelését, a Kijevnek nyújtott segélyeket és szankciókat, és akik támogatják az orosz gáz újbóli vásárlását.

2025-ben a „globalista elit” helyére új arcok kerülnek elkerülhetetlenül – ez a meggyőződés már elérte csúcspontját. A Trump-kormány alatt az amerikai katonai jelenlét esetleges csökkenését a Valdaj szakértői katalizátorként értékelik. Mint állítják:

„Ha Európa egyetlen külpolitikai funkciója – vagyis az, hogy az amerikai erők és eszközök telepítési területe legyen egy Oroszországgal való konfliktus esetén – csökken, akkor új világnézettel és új szakmai tulajdonságokkal rendelkező politikusokra lesz szükség.”

Másodszor, a Kremlhez közel álló elemzők meg vannak győződve arról, hogy amint az ukrajnai háború kimenetele vitathatatlanná válik, az EU az első adandó alkalommal visszaállítja a háború előtti gazdasági együttműködés legalább egy részét. A Valdaj Klub tajai szerint még négy évnyi háború sem vezetett a kereskedelmi kapcsolatok teljes megszakításához, így a pragmatikus érdekek – mindenekelőtt az olcsó energia és az orosz piacra való visszatérés – hamarosan felülkerekednek az ideológiai retorikán.

Harmadszor, Moszkva a világrend átalakítását elkerülhetetlennek tartja. Az elmúlt három évtized szabályainak fő megalkotói és haszonélvezői – az Egyesült Államok és az EU – kénytelenek lesznek elismerni az „új realitásokat” szerintük. Trump vezetése alatt Washington már aktívan eltávolodik a régi normáktól, ami azt jelenti, hogy Oroszország ukrajnai eredményei idővel megkapják a nemzetközi elismerést, és a szankciókat feloldják.*

*Igen, itt látjuk a szövetségesek egymástól való elszakításának politikáját, annak célját és lényegét.

Amíg a háború folytatódik, és az EU Kijev fő támogatója marad, Moszkva minden olyan folyamatot és erőt támogatni fog, amely képes súlyosbítani az Unió belső ellentéteit. De amint a helyzet döntően megváltozik az ukrán fronton, a Kreml azonnal felajánlja a háború előtti együttműködés jelentős részének helyreállítását – azzal a feltétellel, hogy Brüsszel elismeri a Kelet-Európában megjelenő új geopolitikai realitásokat és Oroszország regionális dominanciáját.

Azok a forgatókönyvek, amelyekben Oroszország vereséget szenved a háborúban, egyszerűen nem szerepelnek a hivatalos diskurzusban vagy a hatóságokhoz közeli szakértők körében.*

*Naná! Csapajev elvtárs mindig győz, akkor is, ha veszít!

Összefoglalva: az orosz külpolitika jelenlegi fő célja tehát Európa démonizálása, amelyben a magyar diplomácia szívesen rendelkezésére áll. Az irányvonal váltása már csak azért sem lesz nehéz, mert ennek a politikának a kezdeményeit már több, mint tíz évvel ezelőtt is megtaláljuk, most voltaképpen csak a korábbi ötleteket erősítik fel és adaptálják a jelen helyzetre.

Abban azonban téved Putyin, hogy Európa hajlandó lesz elfogadni bármilyen, erőszakkal elért „új realitást”. Az a része, amelyik a Vasfüggöny mögött élt, soha, soha, azaz egészen pontosan soha nem lesz hajlandó visszamenni mögéje. A korrupt, Moszkvából támogatott politikusok mondhatnak, amit csak akarnak, a lakosság már most sem áll mögöttük.

Európa nem Oroszország része és soha nem is lesz az belőle.

Van egy régi magyar szólás, állítólag valamikor a hetvenes években írták fel egy Lenin-szoborra máig ismeretlen tettesek:

„Ne vigyorogj, Iljics, nem lesz így örökké. Százötven év alatt sem lettünk törökké.”

Ma másképp fogalmaznék:

„Ne vigyorogj, Putyin, nem teszel bolonddá. Akárhogy is hazudsz, nem leszünk orosszá.”

Szele Tamás