Van olyan helyzet, amikor a sajtómunkás kifogy a szóból, és csak annyira szorítkozhat, hogy magukról az eseményekről számoljon be, aztán ki-ki ítéljen felőlük világnézete szerint. Közel járok ehhez az állapothoz, ha még el nem is értem, azonban nagyon nyomatékosan figyelmeztetnék mindenkit, hogy ezt az írást kiskorúak és gyengébb idegzetűek ne olvassák, én magam is megszenvedtem vele, pedig több évtizednyi külpolitikai újságírás után az ember immunisnak hiszi magát a megrázó dolgokra. Nos: nem az.

(Képünk illusztráció)

Mielőtt belevágnék El Fashir város iszonytató sorsába, lenne pár megjegyzésem. Az első az, hogy gondoljunk bele: a mai sérelmek, harcok, és igen, kínzások, gyilkosságok nem merülnek feledésbe holnapra. Elég elmenni csak Horvátországig, hogy lássuk: Posedarje közparkjában még mindig ott áll a zsákmányolt szerb harckocsi, mint háborús emlékmű, egy utcával beljebb a novigradi rakparttól ma is láthatóak az AK–47-es sorozatok nyomai a szűk utcákban egymással szemben álló házak falain, egészen a harmadik emeletig... ott nem felejtenek és sosem fognak felejteni. Ahogy Ukrajnában sem, Belaruszban sem, Afganisztánban, Izraelben és Szudánban sem: könnyű New Yorkból, az ENSZ székházából azt mondani, hogy legyen béke és megbocsátás: nem lesz.

A szóbeli sértéseknek is nyoma marad, gondoljunk erre, amikor a mostani választási kampányban minősítgetjük polgártársainkat – ahány gyalázkodás, annyi eljövendő ellenséget teremtünk magunknak, és ez egy kicsiny, ám bosszúálló ország. De ezek nem sérelmek ahhoz képest, ha az embernek a családját a szeme láttára tiporják el harckocsival, elevenen. Viszont ezeket sem fogja elfelejteni senki.

A másik megjegyzésem az lenne, hogy az események értelmezéséhez nem árt ismernünk a szudáni helyzetet: az országban polgárháború zajlik, melynek nincsenek pozitív szereplői. Az írásban szereplő Gyorsreagálású Erők, vagyis az RSF a lázadó Hemedti tábornokot támogatják. Azért hozták létre őket, hogy szembeszálljanak a szudáni nem arab etnikai kisebbségek fegyveres mozgalmaival a darfuri régióban – olyan csoportokéval, amelyek az ország modern történelme során rendszeres és rendszerszintű diszkriminációval szembesültek. 2003-ban például az arab milíciák teljes körű etnikai tisztogatást hajtottak végre Darfurban, egész falvakat irtottak ki, amelyekben túlnyomórészt fekete lakosság élt. Az Egyesült Államok 2004-ben hivatalosan népirtásnak nyilvánította ezeket az atrocitásokat, melyeknek körülbelül 300 ezer áldozata volt.

2013-ban az addig nem hivatalos arab milíciaegységek elismert státuszt kaptak, új névvel együtt: ők lettek a Gyorsreagálású Erők (RSF). A fegyveres erők parancsnokságán kívüli, független biztonsági szolgálatként alakultak meg. Ahelyett, hogy a központi költségvetésből kaptak volna finanszírozást, az új szervezet megkapott számos darfuri aranybányát.

A mostani polgárháborúnak végső soron az a mozgatórugója, hogy az Egyesült Arab Emírségek, mely szénhidrogénekben ugyan bővelkedik, de a világon minden egyébből szükséget lát, egyfajta félgyarmati sorba szeretné dönteni Szudánt, elsősorban ásványkincsei, termőterületei és munkaereje miatt. Az RSF és Hemedti tábornok ezt támogatják, nem utolsó sorban azért, mert az RSF állománya szinte kizárólag fanatikus szalafitákból áll, akik jobban gyűlölik nem-muzulmán és nem-arab honfitársaikat, mint a kormánycsapatokat, melyek azonban szintén nem nevezhetőek gáncs nélküli lovagoknak.

Akkor most lássuk a The Washington Post tudósítását a jelenlegi helyzetről. 

Az észak-szudáni félkatonai erők tömeges emberrablásokat hajtottak végre, miután elfoglalták a nyugati El Fashir városát. Több ezer civilt tartottak fogva váltságdíjért, és azokat, akik nem tudtak fizetni, kivégezték – gyakran a rémült családtagjaik szeme láttára – állítják a túlélők, jogvédő szervezetek és a túszok hozzátartozói.

A Rapid Support Forces (RSF, Gyorsreagálású Erők) nevű paramilitáris alakulat 2024 óta másfél éven át ostromolta El Fashirt, és rendszeresen megölte és elrabolta azokat, akik megpróbáltak elmenekülni a városból. Amikor a szudáni hadsereg október végén feladta utolsó állásait, és a város az RSF kezére került, harcosai tömegesen ejtettek fogságba civileket, köztük nőket és gyermekeket is. A túlélők szerint a foglyokat kínozták és megfosztották mindenüktől, majd arra kényszerítettek őket, hogy felhívják családtagjaikat és váltságdíjat kérjenek tőlük.

A Washington Post az emberrablások kilenc áldozatával, családtagjaikkal és aktivistákkal készített interjút az eseményekről. Bár az egyes beszámolókat nem lehetett függetlenül ellenőrizni, a támadások módszereiről, valamint a túszok elhelyezéséről és kezeléséről szóló részletek egybeestek a szemtanúk és jogvédő szervezetek beszámolóival.

El Fashirban a kommunikációs blokád miatt nehéz felmérni a visszaélések mértékét, de a kiszivárgott tanúvallomások borzalmas képet mutatnak: páncélos járművekkel szándékosan eltiport családokról, kamerák előtt kivégzett foglyokról és árva gyermekekről, akiket sorsukra hagytak a sivatagban.

Az ENSZ már elismerte, hogy Szudán a világ legsúlyosabb humanitárius válságának színhelye, ahol a közel három éve dúló polgárháborúban több ezer ember halt meg, és 12 millióan kényszerültek elhagyni otthonukat. A harcok 2023 áprilisában kezdődtek a szudáni fegyveres erők vezetése és az RSF közötti viszály miatt, és fokozatosan elterjedtek az egész országban, beleértve Darfurt, azt a régiót, amelynek neve már a népirtás szinonimájává vált.

A darfuri legnagyobbb városok egyikében, El Fashirban elkövetett atrocitásokról szóló beszámolók rávilágítottak a Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek közötti ellentétekre. Mindkét gazdag perzsa-öbölbeli monarchia az Egyesült Államok szövetségesei, de Szudánban egymással ellentétesek az érdekeik.

Szaúd-Arábiát a kormányhoz közel állónak tartják, míg az Egyesült Arab Emírségeket azzal vádolják, hogy katonai és pénzügyi támogatást nyújt az RSF-nek. Az emírségek vezetői tagadják a vádakat, de a nekik eladott fegyverek rendszeresen felbukkannak az RSF készleteiben, és a washingtoni kongresszusban mindkét párt vezetői név szerint kezdték bírálni az országot.

Az RSF és a szudáni hadsereg ellen ismételten bevezetett amerikai szankciók, amelyeket a széles körű emberi jogi visszaélések miatt szabtak ki, alig járultak hozzá a mészárlás megakadályozásához. A múlt hónapban, a Fehér Házban tett látogatása során Mohammed bin Szalmán szaúdi koronaherceg Donald Trump elnököt kérte fel, hogy segítsen véget vetni a konfliktusnak. Trump a Truth Social oldalon kijelentette, hogy a regionális partnerekkel együttműködve fog dolgozni „ezeknek az atrocitásoknak a megszüntetésén”.

Az RSF addig is hatalmas számú túlélőt tart fogva.

Becslések szerint 270 000 ember maradt El Fashirban és környékén, amikor a város október 27-én elesett. Az ENSZ szerint az elmúlt hat hétben körülbelül 106 000 lakosnak sikerült elmenekülnie a településről, a többiek sorsa ismeretlen.

Nathaniel Raymond, a Yale School of Public Health Humanitárius Kutatólaboratóriumának vezetője úgy véli, hogy az RSF már több tízezer embert lemészárolt. Jövő héten laboratóriuma közzétesz egy jelentést, amely legalább 140 holttestekből álló halmot térképez fel, és dokumentálja a paramilitáris erők nagyszabású erőfeszítéseit a mészárlás bizonyítékainak elrejtésére.

„Egy egész dandárnyi fegyveres takarítja el az emberi maradványokat, de nem tapasztalunk visszatérést a normális élethez: nincs tevékenység, mozgás a vízforrásoknál, kutaknál, a piacokon, az utcákon vagy a polgári közlekedésben” – mondta Raymond. „Úgy vélik, hogy minél gyorsabban el kell tüntetniük a nagy mennyiségű emberi maradványt, mielőtt bárki idegen bejutna a városba.”

Egy 37 éves egészségügyi dolgozó, aki a történetben szereplő többi személyhez hasonlóan névtelenséget kért a megtorlástól való félelme miatt, a The Postnak elmondta, hogy az ostrom alatt a városban maradt. Fiatalabb testvére augusztusban megpróbált elmenekülni, de az RSF elrabolta és megölte, még akkor is, miután szegény családjuk megfizette a zsarolóknak a váltságdíjat. Amikor a fegyveresek elfoglalták a várost, az egészségügyi dolgozó elmondása szerint egy körülbelül 100 fős csoporttal menekült, de őket gyorsan elfogták. Körülbelül 30 embert a helyszínen kivégeztek – mondta.

„Azt mondtam nekik, hogy orvos vagyok, és mindenkin segítek, az RSF tagjait is beleértve” – mondta. Úgy véli, ez mentette meg az életét. A túlélőket konvojban vitték Kutum városába, másfél napnyi autóútra – mesélte.

„Egy elhagyatott házban raktak ki minket, és megparancsolták, hogy lépjünk kapcsolatba a családjainkkal. Azt mondták nekem: »Meg kell győznöd őket, hogy fizessenek 50 millió szudáni fontot, vagy azonnal kivégzünk«” – mondta. „Felhívtam a barátaimat, mert nagyon jól tudtam, hogy a családomnak nincs ennyi pénze.”

A barátai 15 millió szudáni fontra – körülbelül 25 000 dollárra – alkudták le a váltságdíjat – mondta az egészségügyi dolgozó. Amíg várt a sorsára, a harcosok további fiatal fegyvereseket hoztak El Fashirból, és feletteseik arra buzdították őket, hogy öljenek kedvük szerint. Emlékezett egy beszélgetésre, amelyben fogva tartóiknak azt mondták: „A felét meg kell ölnötök, hogy a többieket fizetésre kényszerítsétek.”

Másnap, mondta, barátai átutalták a teljes összeget a szabadságáért, és Tawila városa közelében engedték szabadon, ahol sok El Fashirból szökött ember talált menedéket.

Egy másik, 26 éves férfi elmondta, hogy szeptember 26-án csatlakozott a városból nyugat felé menekülő hatalmas tömeghez. Emlékei szerint a csoportot tüzérségi és dróncsapások érték, miközben menekültek, és amikor elérték az RSF által a város elzárására épített földsáncot, páncélos járművek nyitottak tüzet rájuk.

„Néhányan megpróbáltak elmenekülni, de esélyük sem volt” – mondta. „Sok ember meghalt. Mások halottnak tettették magukat, és mozdulatlanul feküdtek a földön, mint mi. Aztán a járművek elkezdtek átgázolni az embereken – eleveneken és holtakon egyaránt.”

A páncélozott járművek vezetői átvizsgálták a földet, és mindenkit elgázoltak, aki mozgott. „Körülbelül 10 embert tiportak el a szemem láttára, köztük a nővéremet is” – mondta a férfi. „Nem tudtam megmenteni.”

A férfi elmondása szerint minden egyes útlezárásnál egyre több embert lőttek agyon az RSF fegyveresei, vagy támadtak meg a velük szövetséges arab milicisták tevékről. Az El Fashirból vele együtt távozó, körülbelül 150 fős csoport létszáma 30 főre csökkent – mondta.

De a borzalmak még nem értek véget.

„A barátommal és a feleségével voltam. Az egyik katona megpróbálta elvinni a feleségét rabszolgának, de ő nem engedte, és szorosan magához ölelte” – emlékezett vissza. Ennek eredményeként keresztüllőtték a házaspárt. Az egyik katona azt mondta: „Hagyjátok őket – hagyjátok, hogy elvérezzenek.”

A férfit és a többi tucatnyi túlélőt az RSF harcosai bekötötték a szemüket, és hátrakötözték a kezüket. Úgy vitték őket Zamzamba, egy korábbi menekülttáborba, az elbeszélő szavaival élve, „mint az állatokat” és más foglyokkal együtt helyezték el a csoport tagjait. Aztán, mondta a férfi, fogva tartóik kiválasztották azokat az embereket, akik olyan etnikai csoportokhoz tartoztak, amelyek El Fashirt védték az RSF-től.

Mindenkinek meg kellett neveznie a törzsét, mondta. „Ha valaki azt mondta, hogy „Zaghawa” vagy valamelyik afrikai (tehát fekete) törzs tagja volt, megölték. Ha valaki azt mondta, hogy katona, azt is megölték” – mondta.

Az RSF erőit nagyrészt Darfur arab törzseiből toborozza. Sok férfi a Zaghawa etnikai csoportból és más afrikai törzsekből a katonai erőkkel szövetségre lépett korábbi lázadó csoportok tagja volt, tehát ellenségnek tekintették őket.

Végül, mondta a férfi, őt és 10 másik foglyot egy El Fashir délnyugati részén található börtöncellába vitték. Éheztették őket, és néha arra kényszerítették, hogy tüskés ágakon fetrengjenek. A harmadik napon, mondta, az RSF azt mondta nekik, hogy hívják fel családtagjaikat műholdas internetkapcsolaton keresztül, és kérjenek 15 millió szudáni fontot.

Két fogoly alkudni próbált, mondván, hogy rokonai nem tudnak ennyit összeszedni. „Azonnal megölték őket” – mondta a férfi.

Az RSF a többieknek is megparancsolta, hogy hívják fel családtagjaikat. „A telefonálás közben puskát tartottak a fejünkhöz” – mondta a férfi. „Addig vertek és aláztak minket, amíg válasz nem érkezett.”

A férfi családja csak több részletben tudta kifizetni a váltságdíjat, ezután őt három másik túlélővel együtt egy közeli menekülttáborban engedték szabadon.

Egy harmadik beszámoló rávilágított a zsarolási rendszer szisztematikus jellegére. A Nyala városában található Daqris börtönben több ezer, El Fashirból elhurcolt fogoly van, egy, a helyzetet jól ismerő személy szerint. A foglyokat csak az RSF azon tisztje engedheti szabadon, aki elhozta őket, mondta az informátor, és csak akkor, ha a barátaik vagy családtagjaik mobil fizetési alkalmazáson keresztül átutalták a váltságdíjat.

Minden átlagos méretű cellába körülbelül 60 foglyot, és minden magánzárkába hat embert zsúfoltak be – mondta a forrás.

„A foglyokat az őrök kínozzák és meg is erőszakolják. Ebbe sok fogoly belehal” – mondta a forrás. A bántalmazások és a betegségek, köztük a kolera miatt olyan sokan pusztultak el, hogy a börtön közelében lévő köztemető hamar megtelt – tette hozzá.

A Szudáni Orvosok Hálózata (Sudan Doctors Network) egy közleményében azt írta, hogy több mint 5000 civilt tartanak fogva Nyala városában, többek között a Daqris börtönben. Közöttük orvosok, politikusok és médiaszakemberek, sajtómunkások is vannak. Az emberi jogi szervezetek, például az Amnesty International szerint a szudáni kormány és az RSF szisztematikusan arra kényszeríti a civileket, hogy pénzt adjanak az emberrablóknak (tehát a kormány is részt vesz a másik oldalon ennek a szörnyűségnek a megfelelőjében, nem csak az RSF specialitása ez a bestiális embertelenség).

Egy beszámoló szerint három testvért raboltak el együtt. Az egyiket kamerák előtt kivégezték, miközben telefonáltak a családjuknak, hogy gyorsítsák meg a másik kettőért fizetendő váltságdíj átutalását. Egy túlélő az ENSZ Népesedési Alapjának (UNFPA) elmondta, hogy ő is tanúja volt annak, hogy páncélos járművek eltiportak férfiakat, nőket és gyermekeket, amikor El Fashirból menekült. Amikor egy csoport fogva tartottal együtt az RSF börtönébe vitték, a férfi elmondása szerint a fegyveresek két órát adtak nekik, hogy átutaljanak körülbelül 2800 dollárt.

„Csak négyünknek sikerült fizetni” – mondta a férfi az UNFPA által a The Postnak megosztott beszámolójában. „A többieket kivégezték.”

„Gyerekeket, időseket és nőket öltek meg. Elviselhetetlen volt nézni, ahogy az emberek előttünk halnak meg. Mindegyikük egyetlen golyóval ölték meg.”

Egy 26 éves nő, akit férjével és gyermekeivel együtt raboltak el, az UNFPA-nak elmondta, hogy férjének nem volt elég pénze mindannyiuk váltságdíjára.

„Csak értem és a gyermekeinkért tudta kifizetni a pénzt” – mondta. „A szemem láttára ölték meg a férjemet.”

Ennyi, a többi néma csönd. A foglyok többsége el fog pusztulni, ezt mindannyian tudjuk, mert szegények, a tömegmészáros emberrablók nagy része pedig dúsgazdagon és öregen távozik ebből az árnyékvilágból, halálos ágya körül népes családja gyászol majd.

El lehetne söpörni egy komoly és fegyelmezett hadsereg csapásaival az RSF-et? El, éspedig rövid idő alatt, akár még a kormányerőkkel együtt is. Csak ennek nem örülnének a dúsgazdag Emirátusok. Mi több: a Kreml is támogatja az RSF-et bizonyos mértékben.

Segít ezen, ha az ENSZ-ben megrázó jelentések hangzanak el a helyzetről? Pont annyira, mint eddig segített. Semennyire. Hiszen már most is tökéletesen dokumentálva van a népirtás (igen, ez speciel az, ugyanis az RSF bevallottan népcsoportok teljes kipusztításának szándékával gyilkol). Ettől még nem történik semmi, csak – tudunk arról, mi zajlik. De tenni nem vagyunk képesek ellene.

Nem látszik megoldás.

És nem lesz sem béke, sem bocsánat. Több száz éven át sem.

Szudánban felszínre tört a Pokol és sokáig szándékozik körünkben maradni.

Szele Tamás