A világ műveltebb és műveletlenebb elméi egyaránt döbbenettel figyelik azt az ámokfutást, amit Donald Trump rendez és „az Egyesült Államok külpolitikájának” nevez. Azt még a csekély értelmű medvebocsok is látják, hogy ez semmi jóra nem vezet, a mostani folyamatok vagy világháborúba, vagy nagy hatalmi tömbök permanens konfliktusába sodorják a bolygót.

(Képünk illusztráció)

Greg Grandin, a Yale Egyetem történészprofesszora a műveltebbek közé tartozik, és kristálytiszta logikával vezeti le a The New York Times hasábjain, milyen veszélyes útra léptünk – át is adom neki a szót, megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

Az ember azon tűnődik, mi járhat Trump elnök külpolitikai tanácsadóinak fejében. Úgy tűnik, mintha mindannyian átolvasták volna a világháborúk okairól szóló klasszikus történelemkönyveket – Margaret MacMillan „A béke végét jelentő háború” vagy E.H. Carr „A húszéves válság” című műveit –, majd azt mondták magukban: pontosan ide akarjuk eljuttatni a világot.

Trump elnök mind első, mind második elnöki ciklusának első tizenegy hónapjában egyértelművé tette, hogy a hidegháború utáni kétpárti konszenzus – amelynek értelmében az Egyesült Államok felügyelte a közösen hozott egyezségek által szabályozott, gazdasági szempontból integrált világrendet, amely a tulajdonviszonyokat, a kereskedelmet és a konfliktusok kezelését irányította – már nem szolgálja a céljait. Helyette a Fehér Ház egy olyan világképet vázol fel, amelyben a világot egymással versengő befolyási övezetekre tagolják.*

*És miért ne hívnánk ezeket az övezeteket Orwell nyomán Óceániának, Eurázsiának és Keletázsiának? Oppardon: a hivatalos orosz politikai terminológia a két utóbbi kifejezést már használja is.

Ebben a hónapban a Fehér Ház kiadta nemzetbiztonsági stratégiai jelentését, amelynek célja ennek az átmenetnek a kodifikálása volt. A jelentés minden olyan témát érint, amely az „America First” nacionalizmusához kapcsolódik: elítéli a globalizmust, a szabad kereskedelmet és a külföldi segélyeket, elutasítja a nemzetépítést, és felszólítja a NATO-tagokat, hogy GDP-jük nagyobb részét fordítsák védelmi kiadásokra.

A jelentés figyelmeztet, hogy az Egyesült Államok többé nem fogja „örökre vállalni a globális felelősséget” olyan célokért, amelyeknek nincs közvetlen kapcsolata „nemzeti érdekeivel”.*

*Ellenben ezeknek a „nemzeti érdekeknek” a szabatos meghatározásával adós marad.

A jelentés középpontjában az a vállalás áll, hogy „megerősítik és érvényesítik a Monroe-doktrínát az amerikai hegemónia helyreállítása érdekében”. A múltban a militaristák többnyire megszokásból hivatkoztak a Monroe-doktrínára, amely emiatt elcsépelt szlogenné vált. Most azonban lényeges szerepet játszik az „America First” világrendjének kialakításában.

James K. Polk elnök 1845-ben az elsők között emelte a nyilatkozatot írásos formába, „Monroe úr doktrínájára” hivatkozva, amikor arra törekedett, hogy a britek elől megszerezze Kaliforniát Mexikótól. Polk akkor is Monroe-ra hivatkozott, amikor annektálta Texas államot. A későbbi elnökök a doktrínát már nyílt felhatalmazásként használták, engedélyezve a sorozatos katonai megszállásokat és az Egyesült Államok által támogatott puccsokat. Nem is csoda, hogy a 19. század végére a latin-amerikaiaknak új szavuk lett az amerikai intervencionizmus leírására: a „Monroísmo”.

Logikus, hogy a Trump-kormány ezt a régi diplomáciai szlogent használja külpolitikai doktrínájának meghatározására. Ahogy a világrend versengő befolyási övezetekre szakad, minden regionális hatalomnak ellenőrzése alá kell vonnia a környező háttérterületeket: Moszkva az egykori szovjet köztársaságokban, Peking a Dél-kínai-tengeren és azon túl terjeszkedik, az Egyesült Államok pedig Latin-Amerikában. „Ha Amerikára és az America First-re koncentrálsz, akkor a saját féltekéddel kell kezdened”* – mondta nemrég Marco Rubio külügyminiszter.

*Nem világos, hogy Rubio ebben az esetben melyik féltekéjére gondolt: a jobbra vagy a balra? Mindenesetre a megfogalmazás méltó az ő esze tokjához.

A Trump-kormány pedig az elmúlt néhány hónapban frenetikus hiperaktvitást tanúsított: nemcsak feltételezett kábítószer-csempészek motorcsónakjait lőtte szét, hanem beavatkozott Brazília, Argentína és Honduras belpolitikájába, elszórt figyelmeztetéseket fogalmazott meg Kolumbia és Mexikó ellen, megfenyegette Kubát és Nicaraguát, növelte befolyását a Panama-csatorna felett, és elfogott egy olajszállító tartályhajót Venezuela partjainál. A Pentagon emellett a Karib-térségben olyan flottaösszevonásokat hajt végre, amelynek mértéke és tűzerő-koncentrációja szinte példátlan, és amelynek célja láthatóan a venezuelai rezsimváltás.*

*Ezzel szemben a karibi vagy latin-amerikai térségben bármely katonai akció végzetes hiba lenne. Az agresszív politika rendszerint megfeledkezik arról, hogy egy háború nem csupán offenzívákból és csapásmérésekből áll, hanem a megszállás mindennapjaiból is. És bár csapásmérésre ideális az amerikai haderő, egy megszállást csak nagy nehézségek árán és rendszerint sikertelenül képes biztosítani. Ráadásul az őserdei terepen is rosszak a tapasztalataik Vietnam óta.

Az „America First” nacionalistái régóta a Monroe-doktrína legfőbb védelmezői. Az első világháború után a nacionalisták ezt használták fel, hogy visszaszorítsák a Woodrow Wilson által javasolt Népszövetséget. „Csatlakozzunk a Népszövetséghez”, figyelmeztetett Henry Cabot Lodge, a Szenátus Külügyi Bizottságának hatalmas befolyással rendelkező republikánus elnöke, és „a Monroe-doktrína semmivé foszlik”, sőt, vele együtt a nemzeti szuverenitás is. Lodge, aki amerikai nacionalistának tartotta magát, kijelentette, hogy nem hajlandó hűséget esküdni a Liga „korcs” zászlajának.

A szenátorok előterjesztettek egy határozatot, amely biztosította, hogy a Népszövetség felhatalmazása nem akadályozza meg az Egyesült Államokat abban, hogy katonai erőt alkalmazzon Latin-Amerikában, és hogy a Monroe-doktrína „teljesen kívül maradjon a Népszövetség joghatóságán”.

A nyomásnak engedve Wilson megpróbálta semlegesíteni az ellenállást azzal, hogy a Népszövetség alapokmányába beillesztett egy záradékot, amely megerősítette a „Monroe-doktrína” „érvényességét”. Hiába. A szenátus továbbra is a csatlakozás ellen szavazott.*

*Nos, itt tevődik fel a kérdés: eleve jelentéktelen volt a Népszövetség, vagy az okozta a jelentéktelenségét, hogy az Egyesült Államok be sem lépett, Németország és Japán 1933-ban kilépett belőle, a Szovjetuniót pedig 1939-ben kizárták Finnország megtámadása miatt? Ha egy asztalnál nem ül ott az, akivel tárgyalni kellene – és nem ül ott, mert még időben felállt, tudván, hogy kínos kérdések következnek majd – akkor nincs is tárgyalás.

Ekkor az Egyesült Államok elvesztette a jogalapot a világpolitikába való beleszólásra. Miután Japán császári hadserege 1931-ben megszállta Mandzsúriát, Tokió kihirdette saját Monroe-doktrínáját. Nagy-Britannia a „brit Monroe-doktrínára” hivatkozva igazolta birodalmának továbbélését. Adolf Hitler pedig Roosevelt követelésére hivatkozva, miszerint Németországnaktiszteletben kell tartania szomszédai szuverenitását, felhívta az amerikai elnök figyelmét saját országának Monroe-doktrínájára: „Mi, németek pontosan ugyanazt a doktrínát valljuk Európára, vagy legalábbis a Nagynémet Birodalom régiójára és érdekeire vonatkozóan.” Amikor a világ a második világháborúba sodródott, sok háborús fél a Monroe-doktrínára hivatkozva lépett hadba.

A Monroe-doktrína Trump általi megújítása a világpolitikában hasonlóan bizonytalan pillanatban történik. Nemzetbiztonsági stratégiája Latin-Amerikát nem oly módon határozza meg, ahogy Monroe tette 1823-as nyilatkozatában, az Újvilág nemzetei közösségének részeként, hanem a globális rivalizálás színterének, erőforrások kitermelésének, árucikk-ellátási láncok biztosításának, nemzetbiztonsági bástyák létrehozásának, a kábítószer-háború vívásának, a kínai befolyás korlátozásának és a migráció megszüntetése helyszínének tekinti.*

*Csak jelezném, hogy Közép- és Kelet-Európának ugyanezt a szerepet szánja Moszkva.

A nemzetbiztonsági stratégiáról szóló jelentés hangsúlyozza: „Az Egyesült Államoknak a biztonságunk és jólétünk feltételeként kiemelkedő szerepet kell betöltenie a nyugati féltekén”, és képesnek kell lennie arra, hogy „bárhol és bármikor” fellépjen, ahol az Egyesült Államok érdekeit kell biztosítania. Trump Monroe-doktrínához fűzött „kiegészítése” egyszerűen azt jelenti, hogy Latin-Amerikát le kell zárni, magukat a latin-amerikaiakat pedig – ki kell zárni az Egyesült Államokból.

De esetleg saját hazáikból is.

Washingtonnak nem áll szándékában visszavonulni globális vezető szerepétől. A mára már megszűnt liberális nemzetközi rend helyett a Fehér Ház implicit módon globalizálja a Monroe-doktrínát, és az Egyesült Államok számára fenntartja a jogot, hogy egyoldalúan reagáljon az észlelt vagy vélt fenyegetésekre, nemcsak a saját féltekéjén, hanem a Föld bármely pontján (Kína kivételével).

Ez az elv nem új – eredetileg a globális terrorizmus elleni háború központi eleme volt. De ha felelősségre vonás nélkül, külső joghatóság felügyelete nélkül, multilaterális kötelezettségek és kötelezettségvállalások nélkül ragaszkodnak hozzá, az azt jelenti, hogy az Egyesült Államok a világ többi részével is úgy kíván bánni, ahogy Latin-Amerikával, vagyis büntetlenül megszállhat, szankcionálhat és akár el is pusztíthat országokat.

1919-ben Ismael Montes bolíviai diplomata sajnálkozott amiatt, hogy az első világháborút hivatalosan lezáró szerződés, amely a Monroe-doktrína háborús változatát érvényesítette, elkerülhetetlenné tette a jövőbeli konfliktusokat. „A békét még nem írták alá” – mondta Montes –, „de máris láthatók egy új háború magvai”.

Ma a Trump-adminisztráció ugyanezeket a magokat veti el. Az a víziója, hogy a világ több fronton kialakult hatalmi egyensúlyra épüljön – az Egyesült Államok nyomást gyakorol Kínára, nyomást gyakorol Oroszországra, megosztottságot szít Európában, fenyegeti Latin-Amerikát, és minden ország, mindenhol előnyre törekszik –, azt jelenti, hogy valószínűleg több konfrontáció, még kockázatosabb külpolitika, több háború várható. Ahogy Mark Rutte, a NATO főtitkára nemrégiben mondta: „Fel kell készülnünk olyan háborúkra, amilyeneket szüleink és dédszüleink éltek át.”

Ehhez nem lehet sokat hozzátenni. Ha kitör egy világméretű konfliktus vagy ha létrejön az állandó konfliktusokra alapuló hárompólusú világrend, arról a világ jelentős része nem tehet majd. Ezt a löttyöt Washington, Moszkva és Peking konyháiban főzik, nagy kár, hogy mi kell majd lenyeljük.

Bár nem lenne igazságtalan azoknak a torkán lenyomni, akik összekotyvasztották.

Szele Tamás