Szegény Venezuela négy nap alatt került a geopolitikai térkép fókuszába, de olyan áron, hogy ezt senki sem irigyelheti tőle. A lezajlott eseményekkel tisztában vagyunk, azok következményeivel már kevésbé – egyelőre még semmi sincs lezárva – de vajon mit szól a történtekhez Moszkva? Mi a véleménye az esetről Lavrov külügyminisztériumának?

(Képünk illusztráció)

Erősen úgy néz ki, hogy örülnek ennek a fordulatnak. Ezt a kérdést taglalja a Riddle: Russia tanulmánya, melyet az alábbiakban mutatok be. Megjegyzéseimet szokás szerint a bekezdések végén, csillag alatt teszem meg.

A Venezuelával folytatott hónapokig tartó titkos tárgyalások és a karibi térségben lezajlott flottaösszevonás után az Egyesült Államok gyors és eredményes támadást indított az ország vezetésének lefejezése érdekében. A rövid hadművelet végén az amerikai erők elfogták Nicolás Maduro venezuelai államfőt és feleségét, és bíróság elé állították őket az Egyesült Államokban.

Bár egyesek az Egyesült Államok 1989-es panamai inváziójára hivatkoznak precedensként, amelynek célja Manuel Noriega elfogása volt, a venezuelai művelet valójában példátlan. A középpontjában egy külföldi vezető elfogása állt (függetlenül attól, hogy uralma nem volt legitim), annak érdekében, hogy egy teljesen amerikai bíróság elé állítsák, nem pedig egy nemzetközi törvényszék elé.

Ráadásul a Trump-kormányzat különböző okokat hangoztatott a beavatkozás kapcsán. Ezek között szerepelt a terrorizmus és a kábítószer-kereskedelem elleni küzdelem, egy rendőri akció (Maduro elfogása) és a venezuelai rendszerváltás.

Az egyik ok a többi között egy Kína-, Irán- és Oroszország-barát rezsim kiűzése volt a nyugati féltekéről. Valóban, a gazdasági visszaesés óta Venezuela nagyrészt elszigetelődött az emberi jogok borzalmas és sorozatos megsértései miatt, melyeket a Maduor-rezsim követett el. Az olyan diplomáciai partnerek, mint Peking, Moszkva és Teherán egyfajta mentőövként szolgáltak Caracas számára, nagyhatalmi versenyt generálva a régióban.

Kína gazdasági jelentősége és Irán politikai szerepvállalása ellenére Caracas legfontosabb védelmi és biztonsági partnere Oroszország volt. Az orosz állami irányítású Wagner-csoport 2019-ben és 2024-ben Venezuelába települt, hogy biztosítsa a rezsim túlélését, és az orosz hírszerzés tisztjei már évek óta az országban tevékenykednek. Miért fontos tehát Maduro leváltása Moszkva számára?

Regionális melldöngetés

Venezuela a Kreml számára egy olyan helyszínt jelent, ahol reagálhat az Oroszországban közel-külföldnek nevezett régiókban észlelt amerikai lépésekre.* Ahogy Ariel González Levaggi és Vladimir Rouvinski érvel, Latin-Amerika Oroszország számára stratégiai tükörként szolgál, amelyet a „szimbolikus kölcsönösség” gesztusainak kimutatására szánnak. Ez a rendszer olyan távolsági lépéseket is lehetővé tesz, amelyek Moszkva nagyhatalmi státusz iránti igényét érvényesítik. Caracas fontos volt ebből a szempontból, de az elmúlt években elvesztette jelentőségét.

*Tehát ha a szomszéd hangosan porszívózik, helyben nem szólnak semmit, nem kopognak át hozzá, de az utcán kiszúrják a parkoló kocsija kerekét. Aztán vagy rájön, hogy a porszívózás miatt történt a dolog, vagy sem.

Egyrészt Venezuela Dél-Amerika egyik meghatározó országa, sok ásványi kinccsel és energiaforrásokkal. A 2000-es években Hugo Chávez vezetése alatt Venezuela ambiciózus regionális stratégiát követett, amely összhangban volt Oroszország Egyesült Államokkal szembeni, egyre konfrontatívabb politikájával. A Maduro uralma alatt bekövetkező súlyos gyengülés ellenére sem volt elképzelhetetlen, hogy Caracas visszatérjen a regionális vezető szerepébe, különösen 2020 előtt.

Venezuela regionális szószólóként is fellépett Oroszország Latin-Amerikába való benyomulása érdekében, és a Moszkva prioritásaival összeegyeztethető célokért szállt síkra. A venezuelai területet viszont az orosz hírszerzés és hadsereg használta, kiterjesztve az ország hatalmi befolyását erre a Moszkvától távoli régióra.

Másrészt Maduro a szíriai Bassár al-Asszádhoz hasonlóan egyre kínosabb figurája volt Oroszország globális külpolitikájának. Venezuela gazdasági és társadalmi összeomlása komolyan csökkentette Caracas értékét Moszkva számára, többek között a regionális színtéren is. Amióta Oroszország 2022-ben teljes körű inváziót indított Ukrajna ellen, a Moszkva és Caracas közötti eszmecseréknek nincs jelentősége az átalakult, 2022 utáni stratégiai környezetben Moszkva számára.*

*Itt érhetett véget a románc: hirtelen átrendeződött a dolgok fontossági sorrendje. Maduro egyébként eltölthette volna egész életét Moszkva befolyási övezetének fél-perifériáján, a Kreml erős szimpatizánsaként, a bojárok lakomáinak asztaláról lehulló morzsákból élve és hatalmát megőrizve, csakhogy megváltozott a műsor és már semmije sem volt, amivel figyelmet vagy szimpátiát kelthetett volna saját maga iránt. Ne finomkodjunk: kihűlt a kapcsolat.

A gazdasági helyzetkép is kétértelmű. A 2000-es években Caracas nagy fegyvervásárlója volt Oroszországnak, de már nem az. Bár Venezuela kulcsfontosságú láncszem volt Moszkva szankciókat kijátszó terveiben, e cserekapcsolatok súlya elhalványul a Kínával, Indiával, Törökországgal és másokkal folytatott ügyletekhez képest. Az olyan kérdések, mint a vállalati és államadósság rendezése, továbbra is kísérteni fogják az orosz-venezuelai kapcsolatokat, de ezek a chavista uralmat követő bármilyen rezsimmel érvényesíthetők.

Összességében Venezuela elvesztése nettó kárt jelent Oroszország számára, különösen a regionális befolyás szempontjából, de aligha okoz drámai veszteséget Moszkva globális külpolitikája számára.

Globális fellendülés

Míg a regionális kép némi negatívumot mutat Oroszország számára, addig a beavatkozás globális következményei sokkal kétértelműbbek, és Moszkva számára némi pozitívummal is járnak.

Nem kérdés, hogy Oroszország hírneve a latorállamok megbízható szövetségeseként csorbát szenvedett – korábban Szíriában, most pedig Venezuelában.* Egyes jelentések szerint 2025 végén orosz katonai állományt telepítettek Venezuelába, potenciálisan rendszer- és államvédelmi feladatok ellátása céljából, a 2019-es és 2024-es események látszólagos megismétléseként. Tekintettel a Maduro elleni felkelés kiprovokálására irányuló, bejelentett amerikai stratégiára, a biztonsági személyzet bevetése releváns válasz lett volna Oroszország részéről, hogy a helyén tartsa az elnököt. Ez azonban nem sokat ért, amikor Washington áttért a közvetlen katonai akcióra, ami leleplezte az orosz védelmi és biztonsági támogatás gyengeségét.

*És – ne feledjük – Iránban. Az iráni háború idején a Kreml még az előre kifizetett, szerződésben lekötött fegyvereket sem szállította le Teheránnak, sőt, azóta sem igyekszik eleget tenni kötelezettségeinek, miáltal az orosz-iráni viszony iráni részről kissé feszültté vált. Ezen viszont változtathat az, ha Khamenei ajatollah – mint a tegnapi hírek mondták – Moszkvába szándékozik menekülni egy esetleges forradalom elől, bár az nem világos, mihez kezdenének az orosz fővárosban egy hatalmát vesztett papi fejedelemmel. Amit a többi zsarnokkal, például Asszáddal: elteszik őket a naftalinba, hátha egyszer még szükség lesz rájuk. Feltevődik viszont a kérdés a történtek után még a latorállamok vezetői számára is: mi értelme az Oroszországi Föderációval szövetséget vagy partnerséget fenntartani, ha nagy barátjuk a szükség órájában mindig magára hagyja cimboráit? Olyasmi ez, mintha az ember feleségül venné Paris Hiltont. Kapna egy olyan társat, aki nagyon sokba kerül, állandóan botrányokba keveredik, kellemetlen helyzeteket idéz elő, és kicsit sem lehet rá számítani.

Ez az értékelés azonban megérdemel egy árnyalatnyi korrekciót. Az olyan elszigetelt rezsimek számára, mint Maduroé, vagy ameilyenek a Száhel-övezetben és Észak-Koreában működnek, Oroszország továbbra is a ritka védelmi és biztonsági partnerségek egyik lehetőségét jelenti. Ráadásul Venezuela védelmi hiányosságait nem lehet teljes mértékben Moszkva tétlenségének vagy a fegyverek minőségének tulajdonítani. Maduro vereségét nagyrészt a rezsim megosztottsága és a venezuelai elhárítás kudarcai idézték elő. A szövetségesek csak azoknak tudnak segíteni, akik önmagukon is segítenek.

Moszkva számára azonban mutatkozik néhány potenciális előny, különösen középtávon. Az amerikai hadművelet egy olyan világ kialakulásához vezethet, amely inkább megfelel a Kreml világnézetének. A venezuelai beavatkozás a Monroe-doktrína Trump-féle kiterjesztésének legkézzelfoghatóbb megnyilvánulása. A művelet azt is igazolja, hogy a vitatott 2025-ös amerikai nemzetbiztonsági stratégia tartalma nem csupán jelzés, hanem szándéknyilatkozat volt – nevezetesen, hogy Washingtonnak prioritásként kell kezelnie „elsőbbségét” a nyugati féltekén.

Különösen hangozhat, de Oroszország számára ez a vereség egy győzelem. A Trump-doktrína ugyanis megerősíti a nagyhatalmak által irányított „befolyási szférák” létezését, ami Moszkva külpolitikájának egyik vezető elve volt.* Ahelyett, hogy a szuverén államok közötti egyenlőség által meghatározott világot védené, a Trump-féle beavatkozás úgy értelmezhető, hogy Oroszország azon állításait erősíti meg, miszerint bizonyos államok (különösen azok, amelyekkel közös határa van, mint például Ukrajna) lehetnek „kevésbé” szuverének.

*Nos, kérem: erről van szó, itt van a kutya elásva. Ez a venezuelai kaland precedenst teremt annak érdekében, hogy a geopolitika a második világháború óta fenntartott, kompromisszum- és egyensúlykereső irányvonalat az erő szupremációjára cserélje – csak azt felejti el az Oroszországi Föderáció, hogy már messze nem ő a legerősebb medve a porondon, nála a panda is, a grizzly is nagyobbat üt. Az igaz, hogy Európa területén képes lehet komoly gondokat okozni – de csak ha addig támad, amíg nem vagyunk erre kellőképpen felkészülve. És a készülődés már régen megkezdődött.

Ezen túlmenően a venezuelai beavatkozás azt igazolja, hogy az USA a félteke ügyeire összpontosít, más régiókkal szembeni zéróösszegű számítást alkalmazva. Az erők karibi térségben történő összevonására ugyanis akkor került sor, amikor az USA csökkentette katonai jelenlétét Romániában és a Földközi-tenger térségében. Akkoriban ezek lényegtelen jeleknek tűntek, de most már egy valódi trend részének tekinthetők. A veszélyt az jelenti, hogy Oroszország ezeket a lépéseket úgy értelmezheti, miszerint Washington zöld utat ad a Kremlnek, hogy az amerikai erők által nem akadályoztatva folytassa nagyhatalmi ambícióit Európában.

Végül pedig az orosz propagandisták minden alkalmat megragadnak majd arra, hogy kihasználják az USA vélt agresszióit világszerte. Az összes nyílt, államilag ellenőrzött és titkos orosz csatorna keményen dolgozik azon, hogy Washingtont imperialistának és agresszívnek állítsa be. Viszont az Amerika-ellenesség valószínűsíthető fellángolása Latin-Amerikában és világszerte szintén Oroszország hasznára válik.

Összességében elmondható, hogy Moszkva Caracasban elveszített egy partnert, de Washingtonban nyert egy hozzá hasonlóan gondolkodó kormányt.*

*És ennyit megért Maduro feje. Ezt hívjuk parasztáldozatnak.

Hiányzó célok

A jelenlegi amerikai-venezuelai konfliktusban még csak a kezdeteknél tartunk. A venezuelai olajipar ellenőrzésére irányuló kinyilvánított amerikai törekvések kérdéseket vetnek fel a küldetés hatókörével és végső céljaival kapcsolatban. A Kuba elleni későbbi beavatkozás lehetősége tovább bonyolítja a regionális kilátásokat.

A legjobb reális lehetőség Venezuela számára a szíriai átmenet forgatókönyve lenne – azaz a nemzeti egység kis mértékű fenntartása egy új külpolitikát folytató kormány alatt. Mint Szíria esetében, ez a forgatókönyv sem jelenti az orosz érdekek teljes kiszorulását az országból. Lényeges, hogy a chavista rendszer utódai továbbra is az Egyesült Államok általi elfogadás és az Egyesült Államokkal szembeni ellenállás feszült játszmájában maradnak, ami lehetőséget kínál Oroszország számára, hogy továbbra is releváns maradjon.*

*Viszont a legfrissebb hírek szerint ugyan Rodríguez letette az elnöki esküt, de jelenleg is tűzharcok zajlanak az elnöki palota környékén Caracasban, szóval semmi sem biztos még.

Egy olyan forgatókönyv, amely szerint Venezuela további káoszba vagy akár polgárháborúba süllyed, olyan instabilitást teremtene, amelyből egyetlen világpolitikai szereplő sem tudna profitálni. Ebből kifolyólag – akárcsak Szíriában – Oroszország valószínűleg inkább a status quo fenntartása felé hajlana, amellyel együtt tud működni, mintsem annak felborítása felé.

Nos, mindent összevéve: Maduro elvesztésének könnyen lehet több haszna a Kreml számára, mint amennyi kárral járt a dolog. Viszont ha így van, az nagyon sötét jövőt vetít elénk, hatalmi központokkal és befolyási övezetekkel, az egyensúly fenntartása érdekében vívott állandó lokális háborúkkal... igen, George Orwell 1984-ének világát szánják nekünk ezek a Hadakozó Fejedelemségek.

Szele Tamás